Költőtrip, jambus-LSD -Recenzió Boldogh Dezső Éjszakai kamionos című kötetéről

Dezső ott egyensúlyozik, folyamatosan ott lebeg a pusztító-teremtő erők határvonalánál, de mintha nem akarná érinteni egy másik valóság őrjítő, felfoghatatlan csodáinak izzó drágaköveit, amiket megmarkolva lángba borul az emberi természet, mint a csipkebokor. Furcsa kötéltánc ez: nem zuhanhat se jobbra, se balra, mégis tétje van Dezső tartózkodásának. Sokak számára talán éppen ez lesz szimpatikus. Nekem hiányzik a rakományból egy fekete zongora. Vagy az útszélről a napsütötte sáv. - Korányi Mátyás recenziója

Költőtrip, jambus-LSD

- Recenzió Boldogh Dezső Éjszakai kamionos című kötetéről

   Van ez a Dezső. Aki különben Gábor. Szóval a Boldogh. Megjelent az új kötete. Éjszakai kamionos. Dezső egy agresszív tekintetű, kemény arcú, Lemmy-bajszos, feltűrt ingujjú, kigyúrt pasas. Tonnákat pakol a platóra, leköti őket, aztán beröffenti a motort. Száguld városokon, autópályákon keresztül, csontok és fatörzsek ropognak, tátiti-tátiti-tátá-tátiti-tátiti-tátá, spondeusok és daktilusok dőlnek, törnek, darálnak menet közben, de fülünkbe mintha valami lágyítót oltottak volna, megpuhulnak a táj hangjai s a világ durvasága. Transzcendens felhőbe ér a kamion, az atomok felbomlanak, újrarendeződnek, úszunk valami éltető ködben, over the top, Dezső megnyerte a szkanderversenyt, lenyomta legkegyetlenebb ellenfelét is, önmagát. A túlzások buja mocsarában evez a recenzens, sűrű, nehéz illatú dzsungelben halad a dzsunka, sötét van, bevilágítanak az utak sárga lámpaoszlopai. Természet és betonsíkok, korszakok tűnnek fel és süllyednek el, Isten, kegyelem, élet és halál, ismeretlen madárfajok sípolnak, kukkognak, rezonálnak, vad színű békák, a fák alatt a parton egy nagyvad oson. Áruházak. Költőnk és Cora. Beépítik a lápokat, nagy, fekete ruhás biztonsági emberek őrzik a civilizáció ijesztő alkonyát, kezükben vipera, nem olyan, mint a fáraóké, egyszerű, egyenes, fekete, teleszkópos. Öltönyös emberek mérik fel a világot mögöttük, a széles hátak rejtekében dolgoznak sötét szorgalommal, szívükben, szájukban vipera-fészkek. Dezső ül a volán mögött, négyesbe teszi a járgányt és egyenletes tempóval nyomja a gázpedált. „Oda fogok érni. Éppen időben.” Lassú kamion városszélt mos, lomha járgány moccan az éjben, sikátorokban kiskocsmák világítanak, barátok várják a transzporter érkezését, mint az angyalok, söröskorsók fülébe kapaszkodva mutatnak irányt az otthon fényei felé. Dezső leszáll a sofőrfülkéből, a fémlépcsőkről rücskös parkolóbetonon koppan a veszkócsizma.

Rec.: Dezső, hogy bírod ki ezt a világot?

B. Dezső: Sokszor vagyok indulatos és ideges, hogy függök a körülményeimtől. Ezek ilyen újragyűrűző kötegek. Nem függetleníthetjük magunkat végleg, nem is lehet szakítani ezekkel, ezért várható, hogy ciklikusan újra és újra körülkerítik az embert. A megélt világ tapasztalati közeg - amire mi így vagy úgy rátekinthetünk -, nem egy végső, kialakult, reális valóság. Az irodalom is lehet egyfajta undorgyakorlat. A közvetlen tapasztalatokon keresztül jutunk mélyebb belátásra. Szembesülnünk kell a nyomorral, a halállal. Mindenesetre nem akarok egy szenvedő  lény lenni.

Rec.: Nem kötnek le a sárga ambróziák?

B. Dezső: Minden szép növény leköt. Másrészt az ember bármit gondol vagy cselekszik vagy nem gondol és nem cselekszik, akkor is úton van. Ilyen a természete az embernek és a világnak. A célba érkezés is úton levés, az emberi kondícióink között.

Rec.: Isten szerinted öl?

B. Dezső: Ezzel a kérdéssel nem tudok mit kezdeni.  Előbb tisztázni kéne a fogalmakat. Gyerekkoromtól különféle istenfogalmakban éltem. Nem biztos , hogy a képzeten túli emberi fogalmainkat ráaggathatjuk egy olyan istenképre, amit szintén mi találunk ki, akihez mi viszonyulunk, mi, emberek, vagy én, mint magánember.

Rec.: Láttál már szerelmes gőtét?

B. Dezső: Nem valószínű, hogy felismerném, mert városi gyerek vagyok. Ennélfogva szerelemes gőtéket nem igazán ismerek.

Rec.: Tud-e hazudni a költő a verseiben?

B. Dezső: Ez a fogalom nem érvényes a költészetre.

Rec.: Nyitva van az aranykapu?

B. Dezső: Babits nevezte a szonettet aranykulcsnak, nem tudom, hogy milyen kapukat nyit. De átfesthetünk minden kaput.

Rec.: Sima-e a sivatag arca?

B. Dezső: Megnézném szívesen, arra eddig nem volt szállítmányozás. Szerintem változékony arca van. Meg attól függ, hogy földi sivatagról beszélünk-e, vagy valami más sivatagokról, mert gondolom, máshol is nyüzsögnek a sivatagok.

Rec.: Lehet-e még egy kérdésem, ha egy halott költő versét motyogom magamban?

B. Dezső: Lehet akármennyi kérdésed. Ha nem hallom, ki az a halott költő akkor is, de ha hallom, hogy ki az, akkor is.

Rec.: Hiszel a végtelenben?

B. Dezső: Kizárólag a végtelenben hiszek.

Rec.: Ha Isten mindenható, tud-e akkora követ teremteni, amit nem tud felemelni?

B. Dezső: Ez az ő dolga. És az enyém. Közösen felemeljük, ha kell.

   Rácsatlakozunk a vezetékre, drótpostán jönnek a szivárványgalambok, Dezső itt van a földön 3000 éve. Költőtrip, jambus-LSD. Monoton zúg a kamion motorja, a borostás sofőr a fülkében alszik, eszik, szeretkezik. Izzadtság- és kajaszagú fémdoboz, három légköbméter élettér. „Nem szabad beszűkülnöm” – meredten figyeli a fényvisszaverő útfestés nyomait, de a táj sötétségbe borul, nehéz átélni az éjszakába olvadt környezet perspektíváit. Kurvák incselkednek a pihenőkben, vámosok vizslatják éhes szemekkel az árut. Talán azt se tudja néha, mi a rakomány. „El kell vinnem. Oda kell érnem. Ez a munkám.” A kamion távolodik, de az egyenes úton sokáig látszik még a hatalmas, zötyögő test és a féklámpák vörös foltjai. Lassacskán elhagyjuk az autópályát, leoltom az olvasólámpa sárga fényét, felállok, nyújtózkodok, ideje vacsorát készíteni. A konyha fehér neonjai közt visszatérek a lakáshideg barátságos közönyébe. A valóság illúzióbiztonsága. Hagymát szelek, könnyezek, zsíros kenyeret kenek. Lefekszek. Nyakamig húzom a takarót, pedig nyár van. Könyörgök. Rettenetesen izzadok, kitakarózok. A hűs, éjszakai szellő megnyugtatja a testem. Már nem vagyok lázas.

   Napok telnek el, újra nekiülök a kötetnek. A kábító hatás most is érkezik, belecsúszok az utak  monoton szépségeibe. Az út sosem zökkenőmentes. De talán túl egyenletes. A mókuskerék surrogása altat, fejem lecsuklik, felriadok. Hiányzik egy pofon, hirtelen halál, még hirtelenebb feltámadás, zuhanó szikladarab. Bungee-jumping, siklóernyő, féktelen sebesség , veszélyérzet kéne: a költészet extrém sport. Dezső versei a szférák zenéivel incselkednek, a hiányérzet bennem mégis egyre követelőzőbb.  Hol van a mindent elsöprő adrenalin-löket? Szeretnék teljesen elszállni, megsemmisülni, újjászületni... Dezső ott egyensúlyozik, folyamatosan ott lebeg a pusztító-teremtő erők határvonalánál, de mintha nem akarná érinteni egy másik valóság őrjítő, felfoghatatlan csodáinak izzó drágaköveit, amiket megmarkolva lángba borul az emberi természet, mint a csipkebokor. Furcsa kötéltánc ez: nem zuhanhat se jobbra, se balra, mégis tétje van Dezső tartózkodásának. Sokak számára talán éppen ez lesz szimpatikus. Nekem hiányzik a rakományból egy fekete zongora. Vagy az útszélről a napsütötte sáv. Magyarán egy-két "igazán NAGY" vers. Hogy miért hiányoznak? Mert érezni, hogy Dezsőben benne vannak ezek. Van egy verse  a kötetben, a "Nephilimi portré". Nem véletlenül kezdi ezzel a válogatást. De kiemelnék egy "gyengécskébb" alkotást is: „Bevezető”. Itt éreztem leginkább azt az önazonosságot, ami én is voltam úgy, hogy nem én. És a „[Szép versek]”. És a többi. Nagyon jó anyag ez. Valami kristályosodik. Ki kéne bányászni azokat a gyémántokat, megcsiszolni, és foglalatba helyezni. Amúgy lelkesedés, öröm és ováció, egészen kivételesen egységes és bölcs lélegzetű kötet ez, mint egy ritka road-movie, ez a "film" időnként be fog kerülni itthon a "lejátszóba", hogy újra és újra végignézzem. Várom a következő szállítmányt. Hadd búcsúzzak a költőtől saját szövegével, a Bevezető című versből: „S ha kérdem, mi végre mindez? / - válaszként üstökébe túr… / (Talán Te, ki rája is tekintesz…) / - hát volt szerencsém Boldogh úr!”

Korányi Mátyás