Segg van a fejünk helyén, avagy verébbel az ágyúkat – Válasz Kántás Balázs Versvízcsapok című esszéjére

Kántás szövegében ugyanis azt tartom a legrosszabbnak, hogy nem minden rossz (értsd: téves), amit leír. Azonban olyan problémához nyúlt, amelyet ilyen szintű felszínességgel, (nem ritkán, vélhetően saját tapasztalatokból kinőtt) általánosítással, közhelyességgel inkább szerencsétlen, mint üdvös elhatározás firtatni. – Nyerges Gábor Ádám válasza Kántás Balázs esszéjére

Segg van a fejünk helyén, avagy verébbel

az ágyúkat

– Válasz Kántás Balázs Versvízcsapok című esszéjére

   A méltán közkedvelt South Park című animációs tévésorozat egyik legjobb epizódjában egy különleges, kitalált fogyatékkal élő házaspár látogat el a coloradoi kisvárosba. A wisconsini pár feje helyén ugyanis (illetve hivatalosan az arcuk fölött) seggük nőtt, már születésükkor. Ezt a megzabolázhatatlan nyolcéves szociopata, Eric Cartman kivételével azonban senki sem hajlandó észrevenni, így mikor a házaspár valamelyik tagja előzékeny és könnyed udvariassággal figyelmezteti South Park egyik-másik lakóját, hogy: "nem tudom, feltűnt-e, de egy segg van a fejünk helyén", a beszélgetőpartnerek rosszul előadott, ripacskodó meglepődéssel konstatálják: "ó, valóban, eddig fel sem tűnt". Azért elevenítettem fel ezt a maga tömény zsenialitásában amúgy igen gyermeteg geget, hogy szemléltessem, minden jóindulatom ellenére mire emlékeztet leginkább Kántás Balázs nemrégiben közzétett Versvízcsapok című esszéjének gesztusértéke.

   Kántás szövegében ugyanis azt tartom a legrosszabbnak, hogy nem minden rossz (értsd: téves), amit leír. Azonban olyan problémához nyúlt, amelyet ilyen szintű felszínességgel, (nem ritkán, vélhetően saját tapasztalatokból kinőtt) általánosítással, közhelyességgel inkább szerencsétlen, mint üdvös elhatározás firtatni. Holott szubjektív meggyőződésünk, olvasói ízlésünk több ponton is érdemben közelít: én is úgy érzem, hogy (nem mintha ez valami termelési verseny vagy objektíven mérhető dolog lenne) mostanában mintha kevesebb maradandó mű születne, mint, teszem azt, nyolc-kilenc évtizeddel ezelőtt és én is gyakran teszem le elkeseredett, dühös-csalódott arckifejezéssel az olvasott folyóiratokat, nagyon sok művet érzek gyengének vagy érdektelennek, nagyon keveset igazán jónak. Persze tudjuk, kortárs olvasóként nincs még meg a kellő (pár évtizedes, évszázados) rálátásunk, és még ha meg is lenne, fanyalogni ugyan mindig lehet (l. a hivatkozottat, vagy épp ezt a szöveget), de nem érdemes, a költészet színvonala nem valamiféle konstans számtani közép, hanem, bármily olcsó közhely is, egyszer jobb, máskor gyengébb. Hogy ez milyen relációban van a posztmodernnel, ami vagy van, vagy nincs, vagy (és hol?) volt vagy épp nem volt, vagy ilyen volt, vagy olyan: szerintem megítélhetetlen; ha elfogadjuk, hogy van (még és most) olyan, hogy posztmodern vers, megnyugodhatunk: posztmodernül épp úgy lehet jól vagy rosszul verselni, mint reneszánszul, jambikusan vagy szonettül.

   Az imént azt olvastam Kántás fejére, hogy általánosít. E panaszommal nem vagyok egyedül: Ayhan Gökhan a szöveghez fűzött kommentárjában hiányolja a neveket. Kántás miért nem ránt kardot és mondja meg kerek perec, hogy egész pontosan ki is ír olyan vérlázítóan gyenge műveket? A konkretizálás nekem is hiányzik, bár tudom, ha Kántás leír mondjuk három nevet (XY, YZ, WZS), a vita még az eddiginél is személyeskedőbb hangvételt vesz, nevezett költők teljesítményének megítélése irányába kanyarodván el, holott maga a kérdés nyilvánvalóan nem pont, csak és kizárólag XY vagy YZ költői színvonalán múlik. Van persze egy ennél direktebb ok is, amiért nem jók ide a nevek: a kis ország-effektus. Kántás helyében én sem írnék le konkrét neveket, hiszen WZS könnyen lehet, hogy mostani vagy majdani szerkesztőm, költőtársam, kiadóm, netán ezeknek (és halmozottan és kombináltan és stb.) barátja, rokona és/vagy üzletfele, akkor pedig kész a baj, a pillanat töredéke alatt generáltam magamnak nettó nyolcvan új ellenséget. Igaz, Kántás helyében -­  nevek híján -­  nem is írtam volna meg az esszét: véleményem szerint itt gyökerezik a legmélyebben Ayhan Gökhan igaza. Meg hát ott, hogy én például még (ha már úgyis a személyeskedésnél tartunk) nem olvastam egyetlen, összességében negatív kicsengésű Kántás Balázs által írt recenziót sem, pedig jó párral találkoztam már. Egy-két feddő homlokráncolástól, tisztelettudó, bátorkodva megjegyzéstől eltekintve a konklúzió minden esetben az volt, hogy a kortárs magyar líra kiemelkedő alkotását olvashatjuk -­ emiatt érzem jogosnak Gökhan vélt indulatát: nemes egyszerűséggel irigy voltam eddig Kántásra, amiért, mint valami modern Midásznak, bármilyen könyv került is a kezébe, az úgy látszott, kiemelkedik -­  bár felmerül a kérdés, hogyha minden ki van emelkedve, mégis miből? Ezek fényében azonban valóban nagy öngól Kántás részéről a "fércművek, de legalábbis feledhető, közepes kvalitású versek hihetetlen magas számáról" írni, s szívem szerint, bár mentegetném a szerzőt, e ponton nem tudom.

   Ettől még Ayhan Gökhan soraival sem tudok teljes mértékben azonosulni, mert bár odáig  igaza van, hogy bizonyos, nagy presztizsű folyóiratokban megjelenni valóban még ma is komoly alapot ad arra, hogy egy adott költő tehetségére következtessünk, a kis nyisszantás ("És megkérdezem, te hányszor jelentél meg ezekben a lapokban? Mikor? Vagy az mennyire tehetséges, aki még meg sem jelent ezekben a lapokban?") a vita rangjához már méltatlan és ízléstelen is. Vagy talán nem is egészen. E számonkérés ugyanis inkább megerősít abban a gyanúmban, miszerint Ayhan Gökhan számára valóban csak és kizárólag e megjelenések a tehetség bizonyítékai, ha egyszer Kántás -­  na tessék, íme egy név! -­  tehetsége is azon múlik szerinte, hogy megjelent-e bizonyos neves folyóiratokban.

   Nagy érdeklődéssel olvasom viszont Ayhan Gökhan irodalmi playlistjét, még ha érdeklődésem inkább magán-, mintsem közjellegű; Pollágh Péter, Krusovszky Dénes, Sirokai Mátyás vagy épp Acsai Roland neve valóban jól cseng, s (pardon) divatos ízlésre vall, Gökhan mindenképp elismerést is érdemel a nevek említésének bátor, bár -­  a fenti gondolatmenet alapján -­  szerintem hasztalan gesztusáért. Hogy (hangsúlyozottan például) e szerzők valóban azért publikálnak-e rangos felületeken, mert divatosak, vagy éppen azért divatosak, mert e felületeken publikálnak, tyúktojás probléma, a(z inkább költői) kérdés nem viszi előbbre érdemben a vitát.

   És ha már elmarasztaltam Ayhan Gökhant a vélt személyeskedés miatt, hadd szolgáltassak  okot menten a szellemes replikára ("de hiszen te is!") és kérdezzek rá -­  ez esetben inkább pusztán személyes kíváncsiságom, mint a piszkálódás okán -­  Kántás Balázs -­  megint egy név és megint ugyanaz! -­ vajon divatos költőnek tartja magát? Nem szép dolog megkérdezni, tudom én, azonban mégis fontos, abból a szempontból, hogy lássuk, mennyire szubjektív dolog is ez a divatosság. Kántás bizonyára nem tartja divatosnak magát -­ ha mégis, elismerésre méltóan böcsületes, kemény és önostorozó vallomást (is) olvashattunk a Versvzícsapokban -­ , szerintem viszont az őt ért költői hatások¹ (hogy lírájának most csak a legkézenfekvőbb, legobjektívebben vizsgálható vetületét vegyük) igen trendi szerzők névsora, hogy a Gökhan által használt kifejezéssel éljek a pontosság kedvéért.

   Olcsó szórakozás volna, ha nekiállnék belekötni minden egyes Kántás által használt fogalomba, pontos definíciót és a kontextus megmagyarázását követelve, de azért valahogy mégsem ártana tudni, hogy ebben az esszében akkor mi is számít kanonizáltnak (mármint egészen pontosan micsoda: egy közlés a Holmiban, két kötet, valamilyen díj vagy az általános ismertség -­  ez utóbbi bármit is jelentsen?); továbbá, hogy jól értem-e, hogy a "kortárs magyar irodalomtudományi és kritikai diskurzussal" való kézenfogva járás pusztán azt jelentené, hogy "nem kell a lehetséges jelentésekkel foglalkozni, nem kell valami felettes tartalmat közölni, nem kell társadalmi problémákra reflektálni, de még csak filozófiai vagy érzelmi mélységekbe sem kell merülni"? És mi az az "őszinte hangvételű irodalmi alkotás"? Ha a hangvétel őszinte, az itt alanyi költészetet, vagy annak az illúzióját, netán a már önmagában is kétes-kámzsás hitelesség fogalomkörét hivatott játékba hozni? És a "[s]zegény olvasónak pedig, akinek napjaink rohanó világában úgyis annyira kevés ideje jut a versolvasásra" valóban jobb lenne-e, ha már eleve megszűrve, gondos kezek által kiválogatva, a "bizonyos fekete ragálytól" megtisztítva kapná kézhez A Nettó Natúr Irodalmat (ti.: "azt a száz-százötven kortárs magyar poétát, akit egyáltalán érdemes olvasni a sok említésre méltatlan középszerű, vagy egyenesen rossz irodalmi alkotás között")?

   Kezdem kellemetlenül érezni magam, ezen írásomat ugyanis nem megsemmisítő szándékú visszavágásnak, oktondi kioktatásnak, kötözködésnek, Kántás Balázzsal és Ayhan Gökhannal való nemes (?) pengeváltásnak szántam. Pláne, mivel mindkettejükkel lenne miben egyetértenem. Kántás sokat ír a klikkekről, az irodalmi maffiáról, a kezeket mosó kezekről. Ha helyenként romantikus túlzásokba is esik, vagy épp látszólag egy petrezselymet áruló, elsőbálozó kamaszlány sértettségével is ír ("Az eredményhez mindenképpen gratulálunk kis közép-kelet-európai szemétdombjainkon továbbra is kapirgáló poéta és kritikus urainknak, akiknek csak további sok sikert kívánhatunk"), jó érzékkel jelez fontos problémákat. Mi több, ő legalább jelzi őket. Ez a szándék pedig már önmagában feltétlenül dicséretes vonása írásának. Az azonban, hogy ezt a jelzést lényegében egyetlen új, eredeti, vagy legalább kevésbé közhelyes gondolat és egyetlen konkrétum, felhozott példa nélkül teszi, mintha, felcserélve a megszokott szereposztást, verébbel dobálná az ágyúkat, sajnos aláássa esszéjének a megírás puszta tényével amúgy kiérdemelt erkölcsi tőkéjét.

    Hogy utoljára még őt idézzem: "Talán nem mondok újat, ha azt állítom, olykor a jeles irodalmi díjakkal kitüntetett, több lapnál rendszeresen publikáló, nívós kiadóknál megjelenő szerzők között ugyanúgy akad kétes esztétikai értékeket létrehozó, adott esetben közepes tehetségű, de akár még szinte teljesen dilettáns alkotó is." Nem Balázs, sajnos egyáltalán nem mondasz.

Nyerges Gábor Ádám

1. "Akik hatottak: Ted Hughes, Fernando Pessoa, Paul Célan, Charles Baudelaire, József Attila és még sokan mások" (Kántás Balázs: Öngyulladás, Cédrus Művészeti Alapítvány-­Napkút Kiadó, 2008, Budapest  -­  fülszöveg)

Nyerges Gábor Ádám írása július 27-én érkezett szerkesztőségünkbe, így a Kántás Balázs esszéjéhez kapcsolódó hozzászólások következtetése és a jelen esszé gondolatmenetének hasonlósága az azonos irányba mutató vélemény eredménye.

Kapcsolódó anyag: Kántás Balázs Versvízcsapok - Széljegyzet a posztmodern költészethez c. esszéje

Várjuk a további hozzászólásokat, akár kommentben, akár külön esszében!