„Mostantól magyar író leszek”

INTERJÚ

Pesti barokk címmel jelent meg a több mint 25 éve Spanyolországban élő Dés Mihály első regénye. A lendületes mű korrajz a nyolcvanas évek értelmiségi létmódjáról, egy talajt vesztett figura helykeresése, bibliai parafrázis-sorozat, humoros „bugyikalauz” és még sok minden más. A szerzővel beszélgettünk.

„Mostantól magyar író leszek”

Mivel viszonylag régóta Barcelonában él, Magyarországon kevesen ismerik. 1986-ban ment el, korábban műfordítással is foglalkozott. Milyen műveket fordított?

Fordítottam Julio Cortázar-novellákat, melyek a Nagyítás című kötetben jelentek meg. Gabriel García Márqueztől szintén novellákat, Alejo Carpentiertől egy esszékötetet, Mario Vargas Llosától regényrészleteket, de az akkor csak szamizdatban jelent meg, azóta kiadták Mayta története címmel. Nincs nagy fordítói életművem, mert nagyon lassan dolgozom, mint ahogy nem írok könnyen sem. Viszont nagyon nívós szerzőket fordítottam, és mindegyiknél az volt számomra a fontos, hogy megtanuljam a technikájukat. Mondhatjuk úgy is, hogy az írói munkásságom része volt. Nemcsak azért fordítottam lassan, mert nehezen megy, hanem mert tényleg a mélyére akartam hatolni, a nyelv szövetébe, rájönni, hogyan tudom rekonstruálni, melyek azok a technikák, amelyekkel megteremti például Márquez azt a bizonyos varázslatos hatást.

Dés Mihály

Barcelonában mivel foglalkozott?

36 éves koromban mentem ki, ősz fejjel, nem orvos voltam vagy mérnök, aki többé-kevésbé átmentheti a tudását, hiszen az én tudásom a nyelv. Amikor kiköltöztem Spanyolországba, az a kevés ember, akiket még Pestről ismertem, lényegében szóba sem állt velem. Nehéz volt a nulláról elindulni, de isteni szerencsém volt, mert egy évvel korábban, amikor Barcelonában jártam, elmentem a világ legnagyobb spanyol és portugál nyelvű irodalmi ügynökségébe Carmen Balcellshez, akinél többek között az említett szerzők is vannak. Ajánlottam nekik egy kubai írót, Anton Arrufatot, akit én nagyon szeretek, magyarra is fordítottam, és írtam is róla spanyolul. Kubában nagy tekintélynek örvendett, de nemzetközi szinten nem ismerték. Ezen ajánlásnak köszönhetően néhány héttel a kiköltözésem után Carmen Balcells munkát ajánlott nekem. Az ügynökségen az új szerzőkkel foglalkozó részleg vezetője lettem, ahol nagyon nívós, de Spanyolországban még nem ismert írókkal kellett foglalkozni. A feladat nem okozott problémát, de nem éreztem jól magam, diktatúrából jöttem, nem akartam diktatórikus körülmények között dolgozni. Így 3 hónap múlva otthagytam az ügynökséget, viszont addigra már nagyon sok kiadóval kapcsolatba kerültem, kiismertem magam abban a közegben, barátaim lettek.

Szabadúszóvá váltam, de akkor már aránylag könnyű volt, kaptam lektorálást, valaki beajánlott az egyik legnagyobb napilaphoz, oda is írogattam. Elkezdtem folyóiratokban is publikálni. Egyszer kértek tőlem Hrabalról – akit ott nem ismertek – egy cikket az egyik irodalmi folyóiratba, majd az írás nyomán felajánlották a főszerkesztői állást. Majd kaptam egy másik ajánlatot egy akkor induló napilap kulturális mellékletének vezetésére. Aztán 1993-ban csődbe ment ez a napilap, és munka nélkül maradtam a csapattal együtt, akikkel a mellékletet csináltuk. Ők addig nyaggattak, hogy alapítsunk egy új lapot, mígnem elindítottam a Lateral című irodalmi folyóiratot, melyet 12 évig működtettem rettenetes anyagi körülmények között. Spanyolországban ugyanis sokkal rosszabb helyzetben vannak a kulturális lapok, mint nálunk, hiszen semmilyen állami támogatást nem kapnak. Ráadásul ez spanyol nyelvű újság volt, melyet egész Spanyolországban terjesztettek, sőt bizonyos latin-amerikai országokban is. Madridban barcelonai lévén katalánnak tekintettek, tehát nem kaptam támogatást, Barcelonában pedig spanyolnak, tehát a helyi intézmények, cégek sem patronáltak, még hirdetés formájában is alig.

Hogy tudott a lap a piacról megélni?

A lap eladása nem fedezte a kiadásokat, hiába volt nagyon jó nevű lap, melynek presztízse máig tart, egyfajta legenda lett azóta belőle. Hogy biztosítsam a létét, kitaláltam egy üzleti vállalkozást. Így jött létre a vezetésemmel az El Simposio PR- és rendezvényszervező ügynökség, amely kezdettől kulturális témákra szakosodott. Különböző kulturális projekteket találtunk ki, de persze megrendelésre is dolgoztunk. Közben nyolc évig tanítottam a barcelonai egyetemen. Nemzetközi folyóiratoknak dolgoztam, szerkesztőbizottsági tag voltam, írtam a saját lapomba és máshova is. Végül annyira zaklatottá vált az életem a lap fenntartásáért folytatott küzdelemben, hogy 2006-ban bezártam a Lateralt.

Spanyolul is írt szépirodalmat?

Igen, a Lateral vége felé kezdtem el írni. Volt egy rovatom a lapban, de mivel vezércikket nem akartam írni, azt találtam ki, hogy az utolsó oldalon lesz a rovatom, az is volt a címe, hogy Az utolsó. Általában egy konkrét témát boncolgattam benne, gyakran anekdotikus formában, személyes publicisztikának is nevezhetném. Rendszerint humorosan dolgoztam fel az adott témát, gyakran szerepelt benne az anyám, a nagyanyám, Budapest, magyar vonatkozások... Megjelentek novellának tekinthető szövegeim is. Nem voltam tudatában, hogy be akarom fejezni a Lateralt, ám amikor egyszer egy családi történetre alapuló novella kerekedett ki a szokásos cikkemből, amely nagy sikert aratott, az megadta a lökést ahhoz, hogy véget vessek a lapnak. Annyira jól éreztem magam az írásakor, annyira jók voltak a visszajelzések, hogy úgy éreztem, feladom a harcot, a küzdelmet, elegem volt a kínlódásból, a szenvedésből más szerzők érdekében, mostantól inkább én fogok írni.

A regényében mintha a magyarországi önmagát is megírta volna, nem csupán egy alakban, hanem a főhős, Koszta János és a barátja, Gábor figurájában.

Igaza van. A két szereplő ellentétes figura, bizonyos szempontból tűz és víz, de mind a kettőben benne van mintegy a lehetősége annak, ami talán lehettem volna. Annak ellenére, hogy ahogy a visszajelzésekből hallom, az én nemzedékem abszolút kulcsregényként olvassa a Pesti barokkot. Tényleg bizonyos emberek a saját nevükön szerepelnek benne, mint például a hajdani ellenzéki kör tagjai, sőt az egyik fejezetben főszerepet játszó pszichiáter, Goldschmidt Dénes alakja is valóságos, létező személy, és feltűnnek a kor jellegzetes figurái, színészei is. Viszont a valódi nevükön szereplő figurák általában fiktív helyzetekben vannak. Egyébként a regény nagy része fikció. Játék a valósággal.

De épp a valódi szereplők és helyszínek adják meg a regény hátterét, azt a miliőt, amelynek segítségével könnyedén ráismerhetünk a nyolcvanas évekre.

Igen, ez így van. De a regény főszereplői – Koszta János, Gábor, Gergő, Évi, a mama, a papa – fiktív figurák. János és Gábor alakja tele van önéletrajzi elemekkel, olyan helyszínekkel, melyeket jól ismertem, ahol éltem. Az egyetlen, aki rekonstrukció alapján készült, az a nagymamafigura, ő az én apai nagymamám. Ugyanakkor nem zsánerregényt akartam írni, amely megírja a nyolcvanas évek csajozási meg bulizási szokásait. Nem ez érdekelt. Ez a kiindulási alap, a helyszín, és nagyon jó, ha vissza tudom adni ennek a képzetét, ha az olvasó hitelesnek találja, és élvezi, de nagyon remélem, hogy sikerült kissé a valóságtól elemelnem.

Ha nem ilyet, akkor milyen regényt akart írni?

Ez egy elég ambiciózus regény, melyben több szándékról is beszélhetünk. Az egyik szándék az az volt, hogy alapszinten egy bizonyos kornak, egy bizonyos életformának, bizonyos embereknek emléket állítsak. Mindannyiunknak van egy olyan érzése, amikor erős dolgok történnek velünk, hogy azokat valamilyen formában meg kellene örökíteni. Bár nem biztos, hogy ez a kor tényleg olyan volt, ahogy ábrázolom – én ilyennek láttam.

Nagyon izgatott az, hogy mennyire nehéz ma, vagyis az utóbbi száz évben regényt írni. Az irodalmi formák kiürültek, a megújításuk is kimerült. Újra írjak úgy, mint Tolsztoj vagy Mikszáth vagy Kosztolányi? Nem akartam epigon lenni. Nagyon érdekelt, hogy tudok-e olyan többfedelű regényt írni, melynek egyszerre van sztorizós része, mely nagyon olvasmányos, érdekes, ami sok embert érdekelhet, de ugyanakkor tele van olyan jelentésmezőkkel, olyan szintekkel, dimenziókkal, melyeket nem biztos, hogy az olvasó észrevesz, sőt jobb, ha nem is érzékel első pillantásra, vagy legalábbis nem zavarja az olvasásban. A posztmodern prózának az egyik jellegzetessége, hogy tulajdonképpen műhelytitkokat tár az olvasó elé, kvázi a könyv az, hogy nekem milyen gondjaim vannak az írással, kiket olvastam, lényegében írástechnikai metódusok megosztása. Engem ez nem érdekelt.

Olyan könyvet szerettem volna írni, amely beszippantja az olvasót, és amelyben képes vagyok megjelentetni a már meglévő archetípusokat. Egy ilyen archetípusra akartam támaszkodni, de nem referenciaként, hanem beleépítve a történetbe, megadva annak a pilléreit, hogy megálljon a saját lábán. Mert azt feltételezem, hogy ezek a titkos tartópillérek az olvasóban is megvannak. Jelen esetben ez a keresztény mitológia, a jézusi utalások, melyek tetten érhetőek a fejezetcímekben, a dátumokban és számtalan egyéb helyen. Az olvasó erre nem figyel oda, de mivel minden mítosz él a tudatalattinkban, a keresztény motívumok adnak a regénynek egy pluszjelentést. Bizonyos értelemben a megváltásról és a bukásról szól ez a könyv – de az olvasónak ezt nem kell észrevennie. Olvashatja szerelmi történetnek, családregénynek egyaránt. Nálam mindez profán, kaján módon jelenik meg, az epifánia erotikus légyott, a születés abortuszba fulladó hóbortos álom, a szeplőtlen fogantatás petting egy részeges éjszakán. Nem arról van szó, hogy a vallással feleselek, hanem erre a szerkezetre húzom rá a könyvet.

Egyfajta műfaji játék is jelen van a regényben, hiszen minden fejezet más műfajú: napló, viccgyűjtemény, ügynökjelentések, dráma és még sorolhatnám.

Az az alaphelyzet, hogy a főhős bolyongásai során, kétségbeesései közepette többek között arról fantáziál, hogy könyvet ír. Ez a könyv tulajdonképpen az ő könyve, amit mindig meg akart írni, és végül nagy nehezen meg is születik. Lényegében az a játék, hogy megpróbálkozik a különböző műfajokkal. Ilyen stílusban ír, olyan stílusban ír. Önreflexiók is szerepelnek a könyvben, ami azért talán nem zavarhatja az olvasót, mert nem arról szól, hogy én hogy írom a könyvet, hanem a történetbe van beépítve ez a szál. Viszont ez is ad egy pluszdimenziót.

Emellett szándékomban állt még az is, hogy úgy jelenítsem meg a szexualitást, hogy ne legyen pornográfia, hanem finoman, de mégis érzékletesen ábrázoljam a szexet, ami viszonylag ritka a magyar irodalomban.

Önmagát is szerepelteti egy helyen, összekeverik a testvérével. Ez gyakran előfordul egyébként, hogy összetévesztik az öccsével, Dés Lászlóval?

Persze, ez is játék. Ha nem ismernek minket, akkor igen, előfordul, mert nagyon másképp nézünk ki. Ha meghallják a nevem, rögtön rá gondolnak, de hát ez természetes. Tele van a könyv ilyen játékokkal, hommage-okkal. A műfaji játék másik szerepe az, hogy minden egyes műfaj újabb csavart ad a történetnek. Direkt úgy építettem fel ezt a regényt, hogy nagyon frivolan kezdődjön, és aztán egészen másféle irányokba is elmenjen. Nagyon szerettem volna, hogy ne csak a vájt fülű, magunkfajta olvasó élvezze, hanem szinte bárki, akinek a kezébe kerül. Sokféle olvasata van, melyek ellentétesek egymással. Valaki pszichológiai regénynek olvassa, valaki fejlődésregénynek, valaki történelmi regénynek, valaki kulcsregénynek. Az volt a célom, hogy az átlagolvasó, akinek nincs irodalmi előképzettsége, és nem akar túl bonyolult dolgokat, rögtön ahogy elkezdi olvasni, jól érezze magát. És amikor már megszerette, belekeveredett, akkor továbbolvassa, még ha nem is olyan a regény, mint amilyennek az elején tűnt.

Miért magyarul írta ezt a könyvet?

Két oka van, egy anekdotikus oka és egy irodalmi oka. Amikor a Lateralt megszüntettem, áttekintettem az életem, pakoltam, költözködtem, előkerültek régi dolgaim. Így a Magyarországon írt novelláim. Ültem a földön, olvastam a régi írásaimat, és mindegyik borzalmas volt. A sok vacak között egyszer csak beleakadtam egy regény első fejezetébe, melynek Pesti regény volt a munkacíme, még 1988-ban írtam. Elkezdtem olvasni, röhögtem és élveztem. Ez ennek a regénynek az első fejezete. Akkoriban, ahogy egyes életszakaszok lezárultakor lenni szokott, az volt az érzésem, hogy eltékozoltam az életem, és a Laterallal töltött évek nem értek semmit. Ez az első fejezet olyan revelációval hatott rám, hogy nem értettem, miért töltöttem korábban felesleges dolgokkal az időm, miért nem ezt írtam. Magyarul írtam, és nyelvileg eléggé ki volt találva. Kicsit a krúdys, szecessziós, Szép Ernő-s nyelvnek az újraolvasata, parodisztikus változata – ez az irodalmi ok. Ezt nem folytathattam spanyolul. Ez csak egy történet, de valószínűleg volt benne valami sorsszerűség, hogy vissza kell térnem az anyanyelvemhez.

Mennyi idő alatt született meg?

4 év alatt, 2008-ban kezdtem el, és 2012-re fejeztem be. Mindennap írtam. Keményen, sokat dolgoztam vele – nagyon magányosan és elszigetelten.

A következő könyvét is magyarul tervezi?

Igen. Ha ez a könyv működik és lehetőséget ad arra, hogy az írással foglalkozzam, akkor ezt fogom csinálni a továbbiakban is. Már meg is van a következő kötetem váza, már dolgozom rajta. És akkor az leszek, aminek eleve indultam – csak egy nagy, fölösleges kört írtam le közben –: mostantól magyar író leszek. Az ember nem tudja a sorsát kikerülni. Nekem ez volt megírva, hogy ez a könyvet papírra vessem. Pedig maga a regényötlet nagyon régi, harmincéves. De most jött el az ideje, hogy megszülessen.

Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető Kiadó, 2013

Jolsvai Júlia

Fotók: Vancsó Zoltán