„A költészet nálam tanult magatartás”
HELYSZÍNI
Az Irodalmi Jelen élet és mű viszonyát körüljáró estjén Jónás Tamás mesélt életének megrendítő és felemelő epizódjairól, melyekre a jelenlévő költők és írók a maguk megélt tapasztalatai alapján reagáltak.
„A költészet nálam
tanult magatartás”
Az este „főszólamában” faggatott Jónás Tamás nem utolsó sorban Apuapuapu című, új prózasorozatának elindulása apropóján mesélt életéről. Úgy tűnt, Mányoki Endre kérdéseinek „szorításából” Jónás folyton ki-kicsusszan bölcsen lírai, már-már megfoghatatlan válaszaival, de a szerkesztő-műsorvezető nem adta fel, és kitartóan rákérdezett: mikor vált tudatossá Jónás számára a költői szerep? És Tamás mesélt, ha erre épp nem is volt konkrét válasza. Miután véget ért számára a négy- és hatéves kora között lezajlott „pokol” – ahogy az intézetbe kerülésével kapcsolatban fogalmazott –, sajátos szabadság köszöntött rá. Bár jogilag még nem volt független a szüleitől, de onnantól ráhagyták, hogy azt tegyen és gondoljon, amit akar. Amikor „hivatalosan” is leválhatott anyjáról, apjáról, már csak kívülről figyelte őket – vallotta meg a költő. „Amikor anyu meghalt, a szívem mélyén már nem gyászoltam” – emlékezett a fordulópontra.
Szombathelyre, egy jó középiskolába kerülve a könyvtár vált élete színterévé: „Minden a könyvtárban történt.” Amikor a tanárainak megmutatta a verseit, a reakciókból úgy érezte, igazodnia kellene különféle elvárásokhoz – ezt azóta sem teszi. Végül a magyartanárnőjén keresztül jutott el az első publikációig, a Vas Népében, ami akkor helyi szinten komoly hírnevet jelentett – idézte fel Tamás, és ennek érzékeltetésére elmesélte a mókás esetet, amikor szerelmes verse megjelenésének hatására „mozgalmat” szerveztek, hogy az egymásnak rendelt párt összehozzák.
„De hol lépsz be te az irodalomba, kikhez kapcsolódsz?” – firtatta Mányoki, megemlítve Babitsot, Adyt, Marsall Lászlót, amire Jónás helyeselve csak annyit mondott: ez mind ő, elfogadja, de az eredetiségre törekvés számára mindig valamilyen kisebbrendűségi komplexust rejtett. „Nincsenek új témák, a régieket kell megtöltenem tartalommal. Az irodalom számomra nem munka, hanem munkanélküliség, amely ekvivalens a szabadsággal” – fogalmazta meg viszonyát a „nagy egésszel”. S hogy mit jelent számára a költőelődök verseivel való találkozás? „Megteremtett bennem egy nyelvet. Megismertem az ő nyelvüket, és azután a magam számára szintetizáltam” – foglalta össze a költő.
Az Apuapuapu azonban fontos mérföldkő, épp az említett nyelvi hazatalálás okán. „A költészet nálam tanult magatartás, magamtól nem beszélnék így, hiába beszélem jól. A próza az én nyelvem” – osztotta meg Tamás, és azt is hozzátette: „Ha négyéves koromban nem történik velem az a tragédia, akkor ma magamtól így beszélnék.” De másféle viszonyt is megsejdíthettünk a költő vallomásos megnyilvánulásai mentén az Apuapuapu és a költészeti munkák között. Míg ez utóbbi Jónásnál folyamatos párbeszéd a világgal – állapították meg közösen Mányokival –, „és ezt a beszélgetést élvezem – tette hozzá Tamás –, addig a prózára szükségem van, a tétje élet-halál.”
A megírás gondolatát, és hogy egyáltalán hozzáfogott, Mányoki Endrének köszönheti – tudtuk meg a költőtől, akit egyszer albérletében látogatott meg az Irodalmi Jelen szerkesztője, és a beszélgetésből utólag csupán az „apu” szó visszhangzott Tamás fejében. A címben az ismétlés egyébként dorgálást jelent: „apu, ha neked nem sikerült magad megteremteni, akkor hát nekem kell” – oldotta fel a cím jelentését. A történetek alakulását úgy érzékeltette Jónás: az események közötti folytonosságot maga teremti meg, s ezt az összeálló mozaikot „néha táplálom a tényekkel, amit tudok”. „Amit leírok, annak múltformáló ereje van” – vallotta az időben és térben visszafelé is ható próza erejéről, amikor elmesélte: testvérei a művet olvasva az általa megteremtett eseményeket is valóságosnak élik meg.
Az Apuapuapu tervezett lezárását sem titkolta a jelenleg prózistaként dolgozó költő. „A végén meg fogom szólítani aput. Ez egy érvényes levél lesz, amit el is fogok neki küldeni”.
Az est második szakaszában a meghívott szerzők, akik felolvasásra is vállalkoztak, valamennyien reagáltak Jónás Tamás szavaira is. Mindenkit más-más mozzanat ragadott meg az elhangzottakból. Szokolay Zoltán szintén a maga négyéves korát látja vízválasztónak az életében, ha jó értelemben is: ekkor tanult meg olvasni, és felnövekedvén százával tanult meg kívülről verseket. A költő megemlékezett a tizenkét éve elhunyt Kardos Tiborcról is, és K. T. című versét az ő emlékének ajánlotta. A ciherésben című költeménnyel viszont már Jónás Tamást szólította meg – a vers egyébként eredetileg Szilágyi Domokos számára íródott.
Viola Szandra Tamás alkotói attitűdjével állította párhuzamba a sajátját. Míg Jónás egy hiányra (apja hiányára) reflektál, és művében ezt az űrt próbálja betölteni, addig Szandra épp a maga gazdagon megélt valóságát „áldozza fel” az irodalomnak – fogalmazott saját alkotói módszerével kapcsolatban a fiatal költő. Ahogyan a valóságdarabokat odaadja, ezzel sokszor valahogy el is veszíti az emlékeit. Szandra két verset olvasott fel, az Irodalmi Jelenben is közölt Advent, utolsót, valamint A halál oka címűt, melyben nagyanyja emlékét idézi fel egy roppant telített és szellemes metafora által.
Bemutatkozott a közönségnek Deák-Takács Szilvia is, aki Anarcsról érkezett, és köszöntésképp elmondta: leginkább az lepte meg Jónást hallgatva, hogy az Apuapuapu hangulata a dorgálást sugallná. Számára ezek az ismétlődő szavak sokkal inkább biztató csengésűek. E derűs világképe a „varázslatos” gyerekkorban gyökerezik – osztotta meg velünk az író, aki egyébként a Spanyolnátha egyik szerkesztője is. A Bárókerttel szemben, Czóbel Minkáról szóló történetek között felnövekedve mindent a család saját múltjaként, valóságaként élt meg. Az író egyébként tanár egykori iskolájában, és a diákokról is csak melegen tudott szólni, ezt prózában is alátámasztotta a Kérem, a lábakat húzzák be, az ajtók záródnak című novellával.
Végül Galántai Zoltán, a „marsi invázió” szakértője és továbbírója szólt néhány mondatot a mű és a művész szerepének változásáról az időben. Arra a történetre válaszolt ezzel, amikor Jónás elmesélte: az iskolában a könyvek közé a történetek vonzották, mert azok a kisgyerekkorában az asztal alá bújva végighallgatott pletykákat idézték fel benne. S mivel az asztal alatt soha nem tudta, ki mesél éppen, csak a történeteket hallotta a felnőttek hangján, később a könyvek olvastán sem tudta felidézni a szerző személyét, de annál élénkebben minden mást, még a könyv helyét is a polcon.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
Kapcsolódó anyag: Bora fotói a helyszínről ide kattintva tekinthetők meg.
További képek az eseményről: