A tisztaszobában a tisztaszoba érzése járta át a vendégeket, ami némi büszkeséggel töltötte el őket, mert tudták, ez nem azonos azzal, amit a Pestről érkező szociológia szakos hallgatók érezhettek, amikor meglátogatták egyetemista-társukat, magát a Szerzőt, vagy talán A gyerek című regény főhősét, és a kettő, tudhatjuk, nem ugyanaz a személy.

Bérczes László:

A Szerző, a Rendező és a Színész

Egy nyári nap - avagy három férfi kirándul

A Tik-Takban végzik, ahogy kell. Itt már Szerző is sört rendel, ő vezetett egész nap, ásványvizek mellől bámulta irigykedve, ahogy Színész és Rendező emelgették a söröskorsót az augusztusi hőségben. Három ötvenes férfi ül elégedetten a kerthelyiségben, nem mondják ki, mert a másiktól várnák, hogy az kibökje: jó kis nap volt, tökjó volt együtt lenni. Na persze ilyet amúgy sem mond az ember, különösképpen nem a szemérmes férfiember, és ők szemérmesek is, meg többé-kevésbé férfiemberek is. Ez utóbbit bizonyítandó vagy csak mert tényleg folyton ez jár a fejükben: beszélgetéseikben az elfogyasztott sörrel arányosan egyre többször felbukkannak feleségek, szerelmek, nők, nők, nők, na persze.

A Tik-Takba a Villányi út felől érkeztek, mert Pestre érve Szerző tapintatosan megkérdezte: nem mennének-e arra, ahol az a bizonyos Presszó található. És ők csendesen bólintottak, perszehogy, ahogyan bólintottak pár nappal előbb is, amikor Szerző megint csak rá jellemző óvatossággal, hogy aztán egy szempillantás alatt vissza lehessen vonni a kérdést, mintha el sem hangzott volna, hisz nem akarja ő a többiekre tukmálni magát, mely magatartást a többiek oly jól ismernek, mármint jól ismerik saját maguk magatartását, mely megegyezni látszik Szerzőével, szóval hogy mit szólnának, ha hármasban elkirándulnának Szerző szülőfalujába, persze csak ha kedvük van, és nekik többieknek kedvük volt, meg különben sem illik megbántani egy Szerzőt, főleg ha pont az ő darabjára készülnek. Meg arra is gondoltak, hogy ez egy igen elismert Szerző, még nem kosútdíjas (ezt most a Szerző módján írta a krónikát körmölő Rendező), de szerintük, mármint elfogult Rendező és elfogult Színész szerint annak kéne lennie, szóval vajon mikor legközelebb szólítja meg őket egy elismert, majdnem kosútdíjas Szerző, hogy szívesen megmutatná azt a házat, ami nyilvánvalóan benne lesz a tankönyvekben, és ötveneseink, akik akkor már nem ötvenesek lesznek természetesen, leplezett büszkeséggel, mintegy félvállról odavetik majd ölükben lovagoltatott, tudásra szomjas unokájuknak, hogy lám, a papa itt járt, és nem is csak úgy, hanem vele, magával a Szerzővel.

 

 

A Presszó mellett mentek hát éppen, amikor Szerző megjegyezte, hogy ez az a Presszó, ide lépett be annak idején a Jóska, vagyishogy ebben a mostani írásban nevezzük őt mondjuk, Jóskának, és ezt ő onnan tudja, hogy pont látta a Jóskát ide belépni a 61-es villamosból. Márminthogy ő, a Szerző diákként utazott a villamoson, Jóska meg beugrott egy fröccsre, mondjuk, egy hétköznap délután.

Egy ilyesfajta motívum nem kis jelentőséggel bír azok számára, akik ismerik Szerző Nehéz című drámáját, és Rendező leesett álla, miközben megkérdezte, amit megkérdezett, azt bizonyítja, ő azok közé tartozott, ahogy Színész számos mondata, amit csak úgy fejből idézett napközben a drámából, merthogy folyvást olyasmi történt vagy olyasmit észleltek a világban, amihez nagyon passzolt egy-egy idézet pont ettől a Szerzőtől, és ő meg tudta már ezeket a mondatokat fejből, szóval ezek az idézetek is azt jelezték, bizony Színész is azok közé tartozott. Kimondhatjuk hát, mindhárom ötvenes férfi jól ismerte ekkor már, mellesleg pont augusztus 20-án, a Nehéz című színdarabot. Rendező máskülönben azt kérdezte őszintének tűnő csodálkozással: szóval te voltál az a faluból, aki láttad, amint a darabban Gabinak nevezett egyetemi tanár átmegy a Kertészetiről a Presszóba?

Nos, joggal gondolhatjuk, hogy az ilyesfajta hiteles motívumok, felismerések, rácsodálkozások, melyekkel máskülönben teli volt a nap, ezek késztették Szerzőt arra, hogy felvesse a kirándulás tervét, illetve ezek motiválták társait is, hogy bőszen bólogassanak a felvetésre. Ha így gondoljuk, tévedünk, mégha igazunk van is.

És miért is ne lenne igazunk akkor, amikor ez a kirándulás tényleg teli volt úgynevezett motívummal. Bizony, Szerzőből píéjcsdíző hallgatók paradicsoma lett volna ez a szép nyári nap!

 

 

Például amikor egyszercsak egy hepehupás kavicsos útra, jobbra lekanyarodott a piros Toyota (nem tudunk arról, hogy eme autómárka motívum lenne, de megemlítjük, részint korszerűségünk bizonyítékaként, részint mert a majdani kutatók esetleg mégiscsak hasznát veszik), akkor elhangzott, hogy „ez itt a Dózsa György utca!”. És micsoda mámorító érzés volt zötyögni abban az utcában, amit oly sokszor emlegetett Trill Zsolti a Pityubácsiban a maga ízes sárosoroszi tájszólásában, és ez az emlegetés zötykölődés közben elvegyült Pálfy Ervin Gézagyerekének palicsi mondataival, aki a papának mesélte egy éjszakai álomban, hogyan is megy végig a Dózsa György úton, és mindezek után elképzelhetjük, milyen átéléssel mondaná a Rendező mellett zötykölődő Színész ezt az utcanevet, ha ez a bizonyos utcanév szerepelne a Nehézben. De nem szerepel. Hogy jobbra kanyarodtak le a műútról, azt is jelenti, Szlovákia felől érkeztek, ami Szerzőnek sem volt mindennapos dolog, legalábbis nem gyerekkorában, amikor a határt jelentő Ipolyba csak azok a legények merészkedtek, akik Janik akartak lenni, és a jó kis szlovák sörért (melyből szereplőink is fogyasztottak), no meg hírért-dicsőségért vállalták a határon túli megveretést (szereplőinknek ebben nem volt része). Itt jegyezzük meg, mintegy motívum gyanánt, hogy a Jani igen gyakori név Szerző műveiben, igaz, Abonyban és Tiszanánán, másik két szereplőnk szülőfaluiról van szó, szintén számos lakost szólítanak így mind a mai napig.

 

 

Aztán lassított a piros Toyota, sőt meg is állt, és hőseink, kik egyébként népi hősöknek tekinthetőek, noha a fővárosban laknak, sőt, mindhárman Budán, kiszálltak, hogy megtekintsék azt a kicsi hidat, ahonnét Jóska, kiről úgy tudni, a Nehéz főhősét mintázta Szerző, lezuhant, mely zuhanás, a Műből tudhatjuk, végzetesnek bizonyult. E motívumot kissé elmaszatolta ama félre-megjegyzés pár pillanattal később, miközben hőseink zötykölődtek tovább a szülői ház felé, hogy „ha balra nézünk és szerencsénk van, megláthatjuk Jóskát, amint a verandán olvas”.

 

 

Ezek szerint Jóska él, nyugtázta bizonyos csalódottsággal e sorok írója a tényt, és ezen, mármint a tényen az sem változtatott, hogy ekkor, 2010. augusztus 20-án a déli órákban Jóska éppen nem olvasott a verandán.

 

 

És a Műből oly jól ismert Mamát sem láthatták, se a verandán, se másutt, merthogy ő viszont nem él már, említette meg Szerző, igazolva, hogy bizony csínján kell bánni ezekkel a fránya motívumokkal. Még akkor is, ha a Mama aztán egyszercsak ott volt, ott ült életnagyságban, ott trónolt a kisszobában, ahová a vendégek épphogy csak beköszöntek zavartan, nem tudván, mit szabad és mit nem, és terelődtek tovább a tisztaszoba felé. Hátát a fotelnak vetve, bő fekete ruhába bugyolálva, kicsi fejét kendővel megtartva, szétvetett lábakkal, egyik kezével az ölében megbújó macskát simogatva, másik kezével egyik botját markolva, ült a mama, ki természetesen nem motívum, hanem Szerző kilencvenöt éves nagymamája, és nézett előre talán a semmibe, talán a televízió által sugárzott kosúttéri zászlófelvonásra.

A tisztaszobában a tisztaszoba érzése járta át a vendégeket, ami némi büszkeséggel töltötte el őket, mert tudták, ez nem azonos azzal, amit a Pestről érkező szociológia szakos hallgatók érezhettek, amikor meglátogatták egyetemista-társukat, magát a Szerzőt, vagy talán A gyerek című regény főhősét, és a kettő, tudhatjuk, nem ugyanaz a személy. Ama fővárosi látogatók szorgalmasan bevésték jegyzetfüzetükbe, „íme, a tisztaszoba”, ahogyan bevésték, „íme, a kacsa, íme, a liba, íme Bundás, a kutya”, pontosabban Bundással nem a regény szereplői, hanem e kirándulás résztvevői találkoztak az udvaron, amikor megtekintették a virágokkal, paradicsommal, málnával, szőlővel, kukoricával ékesített portát.

 

 

De ez már a tisztaszoba-érzés után történt, mely érzés Rendezőnek igazi, gyerekkori, tiszanánai érzés volt a Petőfi utcából, ebből következően Színésznek is igazi abonyi érzés lehetett. Ez pusztán feltételezés, mert a tisztaszobában nem erről beszéltek, hanemhogy milyen finom túróslepényt sütött nekik Szerző mamája, és miközben falatozták a friss, porhanyós süteményt, fölöttébb elégedettek voltak magukkal, ugyanis amit illendőségből mondtak, igaznak bizonyult: a túróslepény rettentő finom volt.

 

 

A kirándulás további motívumokkal gazdagította a készletet, köztük például a kopott piros fazékba ültetett muskátlival, amit Rendező gondosan rögzített emlékezetében, hátha jó lesz egyszer valamire, na persze nem az életben, hanem a színpadon. Következett a hétmérföldes pincekulcs a térdre rogyott pincével, majd egy másik kicsi híd, ahonnét Szerző bukott alá gyermekként, és következett volna Marci kocsmája, aki a művekből többnyire Karesz néven ismeretes, de az titokzatos okokból zárva volt, talán mert gazdája is a főtéren tartózkodott, mely főtér most a kenyér ünnepén rendezett autóverseny vagy micsoda színhelye volt. A szalagokkal bekerített pályát körbeállta a falucska apraja-nagyja. Hőseink, a három ötvenes férfi az itt található, pizzériának nevezett sörözőt szemelték ki maguknak egy búcsúitalra, és úgy alakult, azaz elegendő közösen elköltött idő telt már el velük, hogy pont ekkor bonyolódjanak halk és intim beszélgetésbe életről és halálról. Összehajoltak az asztal fölött, részint a barátság mián, részint mert az autókerekekből kirakott pályán fülsiketítően berregetek-visítottak-fékeztek a kocsik, egyik-másik lefulladt olykor, és rövidgatyás sörhasú Jóskák, Pityuk, Janik, Gabik szaladtak be, tolták ki szégyenben maradt társukat az út szélire. Ilyenkor a néhány másodpercre beálló csendbe belesüvített a szomszéd kocsmából egyfolytában zakatoló diszkómuzsika. A három férfi még közelebb hajolt egymáshoz az asztal fölött, hallani továbbra sem hallották egymást, de azt mégiscsak kimondhatjuk, közelebb kerültek egymáshoz.

 

 

Mert ha föltesszük a kérdést, és íme, már föltettük, miért is hívta egyik ember a másik kettőt, és az a másik kettő miért is mondott igent, akkor valójában semmiféle motívumra nem kell gondolnunk, hanem csak arra, amire e három ötvenes férfi gondolt, csak éppen ki nem mondott a Tik-Tak nevezetű intézmény kerthelyiségében, hogy milyen tökjó volt ez a nyári nap, és hogy ők most együtt vannak egy közös dologban, ami nem a söröskorsók emelgetése, mellesleg persze az is, és ez a közös valami még nagyon sok nehézséggel jár majd, de akárhogyan is, mégiscsak ennek a nehéz dolognak köszönhetik, hogy ők most ott ülnek, egy idő után többnyire kettesben, mert valamelyikük természetesen éppen vizel, de azért olykor hármasban, és hogy mit éreznek majd másnap, az most mindegy, mert most azt érzik, hogy nekik most jó. És pont ezért, ezért a lehetséges jóért kérdezte meg egyikük egy adott pillanatban, amit megkérdezett, és ugyanezért bólintott igent a másik kettő a kérdésre. És most mindhárman tudják, ezt most jól csinálták, noha persze egész másról beszélgetnek.