Ugrás a tartalomra

Dani a hegyről

HELYSZÍNI


Kész kalandra vállalkozott, aki a késő márciusi havazásban épp Budapest Hegyvidék nevű városrészébe indult, a Szabó Ervin Könyvtár Ugocsa utcai fiókjába – de megérte, mert a Varró Dániellel töltött bő egy óra emlékezetes este maradt.

 

 

 

 

 

Dani a hegyről

 

Az estsorozat szervezője, Kemény András – aki Kemény Szalon néven indította néhány éve ezeket a baráti beszélgetéseket, melyekben a nevén kívül semmi keménykedés nincsen, épp ellenkezőleg: a város talán legoldottabb, legcsaládiasabb hangulatú pódiumai ezek – bevárta a kezdéssel azokat is, akik elakadtak az úton Budára jövet. A Szabó Ervin Könyvtár terme a zord idő ellenére dugig megtelt érdeklődőkkel, hiszen a vendég, Varró Dániel, mindegyikünk Danija, maga is hegyvidéki, a kerületben született és nőtt fel.

A Kemény Szalont most U10-nek hívják, az utcanév kezdőbetűje és a házszám után

A költő-műfordító valójában mindvégig e Daniság lényegét erősítette meg bennünk: természetessége, halk szavú közvetlensége gyorsan utat talál az olvasói szívekhez. Az iskolás évekkel kezdődött minden: a kerületi Mackó általános iskolában tűnt ki tehetségével, mesélte Dani, ahol magyartanárnőjétől, Fülöp Évától sok bátorítást kapott, és épp a Petőfiről és Aranyról hallottak győzték meg, hogy neki is bele kellene vágni valami „komolyabb” fába a fejszéjét. Szintén sokat köszönhetett középiskolai magyartanárának, Gaszner Tibornak, akitől először kapott kritikát verseire (rosszul is fogadta – mesélte Varró –, a füzetét kihajította a szemétbe), és tőle tanulta meg, hogy a versekért meg kell szenvedni: azokat meg kell munkálni, formálni. Az egyetemen azután Géher István és Lator László szemináriumai, véleménye segítették hozzá, hogy „profi” szintre lépjen a verselésben.

Dani és családja Pilisszentivánon laknak, a napi időbeosztást egyelőre a gyerekekhez kell igazítani

„Mikor vetted észre, hogy nem sablonosan forog az agyad?” – tette fel Kemény András az elgondolkodtató kérdést, ám Varró szerényen hárított: nem érzi magát különösebben kreatívnak, amit az is mutat, hogy inkább kölcsönvesz, utánoz. „Nem az eredetiségre törekszem, inkább a sokszínűséget, a sokféleséget keresem” – fogalmazott a költő, aki a formákkal, a rímekkel való játékban talált magának kiteljesedést. Ezt később, mielőtt felolvasta unokaöccséhez írt „Arany Lacinak”-átdolgozását, így fogalmazta meg: „Minden versem plágium”. Önfricskáját alátámasztandó meghallgathattuk a Boci-boci tarka átiratait Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Arany és Ady stílusában – garantáltan jó szórakozás annak, aki szereti a paródiákat.

Kemény András már sok írót-költőt látott vendégül, a jó hangulat garantált

Varró Dani elmondta, hogy három éve, Misi fia születése óta a költészet összefonódik nála az apai teendőkkel. Kisebbik fia, Jancsi másfél éves, de már ő is hallgat verseket. Amikor Misit először kézbe vehette, a bömbölést úgy csillapította, hogy verset mondott a fiának (nem épp gyerekverset, a Párizsban járt az őszt), és csodák csodája: a sírás abbamaradt. E „mágikus” tudást azóta is használja: sorra születnek mondókái, melyeknek sokszor praktikus haszna van, például közben fel lehet öltöztetni az izgága csemetét. A gyerekirodalom sokszor érdekes tapasztalattal szolgál a siker és kudarc kérdésében: például a Túl a Maszathegyen, amely valahol a felnőtt- és gyerekkönyv határán mozog, meglepően nagy sikert aratott – mesélte a költő. Pedig volt olyan kritikusa, aki szerint legfeljebb a „sznob óvodások” lehetnek a mű célközönsége. (És volt olyan is, hogy egy bemutató után egy kétségbeesett kislány érdeklődéséből derült ki, „hogy az Emil bácsi nevű szereplőt ottfelejtettem a gonosz karmai között” – mesélte nem kis derültséget kiváltva a költő.)

Dani elmondta, felesége spontánabb a mondókagyártásban, ő maga szereti csiszolgatni a verseket

A gyerekköltészettől a műfordításokhoz eveztünk át Kemény András kérdései mentén, és megtudhattuk, hogy Dani valójában mindig jó műfordító akart lenni, nem közepes költő. Diákként dalszövegekkel próbálkozott, azután jöttek a klasszikusok, és felfedezte magának az angol „light verse”-t, a könnyű költészetet, amelyet az angolszász lírában sokkal nagyobb becsben tartanak, mint idehaza. Mi akkor tekintünk fajsúlyosnak egy verset, ha az tragikus, az angol limerick, szatirikus-játékos verselés vagy a „nonsense” (melyet Kosztolányi találóan badarnak fordított) ezzel szemben épp olyan értékes, mint a „komoly” líra. Dani az est végén egyébként egy „életútösszegző” versben rímekbe szedve is előadta, milyen nehéz a lant, ha könnyű.

A "könnyű" műfajt nem könnyű egyenrangúvá tenni a fajsúlyos költészettel...

A költő a színházhoz is a műfordítások révén érkezett meg, illetve annak köszönhetően, hogy a Magvető Kiadó vezetője, Morcsányi Géza dramaturg. Az első bemutatott Varró-fordítás a Gothár Péter rendezte Kés a tyúkban című David Harrower-dráma volt, majd számos kortárs mű, köztük botránydarabok fordításával bízták meg a költőt – amelyek egyébként igen távol álltak tőle, vallotta meg. Mindig is a klasszikusokra vágyott – „Byront például nagyon szeretem, jó lenne újrafordítani a Don Juant, de arra egy évtized kéne” – sóhajtott a költő, akit azért a sors kárpótolt Shakespeare-rel. Számos művét élveztük Varró-fordításban – ezeknek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az esten történt kis közjáték. Ugyanis egy hölgy a közönségből elmesélte, milyen maradandó élmény volt a családjának a Vígszínház-beli Makrancos Kata, melynek egyik monológját mellette ülő édesanyja rögtön elő is adta, nem kis szórakozásunkra. Túl a „varródanis” csengő-bongó rímek humorán, amelyek petárdaként durrantak a sorok végén, előadójuk igen jó színészi készséggel volt megáldva – ennél jobb „színeset” szervezni sem lehetett volna a műsorba.

Alkalmi előadónk egy kis Varró-féle Shakespeare-átültetéssel is megörvendeztetett

A két Makrancos-rajongó hölgyhöz csatlakozva mások is spontán felvetették: miért nem lehet nyomtatásban is olvasni ezeket a drámafordításokat? Mint a költő elmondta, ebben kiadói és szerzői szempontok is közrejátszanak: az újrafordítások eladhatósága nem garantált, illetve sokan felháborodnának, hogy e szabad, játékos „fordítások” valójában nem Shakespeare-sorok hű átültetései, hanem egy élő előadás hangulatához igazított, elmondásra, nem rögzítésre szánt szövegek. Hogy biztosan lenne olvasóközönség a nyomtatott szövegekhez is, arról meggyőzött a megjelenést egy emberként „követelő” hallgatóság; ami pedig a szöveghűséget illeti, arra Kemény András állt elő egy analóg példával: ha Faludynak lehettek Villon-átköltései, miért ne működhetne egy Shakespeare–Varró-páros?

A könyvespolcok közötti "folyosók" is megteltek érdeklődőkkel

Ha a közönség e kérdésben nem is győzte meg rögtön a költőt, annyit azért elért a közakarat, hogy olvasson még fel verseiből. És Dani olvasott: volt Altató apukáknak, melyet egyre kétségbeesettebben kell mondogatni, azután a rugdalózók bajos madzagjait-tépőzárait megéneklő hősköltemény, és az alanyi költészet két gyöngyszeme is, melyben a költő komolyabb vizekre evezve (ez azért Varrósan értendő) egy harminckét éves-kori József Attila-átirattal lepte meg magát és bennünket, valamint elmerengett egy kávéházi asztalnál a Múzsa természetéről.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.