Ugrás a tartalomra

„A költészet nálam tanult magatartás”

HELYSZÍNI


Az Irodalmi Jelen élet és mű viszonyát körüljáró estjén Jónás Tamás mesélt életének megrendítő és felemelő epizódjairól, melyekre a jelenlévő költők és írók a maguk megélt tapasztalatai alapján reagáltak.

 

 

 

 

 

A költészet nálam

tanult magatartás”

 

Az este „főszólamában” faggatott Jónás Tamás nem utolsó sorban Apuapuapu című, új prózasorozatának elindulása apropóján mesélt életéről. Úgy tűnt, Mányoki Endre kérdéseinek „szorításából” Jónás folyton ki-kicsusszan bölcsen lírai, már-már megfoghatatlan válaszaival, de a szerkesztő-műsorvezető nem adta fel, és kitartóan rákérdezett: mikor vált tudatossá Jónás számára a költői szerep? És Tamás mesélt, ha erre épp nem is volt konkrét válasza. Miután véget ért számára a négy- és hatéves kora között lezajlott „pokol” – ahogy az intézetbe kerülésével kapcsolatban fogalmazott –, sajátos szabadság köszöntött rá. Bár jogilag még nem volt független a szüleitől, de onnantól ráhagyták, hogy azt tegyen és gondoljon, amit akar. Amikor „hivatalosan” is leválhatott anyjáról, apjáról, már csak kívülről figyelte őket – vallotta meg a költő. „Amikor anyu meghalt, a szívem mélyén már nem gyászoltam” – emlékezett a fordulópontra.

Szombathelyre, egy jó középiskolába kerülve a könyvtár vált élete színterévé: „Minden a könyvtárban történt.” Amikor a tanárainak megmutatta a verseit, a reakciókból úgy érezte, igazodnia kellene különféle elvárásokhoz – ezt azóta sem teszi. Végül a magyartanárnőjén keresztül jutott el az első publikációig, a Vas Népében, ami akkor helyi szinten komoly hírnevet jelentett – idézte fel Tamás, és ennek érzékeltetésére elmesélte a mókás esetet, amikor szerelmes verse megjelenésének hatására „mozgalmat” szerveztek, hogy az egymásnak rendelt párt összehozzák.

„De hol lépsz be te az irodalomba, kikhez kapcsolódsz?” – firtatta Mányoki, megemlítve Babitsot, Adyt, Marsall Lászlót, amire Jónás helyeselve csak annyit mondott: ez mind ő, elfogadja, de az eredetiségre törekvés számára mindig valamilyen kisebbrendűségi komplexust rejtett. „Nincsenek új témák, a régieket kell megtöltenem tartalommal. Az irodalom számomra nem munka, hanem munkanélküliség, amely ekvivalens a szabadsággal” – fogalmazta meg viszonyát a „nagy egésszel”. S hogy mit jelent számára a költőelődök verseivel való találkozás? „Megteremtett bennem egy nyelvet. Megismertem az ő nyelvüket, és azután a magam számára szintetizáltam” – foglalta össze a költő.

Az Apuapuapu azonban fontos mérföldkő, épp az említett nyelvi hazatalálás okán. „A költészet nálam tanult magatartás, magamtól nem beszélnék így, hiába beszélem jól. A próza az én nyelvem” – osztotta meg Tamás, és azt is hozzátette: „Ha négyéves koromban nem történik velem az a tragédia, akkor ma magamtól így beszélnék.” De másféle viszonyt is megsejdíthettünk a költő vallomásos megnyilvánulásai mentén az Apuapuapu és a költészeti munkák között. Míg ez utóbbi Jónásnál folyamatos párbeszéd a világgal – állapították meg közösen Mányokival –, „és ezt a beszélgetést élvezem – tette hozzá Tamás –, addig a prózára szükségem van, a tétje élet-halál.”

A megírás gondolatát, és hogy egyáltalán hozzáfogott, Mányoki Endrének köszönheti – tudtuk meg a költőtől, akit egyszer albérletében látogatott meg az Irodalmi Jelen szerkesztője, és a beszélgetésből utólag csupán az „apu” szó visszhangzott Tamás fejében. A címben az ismétlés egyébként dorgálást jelent: „apu, ha neked nem sikerült magad megteremteni, akkor hát nekem kell” – oldotta fel a cím jelentését. A történetek alakulását úgy érzékeltette Jónás: az események közötti folytonosságot maga teremti meg, s ezt az összeálló mozaikot „néha táplálom a tényekkel, amit tudok”. „Amit leírok, annak múltformáló ereje van” – vallotta az időben és térben visszafelé is ható próza erejéről, amikor elmesélte: testvérei a művet olvasva az általa megteremtett eseményeket is valóságosnak élik meg.

Az Apuapuapu tervezett lezárását sem titkolta a jelenleg prózistaként dolgozó költő. „A végén meg fogom szólítani aput. Ez egy érvényes levél lesz, amit el is fogok neki küldeni”.

Az est második szakaszában a meghívott szerzők, akik felolvasásra is vállalkoztak, valamennyien reagáltak Jónás Tamás szavaira is. Mindenkit más-más mozzanat ragadott meg az elhangzottakból. Szokolay Zoltán szintén a maga négyéves korát látja vízválasztónak az életében, ha jó értelemben is: ekkor tanult meg olvasni, és felnövekedvén százával tanult meg kívülről verseket. A költő megemlékezett a tizenkét éve elhunyt Kardos Tiborcról is, és K. T. című versét az ő emlékének ajánlotta. A ciherésben című költeménnyel viszont már Jónás Tamást szólította meg – a vers egyébként eredetileg Szilágyi Domokos számára íródott.

Viola Szandra Tamás alkotói attitűdjével állította párhuzamba a sajátját. Míg Jónás egy hiányra (apja hiányára) reflektál, és művében ezt az űrt próbálja betölteni, addig Szandra épp a maga gazdagon megélt valóságát „áldozza fel” az irodalomnak – fogalmazott saját alkotói módszerével kapcsolatban a fiatal költő. Ahogyan a valóságdarabokat odaadja, ezzel sokszor valahogy el is veszíti az emlékeit. Szandra két verset olvasott fel, az Irodalmi Jelenben is közölt Advent, utolsót, valamint A halál oka címűt, melyben nagyanyja emlékét idézi fel egy roppant telített és szellemes metafora által.

Bemutatkozott a közönségnek Deák-Takács Szilvia is, aki Anarcsról érkezett, és köszöntésképp elmondta: leginkább az lepte meg Jónást hallgatva, hogy az Apuapuapu hangulata a dorgálást sugallná. Számára ezek az ismétlődő szavak sokkal inkább biztató csengésűek. E derűs világképe a „varázslatos” gyerekkorban gyökerezik – osztotta meg velünk az író, aki egyébként a Spanyolnátha egyik szerkesztője is. A Bárókerttel szemben, Czóbel Minkáról szóló történetek között felnövekedve mindent a család saját múltjaként, valóságaként élt meg. Az író egyébként tanár egykori iskolájában, és a diákokról is csak melegen tudott szólni, ezt prózában is alátámasztotta a Kérem, a lábakat húzzák be, az ajtók záródnak című novellával.

Végül Galántai Zoltán, a „marsi invázió” szakértője és továbbírója szólt néhány mondatot a mű és a művész szerepének változásáról az időben. Arra a történetre válaszolt ezzel, amikor Jónás elmesélte: az iskolában a könyvek közé a történetek vonzották, mert azok a kisgyerekkorában az asztal alá bújva végighallgatott pletykákat idézték fel benne. S mivel az asztal alatt soha nem tudta, ki mesél éppen, csak a történeteket hallotta a felnőttek hangján, később a könyvek olvastán sem tudta felidézni a szerző személyét, de annál élénkebben minden mást, még a könyv helyét is a polcon.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

Kapcsolódó anyag: Bora fotói a helyszínről ide kattintva tekinthetők meg.

 

További képek az eseményről:

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.