Senki Alfonz Afrikában

INTERJÚ

Édesanyja prózaíró, édesapja költő a mindössze huszonöt éves Miklya Annának, akinek eddig három regénye jelent meg, a mostani Könyvhétre pedig jön ifjúsági sci-fi-trilógiájának első darabja. Az ideális regényről, a legszexisebb görög istenről, írói terveiről és a kritikusokról faggattuk.

Senki Alfonz Afrikában

Szüleid jól vannak? Üdvözlöm őket! Melyiküknek tetszik jobban prózai munkásságod?

Haha, átadom. Szerintem mindkettőjüknek. És ha ez benne van a kérdésben, akkor igen, elég kritikusak.

Hogy kezdődik a regényírás nálad? Mondatokból, vagy emlékekből indulsz ki?

Mondatokból. Az első mondat mindig megvan. Meg karakterekből. A karakterek jönnek az első mondattal, és hozzák magukkal a sztorit is.

És mi volt a legrosszabb tanács, amit megfogadtál regényírás közben?

Nem szoktam tanácsokat kérni regényírás közben, max. utána.

Szerinted milyen egy jó regény? Lehet az ideális regény is.

Őszintén? Fogalmam sincs. Nagyon sokféle regényt tartok jó regénynek, nincs semmiféle egyezés köztük. Illetve hát egy. Jó dolog őket olvasni.

Te szereted a főhőseidet? Mondjuk, ha fiú lennél, járnál ezekkel a lányokkal?

Én szeretem a főhőseimet, mert értem őket. De a mellékszereplőimet is szeretem, mert őket is értem. És ha fiú lennék, akkor biztosan Helgával járnék, de ő egy másik regényben van.

Miklya Anna

Ha már (fő)hősök: szerinted melyik a legszexisebb görög isten?

Mióta tudom, hogy azok a gyönyörű görög szobrok ki voltak FESTVE, csalódtam a görög istenekben. Egyébként pedig a római mitológiát sokkal, de sokkal jobban szeretem.

Tényleg? Ez furcsa. Nagyon sokfélét csinálsz: szerkesztesz, újságot írsz, fordítasz. Forgatókönyvet még nem írtál. Melyik film forgatókönyvét írtad volna meg szívesen valaki más helyett? Egyáltalán: írnál forgatókönyvet?

Nem hiszem. Egyrészt, mert nagyon nehéz műfaj lehet. Másrészt valószínűleg baromira idegesítene, hogy a végeredmény, a film még egy csomó másik zakkant művésztől függ. Bejárkálnék a forgatásokra, és halálra idegesíteném az egész stábot, és ezzel meg is pecsételném a film sorsát. Vagy a sajátomat forgatókönyvíróként.

Ez amúgy azért trükkös kérdés, mert ami a kedvenc filmem, nem is korrelál azzal, amiből a legtöbbet tanultam (kvázi írástechnikáról). Ha utóbbiról beszélünk, akkor Moffatot említeném, tök szívesen lennék Moffat, mert kisujjból olyan dialógusokat ráz ki, hogy az ember sírva fakad a gyönyörűségtől. Egyszerűen megcsinálja azt a Sherlockban (ami a világ egyik legjobb sorozata, csak úgy mondom), hogy szinte várod, hogy vége legyen az akciójeleneteknek, mert amikor csak úgy simán sétálgatnak, és közben pofáznak a szereplők, abban van a legnagyobb feszültség.

Jean Renoir (A szuka, Madame Bovary stb.) állítólag azt mondta, hogy egy rendező csupán egyetlen filmet készít életében, aztán ezt a filmet darabokra töri és megcsinálja megint. Mennyiben érzed hasonlónak az első három regényed?

Hú, bizonyos szempontból nagyon. Rá is untam kicsit erre a hangra. Elkezdtem írni egy nagyon bonyolult regényt, amiben van egy templom méretű vörös madár, egy óbabiloni szín és egy fiú, akit kasztrálnak. Utána félre kellett raknom, mert rájöttem, hogy megint én beszélek, és ez így nem jó. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szeretném nagyon ezt a három könyvet, vagy ne örülnék baromira, hogy meg tudtam írni, és aztán meg is jelent. Csak úgy érzem, hogy lezártam egy bizonyos egységet, és szeretnék kicsit más irányba fordulni.

Mi a legnagyobb hibája ennek a három könyvnek?

Hát, őszintén szólva az a legnagyobb hibája, hogy még mindig nem találtam meg az ideális szépirodalmi szerkesztőmet. (Legyen magas, erős, és egy korbács a kezében.) A múltkor belelapoztam az Eloldozásba, és még mindig nagyon szeretem, de az az érzésem, hogy kellett volna a szöveg mellé valaki, aki gyakorlatilag mondatonként dobálja vissza elém, hogy vajon ezt komolyan gondolom-e. Másfelől lehet, hogy annak a húszéves lánynak, aki azt a szöveget írta, pont arra volt szüksége, hogy azt mondják neki: hú, nagyon jó, amit csinálsz, és ha meggyötörtek volna, akkor nem merem tovább folytatni. Franc se tudja. Nehéz kérdések ezek. (Nevet)

Az Eső című regényed – egyébként nagyon szép – borítója engem eléggé emlékeztet az Eső című irodalmi lap borítójára. Ez szándékos?

Nem hiszem. Nem nagyon szoktam beleszólni a borítókba. Megkapom, és azt mondom rá, hogy aha, oké, biztos jó lesz, én ehhez nem értek.

Életemben egyszer akartam képet tetetni borítóra (A hivatásoséra), mert láttam egy fotót egy blogon, ami nagyon megragadott. Aztán kiderült, hogy egy Helmut Newton-fotó és valószínűleg többe került volna megszerezni a jogát, mint a könyv teljes költsége, beleértve az én pénzemet is. Azóta letettem a borítótervezői ambíciókról.

Kávéra és nem kritikusra várva

Melyik kritikusoddal ülnél le szívesen kávézni? „Fordulatos, pergő, feszes tempójú történetmesélésre tehát senki ne számítson” – írja az egyikük. Mindig kíváncsi vagyok, ha olvasok egy ilyen mondatot, hogy a szerző vajon mit gondol közben. Erről például mi a véleményed?

Őszintén szólva egyikkel sem. Illetve nem úgy, hogy tudom, ők írtak egy bizonyos kritikát. Halálosan zavarba jövök, ha kiderül, hogy valaki olvasta már a regényeimet, pedig én voltam, aki kiadtam őket a kezemből. Szóval talán illene hozzászoknom. Egyébként nagyon sokféle kritikát kapok, és mindegyiket elolvasom, mert rengeteget tanulok belőlük. Persze nyilván jólesnek a kvázi szemérmetlenül őszinte szerelmeslevél-félék, de nagyon érdekelnek a fanyalgások is, mert én szeretem a szövegeimet, és muszáj megértenem, hogy más miért nem szereti, ahhoz, hogy tudjak olyat írni, amit még többen szeretnek. (Egyébként meg baromira el vagyok kényeztetve, mert egy csomó rajongói e-mailt kapok, ez döbbenetes, a franc se gondolta, hogy ha valaki elolvas egy regényt, ami tetszik neki, akkor utána megkeresi a szerzőt. )

Az Eső után fogsz majd olyan regényt is írni, amelyben nem szexi, fiatal, okos és tehetséges, magabiztos nő lesz a főhős, aki ezt tudja is magáról? Lesz például szőrös púpú, öreg bácsika az elbeszélőd, vagy nem akarsz írni egy ótvaros moslékosvödör szemszögéből?

Kifejezetten szeretnék nem szexi, öntudatos főhősnőkről írni, ha ez megnyugtat. Egy csomó tervem van, mondjuk a következő öt évemet már tudom, szerintem tök izgi lesz. Van egy fájl a gépemen, amibe leírtam, hogy mi mindent szeretnék megírni, mielőtt meghalok, az a neve, hogy errolakaroknagyregenytirni.doc és már olyan sok minden van benne, hogy muszáj nagyon sokáig élnem.

De amúgy tényleg, most például kipróbáltam egy tizenhét éves kisfiút, mármint a hangját, és nagyon vicces volt. És közben elkezdtem kidolgozni egy elég érdekes történetet, ami egyébként pont visszavisz D-be, csak egy fokkal talán bonyolultabb lesz – három elbeszélővel. És egyik sem lesz szexi és öntudatos fiatal nő. És nagyon szomorú lesz, sajnos, de tényleg, olyan igazán.

Kíváncsian várom! Írsz egy ifjúsági sci-fit, ha jól tudom. Ha hirtelen örökölnél tetemes összeget, mi lenne a sorsa ennek a kéziratnak?

Ezzel most arra próbálsz rákérdezni, hogy azért írtam-e YA (young adult, vagyis ifjúsági – TA) könyvet, mert pénzt akarok keresni?

Hát nem?

Ha hirtelen tetemes összeget örökölnék, az nem befolyásolná azt, hogyan írok. Valószínűleg eltitkolnám, mert elszigetelne az emberektől, és akkor nem lehetne róluk írni.

Szóval a kérdésed mögötti kérdésre visszatérve, a Jonas-sztorit nem azért írtam, mert nincs pénzem (általában van pénzem, ez engem is meghökkent, de tényleg). Hanem azért, mert meg akartam írni. Phű, rengeteg oka van. Egyrészt van egy csomó minden, amiről tök szívesen írnék, de nem nagyon tudom belerakni a szépirodalomba, egyszerűen úgy érzem, hogy az nem arra való. Tök szívesen beszélnék például a politikáról, de nem akarok egyenesen a politikáról beszélni, mert akkor elkönyvelnek bal- vagy jobboldalinak, és szerintem Magyaroroszágon mindkét oldal pocsék, megvan róluk az őszinte és egyáltalán nem hízelgő véleményem. Meg egy csomó minden más, internet, meg webkettő, meg Anonymous, meg Mars-kutatás, meg demográfiai robbanás, meg űrhajók, meg felnőtté válás, meg persze szex (szerelem gyengédség, haha), amikről például a tesóimmal egy csomót agyalunk és beszélgetünk. Mindig úgy érzem, hogy a magam huszonöt évével pont annyival vagyok idősebb náluk, hogy odafigyeljenek arra, amit mondok, már csak amiatt is, mert látták, mennyi mindent elszúrtam, és abból lehet tanulni. De még vagyok annyira a kortársuk, hogy ne legyek bosszantóan kioktató.

Meg amúgy is, az egy nagyon hosszú tél volt, iszonyúan össze voltam törve, mármint úgy értem, lelkileg, és szívesen elmentem volna egy egzotikus utazásra, és akkor eszembe jutott, hogy a Mars, na, az aztán elég egzotikus.

Jól van, meggyőztél. Első három regényed a Jelenkornál jelent meg, a mostanit a Libri adja ki. Mi a különbség a két kiadó között? Ha egytől tízig kellene pontoznod őket terjesztés, presztízs, dizájn és légkör kategóriákban, vállalkoznál rá?

Nem. Tényleg nem. Egyrészt amiatt sem, mert a Librivel még nem mentünk végig a teljes munkafolyamaton, másrészt meg ez így elég rosszízű lenne, és tökre nem fair. Az egyik a magasirodalom magyar ősbölénye, a másik meg egy frissen alakult kiadó, egy vegyes profilú nagy médiabirodalom egyik része.

A legnagyobb különbség nekem az, amiről már beszéltem, ami mondjuk a műfajból is adódik: a Librinél kifogtam egy maximalista szerkesztőt, Angyalosy Esztert. Szenzációs. Tényleg hozzászoktam ahhoz, hogy Gáborék tiszteletben tartanak, mint alkotót, úgyhogy valóságos fizikai fájdalomba került utólag kifejezetten nagy változtatásokat végrehajtani a szövegben, de megérte. Mondjuk, én kihoztam magamból azt a 100%-ot, amire úgy gondoltam, hogy oké, ezt tudom letenni az asztalra. És akkor odajött ez a csaj, addig rugdosott, amíg rá nem tettem még egy olyan 30-at.
Ez egy nagy különbség, és most azon gondolkozom, ezt vajon a szépirodalmi szövegekkel meg lehet-e csinálni. (Biztos meg lehet, inkább az a kérdés: én vagyok-e már olyan érett, hogy megcsináljam.) Jóval nehezebb és több munka lenne vele, mert ott a szöveg szervezőereje szinte mindig a mondat esztétikája és nem a történet logikája és a fordulatosság, és előbbibe nagyon, de nagyon nehéz belenyúlni úgy, hogy szerves maradjon az egész.

Az Előszezont anno a te és a Simon Marci közös albérletében, a magasföldszinten alapítottuk páran. Hogy emlékszel erre? Egyáltalán: hogy emlékszel az Előszezonra? Miért léptél ki?

Jaj, az olyan jó volt. Amúgy pont most gondolkoztam el, hogy az Előszezon elég jó kis csapat volt, nem? Van még olyan, akiknek nincs kötete onnan, vagy nem jelenik meg ebben az évben?

Szerintem nincs.

Ha jól emlékszem, pont azért léptem ki az Előszezonból, mert te meg a Laci folyamatosan veszekedtetek a közös levelezőlistán, mint valami rossz házaspár, és ez egy idő után irgalmatlanul idegesítő volt. (Nevet) De ez amúgy csak ürügy, egyszerűen azért léptem ki, mert már az egész dolog fárasztott egy kicsit. Olyan volt az Előszezon, mint egy nyári szerelem, nem? Volt egy fellángolás-jellegű gyors felfutása, kihoztuk belőle a maximumot, aztán előbb vagy utóbb mindenki ráunt és továbblépett.

Az irodalmi élet egy korgó gyomrú vámpír. Az irodalmi élet egy óriási műhold. Az irodalmi élet egy napra kitett darab sajt. Az irodalmi élet egy rikácsoló kakadu. Szerinted micsoda az irodalmi élet? És miért?

Ritka gonosz egy kérdés ez, és csak rosszul lehet rá válaszolni. Szerintem az irodalmi élet egy nagyon szomorú pletykalap.

És ha az irodalmi élet Afrika, akkor te mi vagy benne?

Senki Alfonz.

Toroczkay András