Az olvasóbarát kritikus és a kiismerhetetlen prózaíró

INTERJÚ

Fekete J. József írót, kritikust, irodalomtörténészt, újságírót kérdeztük József Attila-díja apropóján a benne lakozó alkotó személyiségekről, a kritikaírás feladatáról, regionalitásról, a fiatal nemzedékről és a díjakhoz való viszonyáról.

Az olvasóbarát kritikus

és a kiismerhetetlen prózaíró

Több személyiséggel rendelkező szerző vagy: Mihályi Czobor, Nettitia K. Froese, Lakatos F. Margit, Ephemeria Silver és maga Fekete J. József. Rengeteg kötet szerzője és legalább ennyi díj, elismerés birtokosa. Hogyan élik meg felsorolt identitásaid a két legutóbbi díjadat?

Tavaly november végén nyertem belépést a Székely Bicskarendbe, idén márciusban meg egy hét leforgása alatt két díjat is átvehettem, egy újságíróit és egy művészetit. Kellemetlen számomra ez a helyzet, olyan, mintha önmagamat favorizálnám, pedig nem, legutóbb például kedden délután tudtam meg, hogy csütörtökön délelőtt díjat kapok. A munkahelyemen, a Magyar Szó napilapban nem is szóltam a dologról, hiszen az újságírói díjam kapcsán készített interjú még meg se jelent, s máris itt az újabb. Persze aztán meg abból lett baj, hogy nem szóltam. Mit tehetek, alapvetően szerénynek születtem. A belőlem táplálkozó „szerzők” pedig jól megférnek egymással, az újságíró örül az irodalmi elismerésnek is, az író, kritikus, irodalomtörténész meg az újságíróinak is.

Fekete J. József átveszi a József Attila-díjat

A József Attila-díj odaítélésének körülményeit továbbra is viták övezik. Mi erről a véleményed?

Kosztolányi gondolatával élve: a díj azé, akinek adják. Ettől bővebben csupán azt mondhatom, hogy számomra az fogadható el, ha az elismerésekről szakmai testületek döntenek, és nem egy magas rangú állami hivatalnok filctolla hegyétől függ a jutalom odaítélése. Nekem azok a legkedvesebb díjaim, amelyekről nyilvánosságra hozták, hogy a zsűri szavazattöbbséggel, vagy tartózkodás mellett határozott, mert akkor biztos vagyok benne, hogy nem azért kaptam, mert kellően hozzáöregedtem, vagy éppen rám került a sor, hanem a bírálóbizottság meghányta-vetette magában a pró és kontra érveket. Az egyszólamúság egyébként is elfogadhatatlan számomra.

Mit ér az irodalom, ha (vajdasági) magyar? Részben egyik tanulmányköteted címére utalnék ezzel vissza, a témára, hogy egységes magyar irodalomról beszélhetünk-e?

Bő másfél évtizede elfordultam a magyar irodalom fősodrától, és igyekszem inkább azokra figyelni, akik a magyar nyelvi közeg perifériájára szorulva magyar nyelven írják alkotásaikat. Az idegen nyelvi környezet is befolyásolja ezen szerzők műveit, de egyéb kultúraközi áthallások is gazdagítják őket, amelyek az areális nyelvészet mentén részletesen föltárhatók. Más kutatók mellett magam is azt tapasztaltam, hogy a különböző térségekben születő magyar irodalomban voltaképpen csak a nyelv a közös. Más irodalmak esetében is létezik a közös nyelv, mégis külön beszélünk osztrák és német, francia és kanadai francia, spanyol és portugál, illetve gyarmati spanyol és portugál, angol és amerikai stb. irodalmakról.

A magyar irodalom esetében szerintem az egymástól elszakított nemzetrészek összetartozásának tudata, igénye hozta felszínre az egységes, illetve egyetemes magyar irodalom fogalomkörét, aminek legfőbb feladata a periféria és a centrum merev határainak lebontása volt. Az, hogy a Magyarország határain belül és kívül született alkotások egyenlő elbírálásban részesüljenek, ami jó és minőséges, legyen az határon innen és túl, akárcsak a rossz és fércmű is egyenlő mércével mérettessen, bárhol is keletkezett. Az egységes magyar irodalom fogalomköre ezt a küldetését beteljesítette, innentől már bátran figyelhetünk az elkülönböződésekre.  Az anyanyelvi környezetben és idegen nyelvi közösségben születő magyar irodalmi alkotások egymáshoz szálazódását, illetve eltérő voltát, másságát, alteritását a posztkoloniális irodalomelmélet, az areális nyelvészet és a nemzetkép megképződését nyomon követő imagológia tükrében is lehet vizsgálni. Ha pedig a feladathoz az összehasonlító irodalomtudományt kell segítségül hívni, aligha beszélhetünk egységes magyar irodalomról, hiszen a szerzőknek a hagyományok iránti viszonya, nyelvi kódváltásaik, erkölcsi és esztétikai értékrendje távolról se homogén, nem egységes.

A szerző legújabb könyve

Legutóbbi tanulmányköteted az Ami átjön – magyar olvasókönyv. Kiadója, az Életjel egy új műfaj, a régióközi válogatás megteremtőjeként ajánlja az olvasónak. De a kritikus konkrét művek kapcsán beszél vagy éppen hallgat az irodalomról... Helytálló-e az említett kiadói ajánló?

A régióköziség számomra vállalható, hiszen sokat foglalkoztam a regionalizmus vajdasági és erdélyi alapvetéseivel, az egymás mellett élő kultúrák egymásra hatásával, az irodalmi művekben megjelenő areális hatásokkal, az említett nyelvi kódváltásokkal, kulturális átszüremlésekkel, el egészen odáig, hogy az egy bizonyos régióban, adott történelmi, társadalmi, politikai, szociális körülmények közt született irodalmi szöveg mennyiben értelmezhető egy másik térség más körülmények közt élő, egyaránt magyar anyanyelvű olvasója számára. Nemegyszer voltam tanúja kibicsaklott interpretációnak, ami ismét csak ellentmond irodalmunk homogén egységként feltételezésének. Kritikusi gyakorlatom során valóban azt vallom, hogy a kritikus azzal is véleményt nyilvánít, ha hallgat egy műről. Indulásomkor nagy vehemenciával mentem neki a gyenge műveknek, mert az volt a meggyőződésem, hogy a kritikusnak helyére kell tennie a szerzőt. Később rájöttem, hogy nem ez a feladata a kritikusnak, hanem az, hogy az olvasó virtuális könyvespolcán tegye helyére a műveket. Éppen ennek a legutóbbi kötetemnek kapcsán ötlötte ki Sándor Zoltán, hogy a műfaja: irodalmi trailer. Igaza van, a könyvbe foglalt szövegek rövidek, nyelvezetük olvasóbarát, és azon túl, hogy elmondom bennük, számomra mi jött át az adott olvasmányból, igyekszem picit el is igazítani a tartalmat, vagy stílust, vagy hangütést illetően az olvasót, fölcsigázni az érdeklődését. Éppen ezért nem írok olyan könyvekről, amelyeket rossznak tartok, azokról ennyi – a hallgatás – mindössze a véleményem. Ebben az évszázadban, de úgy is mondhatnám, ebben az évezredben csupán egy negatív hangütésű bírálatot írtam, azt is csak azért, mert az olvasott mű, vagyis inkább szöveg ordenárésága és slendriánsága, vagyis dilettantizmusa annyira kiborított, hogy kinyílt a zsebemben a rozsdás bugylibicska, amiről már régen megfeledkeztem.

A kritikus és az olvasó közötti kommunikációt segíti például a FISZ Olvass be! című beszélgetéssorozata. Ennek keretében bölcsészhallgatók, olvasók, kritikusok vitatkoznak egy-egy friss műről, majd az adott szerzőt is szembesítik a véleményekkel. Felülírja ez a közvetlen viszonyulás a kritika eddigi szerepét?

A közönség előtt folyó közvetlen párbeszéd nem ír fölül semmit a kritika iránti elvárásokból. Mindössze arról van szó, hogy a kritika benyújtotta igényét egy új módszertan, vagy egy új műfaj iránt, amiről kiderült, hogy életképes, így nem idegen az úgynevezett másodlagos irodalom palettáján. Külön örülök annak, hogy ez az új módszertan visszaemeli az oralitást az „irodalomról szóló beszédbe”.

Kritikáid egyaránt szólnak ismert és első kötetes írók műveiről.  A tavalyi merítést hogyan összegeznéd? Mi a véleményed a vajdasági magyar irodalom legújabb nemzedékéről?

Tavaly is sikerült néhány nagyon színvonalas művet olvasnom, ezek zömében nem fiatal szerzők munkái voltak.  Ugyanakkor a (vajdasági) fiatalok közt is megjelent néhány átütő egyéniség, úgy a próza, úgy a líra terepén. Istenadta tehetségek, első kötetesként kiforrottak, nagyon kíváncsian várom, miként sikerül majd meghaladniuk a maguk állította mércét. Azt viszont nem érzem, hogy valamiféle „új nemzedék” bukkant volna föl tartományunkban. Kétségkívül van rá igény, mert van is ilyen szándék, hogy egy új szellemi kör alakuljon ki, ám e csoportosulás tagjaira egyelőre inkább autonóm alkotó egyéniségekre tudok tekinteni, mint nemzedékre.

Milyen az, amikor a kritikus prózát ír? Szigorúbb vagy emiatt magadhoz vagy átvedlesz esetleg egy másik szerzővé?

A kritikus elsősorban saját tapasztalataival foglalkozik, azzal, hogy folyamatosan szem előtt tartja, kinek ír, ki irányába közvetít. A prózaíró előtt föl se merül a mindenkori olvasó képe, mindvégig önmagának és önmagáról ír, aztán ha lesz olvasója, lesz, ha nem, hát nem. Gyakran fölvetik előttem, hogy bizonyos szövegeim az általad említett nevek, Nettitia, Ephemeria, Mihályi, vagy éppen Lukipela Leilani vagy Mortitia Schaegbecourt név alatt jelennek meg, noha biztosan több olvasójuk akadna, ha csupán Fekete J. József néven publikálnék, mert akkor az olvasó eleve tudná, mire számíthat, nem új, számára ismeretlen szerző művével találkozna. Én viszont nem szeretném, ha az olvasó tudná, mire számíthat. Lehet, hogy ez abból ered, hogy magam is szeretem felfedezni a számomra ismeretlen szerzők műveit. Esetemben ezeket a más név alatt közölt szövegeket nem ugyanaz a személy, a kritikus vagy irodalomtörténész írja, hanem minden név önálló alkotót takar, amit/akit éppen a születő szöveg karaktere hoz létre és éltet. Kétségtelen, hogy amíg a prózaszerző ír, a kritikus is a válla fölé hajol, és belepislog a képernyőbe, de nem pofázik bele a másik munkájába. A megszületett írásról majd más műítész mondhat csak véleményt.

A Magyar Szó vajdasági napilap munkatársa vagy. Nemrég a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének szakmai díját vehetted át, tavaly a Napleány újságírói díjat, és az elmúlt évek mérlegéhez tartozik még, hogy Bácsgyulafalva, a szülőhelyed arany emlékérmet, Zombor, a lakhelyed köszönő oklevelet adományozott neked. Megalapítottad a zombori Berta Ferenc Zsebszínházat, az egyetlen olyan egyesületet Vajdaságban, amely magyar nyelven közvetíti a kortárs művészet és tudomány értékeit. Vagyis egyértelműen kötődsz a régióhoz, a tájhoz. Készül-e ezt a kötődést tematizáló munka?

Nyugat-Bácska a múltjával és jelenével meghatározó élményem és létmeghatározó közegem, talán patetikusan hangzik, de maga az Élet. Éppen ezért egyik énem, Mihályi Czobor a közelmúltban fejezett be egy történetfüzért Angyali rozetta munkacímmel, aminek egyik hőse Zombor, Nyugat-Bácska fővárosa, a másik pedig a régió sajátos szellemét egyéni módon megélő férfiember, akinek életes kalandjai az intimitás határait feszegetik. A másik dolog, ami foglalkoztat, az említett regionális egybekapcsolódás, illetve elkülönülés tapasztalata a magyar irodalomban, erről írok egy terjedelmesebb tanulmányt. Egyelőre ott tartok vele, hogy időről időre előveszem, mert hát időközben olvasni is, újságírni is kell, és a Zsebszínházat se hanyagolhatom el.

Lennert Móger Tímea