Se nem stand up, se nem egyperces

INTERJÚ

Az év egyik legszórakoztatóbb könyvének tartják, már az utánnyomása készül az Erdélyi Híradó Kiadónál. Muszka Sándorral, a Sanyi bá című kötet szerzőjével beszélgettünk.

Kapcsolódó anyag: részletek a kötetből

Se nem stand up, se nem egyperces

2012 végén jelent meg a Sanyi bá című prózaköteted az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozat gondozásában. Mit jelent a borítón olvasható „székely egypercesek” megjelölés?

Bár a könyv alcíme tényleg az, hogy székely egypercesek, de nem kell az Örkény-féle egypercesekre gondolni. Az alcím megválasztásában az volt az egyetlen szempont, hogy ne tájékoztassam félre az olvasót. Vagyis így próbáltam jelezni, hogy ez nem egy regény, de nem is novelláskötet. Rövid, humoros történeteket tartalmazó kiadványról van szó. Jobb definícióról nem lévén tudomásom, ezt a megnevezést választottam. Nem gondolom, hogy új műfajt teremtettem volna a Sanyi bával, hiszen többen írtak már hasonló műfajú szövegeket, talán nem ennyire tömör megfogalmazásban, de példának tudnám felhozni ugyancsak az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozat kiadásában megjelent, Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című antológiát, amelyben több szerző is ilyen típusú szövegeket ad közre.       

A kötet néhány szemelvénye közismert Erdélyben és Magyarországon, hiszen többször fölléptél a székely stand up comedy műsoraiddal. Már akkor hangsúlyoztad, hogy ezek nem is igazi stand upok, és te inkább fölolvasni, mintsem előadni szereted őket. Miért nem a fölkapottabb, virágkorát élő előadói műfaj felé hajlottál?

Azt hiszem, Márainál olvastam, hogy úriember, amihez nem ért, azzal nem foglalkozik. Úgy gondolom, hogy a stand up comedy műfaját humoristák és színészek gyakorolják. Mivel én sem humorista, sem színész nem vagyok, megmaradván a kaptafánál, írok valamit, és aztán, ha arra megkérnek, felolvasom. Továbbá a stand up tudtommal egy improvizatív műfaj, akár a jazz. Én meg előre megírt szövegekkel lépek a közönség elé, ami azért, lássuk be, sokkal könnyebb, mint a pillanatnyi ihletre támaszkodva szórakoztatni.

Azért annyira nem áll tőled távol a színészmesterség sem… A marosvásárhelyi Hahota tagja voltál, és szerettél volna a színművészetire is felvételizni. Miért nem lett belőled színész? Na meg ott a punkzenész múltad. Nem fordult meg a fejedben, hogy ezeket az adottságokat akár az irodalmi alkotásaiddal ötvözve kamatoztasd?

Hogy miért nem lettem színész, kérded. Hát annak talán a legfőbb oka, hogy hála Istennek ifjú és tévelygő koromban nem vettek fel az egyetemre, amit az akkori vizsgáztatóknak talán soha nem tudok megköszönni. Próbálj meg elképzelni engem, amint egy a kelléktárból kiutalt bohócruhában cigánykerekezek a színpadon, és közben éles visító hangot adok ki, és mindezt azért, mert egy rendező úgy gondolja, és hogy a gyermekek kacagjanak. Vagy amint négykézláb brummogok végig a színpadon, mert az aktuális darabban én vagyok a Micimackó. Azért mondom, hogy képzeld el te, mert én sehogy nem tudom.

A zene számomra pont olyan, mint a szerelem, hogy élni nélküle lehet, csak éppen nem érdemes. Bár nagyon rég volt már, mikor én zenekarral álltam színpadra, de azért még időről időre megkísért a dolog. A napokban keresett meg egyik zenész ismerősöm, hogy ha beleegyezem, megzenésítené néhány versem, de ennél többet most erről nem szeretnék mondani, várjuk meg a vásárt a napjáig.      

Korábbi műveid alapján azt gondolhattuk volna, hogy verseskötet lesz a következő. Miért döntöttél mégis a próza mellett?

Hát most megfogtál, erre azon kívül, hogy mert versek jutottak eszembe, nem igazán tudok mit válaszolni. De hát az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem tartom magam írónak. Csak nagyon ritkán írok prózát, és csak akkor, mikor azt, amit mondani szeretnék, versben sehogy sem tudom megtenni. Ilyen az általad említett irodalmi önéletrajz, vagy a Sanyi bá is. De nem tudom, legalábbis most úgy érzem, elképzelni magam, hogy képes lennék egy nagyobb lélegzetű prózai mű megírására. De talán majd egyszer… Nem mondom, ötletem az most is lenne, nem is egy, de valahogy a vers vonzóbb számomra. Valószínű, hogy alkati kérdésről van szó.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a székely egyperceseidből kötetet publikálj?

Évekig hevert Sanyi bá nagy része a fiókban. A lökést, hogy komolyabban kezdjek vele foglalkozni, talán az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől antológia megjelenése adta, amelybe az én írásomat is beválogatták. Ha jól emlékszem, ez után kezdtem el komolyabban foglalkozni a hülyeséggel.

Az ihletadó antológia

Jól tudom, hogy kocsmai beszélgetéseket hallgattál ki, és azt egészítetted ki a fantáziáddal?

Igen, jól, a történetek nagy része másoktól hallott szófordulatokból, poénokból építkezik. Ugyanakkor, aki járatos a kis falusi kocsmák világában, az tudja, hogy egész kerek történeteket csak nagyon ritkán hall az ember. Mondatok vannak, utalások, abból kell kitalálni, összerakni egésszé a darabokat. Vagyis ki kell találni, keretbe kell foglalni a mondatokat, szavakat. Ugyanakkor olyan történet is van jócskán ebben a kötetben, amelyet teljes egészében én magam kreáltam, bevallom, tőlem sem áll távol ez az attitűd, ez a gondolkodásmód, sőt időnként teljes egészében magaménak érzem. 

De ki Sanyi bá?

Sanyi bá nem egy személy, ő több embernek az ötvözete, egy idős, éles eszű nagyivó, sokat látott, tapasztalt ember, aki azon túl, hogy mindenről megvan a saját véleménye, mindenről és mindenkiről tud egy történetet. Történjen bárhol, bármi, bárkivel, Sanyi bá megfejti az okát.  

A csíkszeredai könyvbemutatódból idézve: „A székely humor más nemzetek humorához képest akadémiai színvonalú”. Miért?

Azért gondolom így, mert ha valaki figyelmesen olvassa a könyvet, maga is rájöhet, hogy a humoron túl van egy mögöttes tartalom. Ez pedig egy életérzés, gondolkodásmód, a székely embernek az élet problémáihoz való viszonyulása. Ahogy a tragédiáiból csinál komédiát, és igyekszik viccet kreálni mindenből, hogy elviselhetővé tegye a mindennapokat. Ebből merít erőt és vigaszt. Ugyanakkor élettapasztalatát, meglátásait is ebben a formában közli, és dolgozza fel. Mindezek a dolgok emelik szerintem messze magasan például az amerikai filmek humora fölé, ahol a humor forrása végül is semmi más, mint az, hogy valaki pofákat vág, vagy az alfelét mutogatja. A székely humor jellegzetessége is ebből ered, hogy attitűd, és ezáltal a túlélés egyik eszköze is.

Túl vagy már egy komoly felolvasóturnén, amelynek első állomása Kolozsvár volt, majd Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely és Csíkszereda következett. Hogyan fogadta a székely közönség az írásaidat? Nekik is ennyire humoros volt?

Amióta találkoztunk, több kis faluba hívtak meg könyvbemutatót tartani. A helyzet az, hogy bár sok helyen, ahogy azt már említettem, ez a fajta humor és gondolkodásmód a mindennapi élet része, ettől eltekintve mindenütt nagyon szerették az emberek a hallottakat, ugyanis az ők lassan elhaló, eltűnő világuk elevenedik meg az írásokban. Azért mondom ezt, mert a globalizáció már ezekben a kis székely közösségekben is kezdi megvetni a lábát. Továbbá amit észrevettem, hogy sajnos 2013-ban is vannak olyan települések, ahol nemzedékek nőttek fel úgy, hogy életükben nem láttak írót, költőt. Ha mégis, az utoljára Kányádi Sándor volt, de annak is lassan harminc éve már. Ezért egyszerűen nem is nagyon tudják, miként kell vagy lehet viselkedni egy könyvbemutatón. Volt olyan hely is, hogy bár nevettek volna, de látszott rajtuk, hogy magukba fojtják, mert úgy gondolták, nem illik. Ezen az áldatlan helyzeten változtatni nagyon könnyű volna, ugyanis ez nem pénz kérdése, csupán politikai akaratra lenne szükség.

Az egyik Muszka-felolvasás hangulatfotója

A kötetben találkozhatunk olyan kifejezésekkel is, amelyek egy székelyföldinek teljesen természetesek, de egy anyaországi nem érti őket. (Ilyenek például: lökődi, feszt, figyelőzik, megehül, vider, kirojtozik a füle valakinek, fültövön ereszt, csihány, meghessinti, lingrispir, nyughat, mistózik, hájderménkő, felkucorodik, hagyatán esik, bodega stb). Az Irodalmi Jelenben nemrég megjelent írásaid egyik kommentje is szóvá tette. Magyarországi föllépéseid alkalmával szembesülsz ezzel?

Most, hogy már túl vagyok egynéhány magyarországi felolvasáson, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az ottani emberek is értik Sanyi bát. Ezek a tájjellegű, székely szavak, amelyeket Székelyföldön használunk, egytől egyig nyelvünk gazdagságát és szépségét dicsérik, és identitásunk részét képezik. Aki még soha nem hallott székely embert beszélni, ha figyel, a kontextusból számára is nagyon hamar kiderül ezeknek a szavaknak, kifejezéseknek az értelme. A kommentről szólva, mely szerint így senki nem beszél már, azt gondolom, hogy az értelmi szerzője jöjjön el, ha gondolja, Csíkszeredába vagy Kézdivásárhelyre vagy bármelyik székelyföldi kis faluba, és úgy este 8-9 óra felé üljön be egy állomás melletti kis kocsmába. Ha lesz bátorsága, álljon fel, s mondja el az itteni embereknek a véleményét, miszerint ahogy ők beszélnek, már nem beszél senki, s mi több, lehet, hogy már nem is léteznek. Tudnia kell, hogy nálunk Székelyföldön a vendégnek mindent szabad. De azért fogadja meg baráti tanácsomat, s mielőtt ezt kinyilatkozná, azt is mondja el, hogy honnan érkezett, nehogy helybélinek gondolják, mert az ilyen helyen beláthatatlan következményekkel jár… De ha az emberek ezek után is kicsi barátomnak kezdenék őt szólítani, ajánlom, tűnjön onnan nagyon gyorsan el.

A könyv egy CD-melléklettel jelent meg, amelyen felolvasod az írásaidat. Milyen igény hívta ezt életre?

A legfőbb ok, amiért hanganyag is készült a könyv mellé, hogy bár a könyvben lévő szövegek székely nyelvjárásban íródtak,  de ha valaki ne adj' isten soha nem járt volna Székelyföldön, és nem ismerné ezt a fajta akcentust, kaphasson  belőle egy kis ízelítőt. Továbbá  úgy gondolom, hogy ezeknél a történeteknél nem csak maga a cselekmény, a történés maga érdekes, hanem az is, ahogy ez elhangzik.

A könyvhöz tartozó hanganyag azonban több, mint egy felolvasás. Ódzkodsz az „előadóművészet” kifejezéstől, vagy szerinted minden szerzőnek hasonló vehemenciával kellene felolvasnia saját szövegét?

Az, hogy ki hogyan  olvassa fel a szövegeit, az illető előadókészségétől, valamint a szöveg milyenségétől függ. Én így olvastam fel ezeket a szövegeket, mert ezek bennem így élnek, számomra  így hitelesek. Másfelől azt szoktam mondani, hogy az emberek magától értetődően csak arra figyelnek, akinek van mondanivalója. Vagyis ha a szerző nem hisz a szövegeiben, akkor az olvasók, a hallgatók sem fognak.

Újabb prózai írásokat tartalmazó könyvön dolgozol, illetve egy versesköteten is. Folytatják-e, amit eddig megszoktunk tőled: versben a töredezett, kihagyásos beszédmódot, prózában a székely humort, tömörséget?

Nem igazán szeretek a terveimről beszélni, mert megtörténhet, hogy nem valósulnak meg. Van egy többé-kevésbé befejezettnek, befejezhetőnek mondható verseskötetem és néhány prózai írásom. Maradjunk annyiban, hogy még rengeteg dolog lenne velük. A stílusról pedig úgy gondolom, hogy hosszabb időre senki nem tud a bőrén kívül lenni. Másként: a farkas szőrét cseréli, de jellemét nem. 

Varga Melinda