Az embernél csak egy nagyobb problémája van a szellem e reakciósának: a modern ember. Szellemi, lelki, erkölcsi és esztétikai problémák minden idõben voltak, egy ideje azonban maga a kor, a modernitás a probléma. A vele való nyílt szembeszállásnak, politikai ellenszegülésnek sem esélye, sem értelme.

A reakciós csupán egy utas, aki méltósággal szenved hajótörést.
A reakciós nem visszafelé akar menni, hanem más irányba.
Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni, hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét.
A reakciós nem hajlandó megerőszakolni a dolgok összeférhetetlenségeit, mivel egyedül a valóságnak esküdött hűséget.
A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja, hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének.
A reakciós radikális lázadást szít a modern társadalom ellen, amit a baloldal is hirdet, ám forradalmi bohózataiban gondosan kerül.
Az ember úgy kerül a modernitásba, mint állat a csapdába.
A modern világ senkit sem kritizál, kivéve azt, aki az elhülyülés ellen lázad.
A modern ember nem vonja le a katasztrófák tanulságait, hanem a világegyetem arcátlanságait látja bennük.
Minden valóban modern ember, aki negyven évesen nem lesz öngyilkos, gyengeelméjű.
 

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)

Dávila következtesen és büszkén reakciósnak nevezi magát.

Ez a címke idestova kétszáz éve – amióta a haladás átvette a szellemi világuralmat – legalább annyira megbélyegző, mint a csirkefogó vagy a leprás.   Stilárisan meghökkentő, gondolatilag provokatív önminősítés tehát. Nem csoda, hogy a felszínes megközelítés csupán jól kifundált póznak, hatásos figyelemkeltésnek tartja. Például Doja Hacker a SPIEGEL című német magazin 2006/6-os számában:

“Mivel Dávila korának kritikusaként kívánt fellépni, nem pedig anyagi gondoktól mentesen írogató gyároscsemeteként, kitalálta magának a »reakciós« misztikus álarcát, amely, akárcsak Ernst Jünger »anarchistá«-ja, nem annyira politikai meghatározottságú, mint inkább annak szinonímája, aki kívülrõl szemléli a dolgokat,  aki hajlamos a modernitás parázsló mellékhadszíntereitõl kurtán-furcsán elfordulni.” E cikk előtt két évvel jóval rangosabb fórumon, a német liberalizmus zászlóshajójának számító DIE ZEIT  hasábjain birkózik a kolumbiai szellemóriás eszmei hagyatékával a hetilap egyik rovatvezetõje, Jens Jessen.

Az utolsó reakciós

(Der letzte Reaktionär) című esszé szerzõje, hõsies igyekezete ellenére, nemigen tudja visszafojtani zsigeri ellenszenvét, Dávila gondolatainak gyé­mánt­ke­mény­sége elõtt azonban többnyire kénytelen kapitulálni.

“Egyeseknek felragyog a szemük, ha szóba kerül a neve; vannak azonban olyanok is, akik már puszta említését egy félfasiszta önleleplezésének tekintik. Mindent egybevetve a nyomok, amelyeket a kolumbiai filozófus maga után hagyott, alig nagyobbak, mint egy nagyon apró madáré a hóban. (…)

Az 1977 és 1992 között öt kötetben összegyûjtött borotvaéles aforizmák hajtóereje egy olyan ele­mentáris gyűlölet a modernitás ellen, amilyet Nietzsche óta nem fogalmaztak meg. Õ azonban nem Istent temeti, hanem a modernek ama hitét, hogy Isten nélkül is ellehetünk.

»Nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azáltal kitérhet a Jézus Krisztusban való hit elől.«

Jellemző mondat. Olvasható panaszként; akkor is igaz azonban, ha nem osztozunk a keresztény sajnálkozásban.”

Az ítélkezõ ezután egy sértett óvodás szellemi fölényével állapítja meg:

“Gómez Dávila bosszantani akarja kortársait. De mit akar ezen túl? Nem könnyű meghatározni intellektuális profilját. A Nyugat ideológiai kar­tog­ráfiájában ez a típus nincs már meg. Gómez Dávila (…) nem véletlenül a nyugati világ pereméről fogalmazta meg a modernitás kritikáját. Ő ‘autentikus reakciós’-ként határozta meg saját magát. Ez azonban nem könnyíti meg a kortárs publikum dolgát. Ennek ugyanis a reakciós alig jelent mást, mint fasisztát, esetleg, jobb esetben, monarchistát. Gómez Dávila azonban sem egyik, sem másik. A reakciós az ő felfogásában egyáltalán nem politikai aktivista, aki régi állapotokat akar visszaállítani, hanem »csupán egy utazó, aki méltósággal szenved hajótörést«.”

A rejtetten diktatórikus demokrácia kritikájának van egy anarchisztikus poénja. A legcsekélyebb mértékben sem kell azonban egyetértenünk rebellis kato­licizmusával ahhoz, hogy elborzadva konstatáljuk egyes diagnózisainak igazságát. Éles szemmel látja az emancipációs közbeszéd kilátástalanságát (…), a kultúra puszta eszközzé való lefokozását (…), és kü­lönösen élesen a tömegízlés demokratikusan legitimált terrorját (…).

Gómez Dávila nagysága nem abban áll, hogy valamilyen kiutat vagy jövőképet kínál – minden radikális megoldás elborzasztja; ezért is szereti a töredéket és veti meg a rendszert. Nagysága abban az elemi erõben rejlik, amellyel épp azokon a pontokon rendíti meg a bizo­nyos­ságokat és reményeket, ahol már régóta eltűnt vagy kárhoztatott minden kétség. Ameddig csak ellátunk, Gómez Dávila az egyetlen kortárs gondolkodó, aki még ténylegesen létező tabukat döntöget. Köztük, kétségtelenül, elsõsorban a de­mok­ráciát. De nem forradalmár ő, nem akarja valami mással helyettesíteni; ő reakciós, vagyis gyanakvásunkat akarja felébreszteni. Egy olyan kifejezéssel, amelyet ő megvetett volna: a nagykorúvá vált polgárt akarja.”

Amire Dávila nevében – Arany Jánost parafrazálva – bátran rávágható: “akarja a fene!”

Thuküdidész nyomdokain

2003-ban jelent meg Veszett ügyek pártján (Par­teigänger verlorener Sachen) címmel Till Kinzel történész és irodalomtudós könyve Dáviláról, amely­ben így jelöli ki a kolumbiai író szellemtörténeti helyét:

“Dávila a huszadik századnak nem az egyetlen, de talán a legkövetkezetesebb reakciósa; mindenesetre ’a reakciós’ nála válik a szellemi magatartás általános típusává. Ő ugyanis a tizenkilencedik század reak­ciósaival – mint Donoso Cortés vagy Joseph de Maistre – ellentétben kezdettõl fogva kizárja, hogy a reakció a restauráció elsõdleges politikai alakzata lehetne; Gómez Dávila szemében bármilyen restauráció pusztán visszájára fordított jakobinizmus.” 

Valóban, az igazi, a szellemi reakciós nem vissza­hozni vagy megismételni akarja a múltat, hisz tudja, hogy az lehetetlen, hanem azért becsüli annyira a letűnt korokat és hagyományokat, mert egyedül a tör­té­nelembõl érthetõ meg, mi az ember.

“A modern ember az az ember, aki elfelejti, amit az ember az emberről tud.”

“Az ember nem változik. Ami a legrégibb fel­jegy­zésekben olvasható róla, ma is változatlanul ér­vé­nyes.”

Dávila számára valamennyi könyv közül a legelső Thuküdidész műve, A peloponnézoszi háború története, a politikai realizmus máig legkimagaslóbb alkotása és kifogyhatatlan inspirációk forrása.

“Thuküdidésztől mai utódaiig a szuverén szel­lemek, a történelem hideg és kérlelhetetlen meg­figyelőinek fenséges sora mutat rá puszta jelen­létével nyomorúságos fajunk gyógyíthatatlan ostobaságára.”

Az ógörög történetíró az ember természetének csalhatatlan ismeretében előre megmondja, milyen következménnyel járnak majd annak egyes tettei (akciói), gondolkodása tehát iskolapéldája a reakciónak, amely ebben az értelmezésben előrelátás, a dolgok, emberek, viszonyok és konzekvenciák helyes fel­mé­rése.

“A haladó mindig diadalmaskodik, a reakciósnak mindig igaza van. Igaza van – a politikában ez nem azt jelenti, hogy valaki uralja a színpadot, hanem hogy már az elsõ felvonásban megmondja, kik lesznek a hullák az ötödikben.”

Ezért nem a múlt nosztalgikus visszasírója a reakciós, hanem megvesztegethetetlen ítélkező a földi remények és álmok, ideológiai és tudományos utópiák felett. “Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” – mondatja Madách Ádámmal a Tragédia végén; “Minden élet egy sikertelen kísérlet” – mondja Dávila.

A modern áfium ellen

Az embernél csak egy nagyobb problémája van a szellem e reakciósának: a modern ember. Szellemi, lelki, erkölcsi és esztétikai problémák minden időben voltak, egy ideje azonban maga a kor, a modernitás a probléma. A vele való nyílt szembeszállásnak, politikai ellenszegülésnek sem esélye, sem értelme.

“A lázadónak, ha nem akar elpusztulni, csodálnia kell a rendet, amely ellen küzd.”

Az egyénnek szellemileg kell megteremtenie a tömegkultúra dekadenciája és a vulgaritása elleni védekező hadállásait, amelyekben megőrizheti régimódi, azaz örök értékeit: az értelmet, a szépséget, a méltóságot, a szeretetet, a hitet.

“A reakciós nem annak reményében érvel a modern világ ellen, hogy legyõzheti, hanem hogy a lélek jogai el ne évüljenek.”

Ebben a szellemi gerillaharcban külsõ eredményre nincs tehát kilátás, de nem is ez a fontos.

“A reakciós gondolkodás nem biztosít semmiféle sikert, mindössze megóv attól, hogy ostobaságokat mondjunk.”

De csak akkor, tehetjük hozzá egyszerre kegye­let­sértően és méltatóan, ha Dávila-formátumú gon­dol­kodóról van szó. 
                                       

Hudy Árpád

.

(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)