Ugrás a tartalomra

Trauma van!

INTERJÚ


Bencsik Orsolyával beszélgettünk az Akció van! című kötete apropóján traumáról, vidékről, cirkuszról, a jugó-nosztalgiáról, Tim Burtonról, a nehézkes diplomahonosításáról és jelenlegi tanulmányairól.

 

 

Trauma van!

 

Előző köteted, a Kékítőt old az én vizében prózaverseket, verseket, e-maileket tartalmazott, az Akció van! kizárólag prózákat. Mi az oka ennek a váltásnak?

Jobban érdekel a próza, a narráció és a történet, mint a költészet. Verset is nagyon ritkán olvasok, helyette inkább novellát, regényt, esszét. És az első kötetnél is inkább prózaverseket írtam, mint hagyományos értelemben vett költeményeket, kötött formákat. Tulajdonképpen a vers és a próza határait kerestem, az átfolyásokat, aztán végül ezen, ezeken keresztül jutottam el a kisepikáig. Talán nem is nagyképűség azt mondanom: most már tudok prózát is írni, főleg ahhoz képest, hogy anno, még a Kékítő idején, milyeneket írtam. És mindeközben van egy erős igényem, késztetésem a nagyepika, a regény iránt, aminek köszönhetően bizonyos értelemben az írás és a kötet szerkesztése folyamán arra is törekedtem, hogy az Akció rövid szövegeit egy hiányos, néhol félrecsúszó kisregénnyé illesszem össze. Emellett pedig persze az is közrejátszott, hogy nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy a bennem mozgó téma, az anyag milyen formát kíván.

 

A novellára azt mondják, hogy hálátlan műfaj. Nem szereti a kiadó, mert nem szereti a közönség. Te miért szereted?

Úgy érzem, a hosszú szöveggel még nem tudok bánni. Emellett a töredezettséget is fontosnak tartom.

Ez a töredezettség úgy is megjelenik, hogy írásaid egy családtörténet egy-egy mozaikját emelik ki többségében egyes szám első személyű elbeszélővel. Veszélyes megoldás, hiszen többen azonosíthatnak a szövegben megszólaló hanggal. Nem lett volna egyszerűbb az egyes szám harmadik személyben megszólaló történetmondó?

Nem vagyok biztos abban, hogy kívülről, egyes szám harmadik személyben elmondva jobban tudnék látni. Úgy vélem, az egyes szám első személyű történetbe könnyebben bele tud helyezkedni az olvasó is. De nem annyira állandó az elbeszélőm, mint ahogy azt érzékelteted, ahogy az első könyvemben sem volt az. Itt is valami hasonlóról van szó, például egy változó identitásról, egy női narrátorról, akit például az apja gyakran Antalnak szólít.

Másrészt nagyon sok traumát szerettem volna kibeszélni, láthatóvá tenni, és ehhez hitelesebbnek, őszintébbnek és közvetlenebbnek éreztem az egyes szám első személyű megszólalást. Bár szerintem a kötetbeli hang, figura érdekessége éppen az, hogy nem úgy beszél egy-egy megrázó témáról, ahogy egy traumatizált embernek kellene. Kicsit infantilis, gyermeki, ahogy a legtöbb recenzió is kiemelte, és nincs tisztában az őt ért sokkal.

Akkor nem is kellett védekezned, hogy nem te szólalsz meg a kötetben…

Egyáltalán nem zavar, ha azonosítanak a megszólalóval, ezen inkább mosolyogni szoktam, bár kétségtelen, hogy az író hozott matériából, saját élményanyagból is dolgozik. Ráadásul tudom, hogy az olvasó, akármennyire is teóriákkal felvértezett, szeret leskelődni, kutakodni, referenciákat keresni. Úgyhogy nyugodtan keresgéljen, higgye azt, hogy apám valóban Antalnak szólít, vagy hogy a nagyapám 300 kilós volt és halála előtt a turistáknak mutogattuk, ha ez örömet okoz neki.  Az viszont igaz, hogy például anyámat igenis zavarta a családtéma és az én-elbeszélő, azt mondta: „Úristen, lányom, mit fognak majd rólam, rólunk gondolni”. Erre mondtam neki, hogy ott a fikció, és visszakérdeztem: „magadra ismertél?”. Nemmel felelt. Talán ő sérült egy kicsit ezzel az egésszel, viszont engem ez a téma, a család, a vidék mérhetetlenül izgatott, mindenképp ezzel akartam foglalkozni, erről akartam írni, bizonyos értelemben méregetni a határokat is, megnézni azt, hol sérül egy anya- vagy egy apa-fogalom, irodalmilag mennyit bír el egy ilyen szerep. Mindebből kifolyólag be kell látnom, ha persze ez általánosságban nincs is így, de számomra az írás nagyon önző dolog. 

 

A prózakötet borítója

 

Milyen háborús tapasztalattal vagy emlékezettel rendelkezel?

Elég fiatal voltam a délszláv háborúk idején, mindössze 14 éves a befejezésénél, ezért nem is éltem át traumaként. Csak nagyon „primitív” tapasztalataim vannak: az átköltözés Magyarországra a NATO-bombázások idején, vagy amikor kifogytak az áruk a vajdasági boltokból, és állandóan margarinos kenyeret ettünk. De egyik sem volt különösebben traumatikus. A trauma-élmény inkább az olvasott szövegen keresztül férkőzött be hozzám. Ebben az időben, ha jól emlékszem, 1995 és 1999 között szerkesztették Aaron Blummék (Blumm, Szerbhorvát Gyuri, Mirnics Gyula és Pressburger Csaba) a Symposiont, amelyben nagyon sok háborús írás jelent meg. Többek között egy bolgár szerző, Alek Popov egyik novellája, A függetlenség napja, melyet be is építettem az Akció van! egyik szövegébe. Ebben a bolgár prózában hangzik el az éhezés közepette az a mondat, hogy a nagyapát meg kellene enni. A nagyapa tiltakozik, és azt javasolja: a gyereket egyék meg, mert apát nem lehet másikat nemzeni, de gyereket igen. Végül egy fehér növény menti meg a helyzetet, és senki nem válik áldozattá. 13 évesen olvashattam. Talán inkább az ilyen szövegeken keresztül tapasztaltam meg a háborút, tulajdonképpen az irodalom által traumatizálódtam.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a Honleányban megjelenő jugoszláv mintás fürdőruha? Milyen a viszonyod Jugoszláviához?

Mérhetetlenül idegesít, hogy jó néhány évtized elmúlt már, és még mindig él ez a jugó-nosztalgia, és állandóan erre kell valahogy reflektálnunk. Főleg, hogy nekem, a születési évemet tekintve, nincs is jugó-tapasztalatom. A nosztalgiához mint olyanhoz pedig egyébként is ironikus a viszonyom. Az általad említett novellában a narrátor a kínai boltban vesz egy jugoszláv mintás fürdőruhát, csak azért, mert szereti Jugoszláviát, összejön egy szerb pasival, leköltözik a tengerre, sokat szeretkeznek a parton, és amikor elélvez, mindig arra gondol, hogy ő egy jó honleány. Úgy vélem, Jugoszlávia és a hozzá kapcsolódó nosztalgia már csak egy közhely, ugyanúgy, mint az, hogy a vajdasági írónak van tengere. Ráadásul nincs is.

Miért volt fontos az elbeszélő női identitása?

Ez volt az egyszerűbb a hitelesség miatt is, ráadásul mivel nő vagyok, tudom, milyen nőnek lenni. Az, hogy az apa férfiként tekint a lányra, szintén egy súlyos trauma. Egyébként már az írás legelején a narrátorom neme sem volt kérdéses számomra, akárcsak a prózai forma.

Az Irodalmi Jelenben közölt recenzió címe azt sugallja, az Akció van! olyan, mint egy véres és groteszk Csodaország. Megállja a helyét ez a felnőttmese-olvasat, vagy jobban szereted az abszurd és szürreális jelzőket?

Egyik sem zavar, mert a megírás után rögtön elengedem a szöveget. Nem az a típusú szerző vagyok, akinek elképzelése van a lehetséges reakciókról, vagy elvárásai lennének. Nyilvánvaló, hogy az Akció felnőttmeseként is olvasható. Bár a három közül, ha feltétlenül választanom kell, az abszurd a legszimpatikusabb.

Írásaid tematikája érinti a vidékiséget és a kisebbségi magyar létet. Neked melyik a fontosabb?

Inkább a vidéket emelném ki, mert nem annyira lokalizált és szűk, mint a kisebbségi, vajdasági magyar lét.

A filmek hatása is érzékelhető a prózádon. Elég itt A zongoratanárnő megidézésére utalni, de az Akció van! egész világa rokon Tim Burtonével.

Bár előbb láttam, de A zongoratanárnő nem a film kapcsán kerül elő a szövegben, hanem a könyv miatt. Szeretek motivikusan és asszociatívan építkezni, egy motívum, egy asszociáció által pedig rengeteg dolog beemelődhet, így a családi zongora által Jelinek, Glenn Gould, Satie vagy például egy város, Odessza is. A Zongora, birssel című novellában, amit csendéletnek nevezek, mert minden mozgás ellenére érzékelhető egyfajta mozdulatlanság, festett, sárga birsek, kakasos bugylibicska, egy lehangolt zongora, szóval ebben a novellában egy valóságos családi történetből építkezem, a mi zongoránkból, amit a balkáni háború kitörésekor eladtak a szüleim. Ezt a zongorát jött felhangolni Odesszából a zongorahangoló, de lehet, hogy nem is onnan jött, csak én emlékszem rá így. A lényeg, hogy ő állította be a hangszerünket, közben pedig a nővérem készített róla egy rajzot. A férfinak tetszett, és kiderült, ő is szokott festeni, majd a rajzért cserébe adott a nővéremnek egy festményt. Mindez belém égett, és  amikor írtam a zongoratanárnős novellát, akkor valahogy a családi élmény és A zongoratanárnő bizonyos mondatai együtt működtek bennem.

 

Bencsik Orsolya (Fotó: Szerda Zsófia)

 

És Tim Burton?

Mégis melyik filmjére gondolsz, a Batmanre? (Nevet.) Vagy melyik Tim Burton-filmre? Egyébként gyerekként odáig voltam a Batman-filmekért.

Az Ollókezű Edvárdra vagy a Nagy halra. Főként a teremtett figuráknál található torzulások miatt.

Amikor írtam, számomra inkább az volt a fontos, hogy a torzulásuk ellenére is szerethetőek tudjanak lenni a figurák. És nem akartam az olvasót meghökkenteni, valamint moralizálni sem szerettem volna. A természetességre törekedtem, a hétköznapiasságra, hogy minden egyes torzulás, perverzió a mindennapok világába illeszkedjen bele, hogy az abnormalitás normalitásba forduljon át. Bár visszatérve a kérdésedre, be kell vallanom, hogy a Nagy hal volt az első meghatározó Tim Burton-filmem a Batmanen kívül, és az Ollókezű Edvárdot is többször megnéztem, de az írásaimhoz, már ami a saját intencióimat illeti, semmi közük.

A cirkusz világa is erőteljesen megjelenik a kötetben, például az üszkösödő lábú nagyapával, aki a faluturizmus egyik hajtóereje. Milyen a viszonyod a cirkuszhoz?

Soha nem voltam még cirkuszban, talán ezt a gyerekkori vágyamat is kiírtam magamból. (Nevet.) Egyébként nagyon vonz a cirkuszi világ, főleg annak groteszk jellege, és valahogy a soha nem látogatott vajdasági cirkuszokhoz is hozzákapcsolódik a vidékiség. Tehát semmiképpen nem a show-szerű, csillogó produkciót jelenti, hanem a lepattantság, a lepukkantság a meghatározó, például az öreg oroszlán és a porosodó kellékek.

Az első köteted a Forumnál jelent meg, az Akció van! pedig közös Forum-JAK kiadás. Milyen előnyökkel járt ez a megjelenés?

A Vajdaság eléggé zárt világ, ezért egy ott megjelent könyvet eljuttatni nem csak a vajdasági magyar olvasóközönséghez eléggé nehézkes. Ennek fő oka a terjesztés. Egyébként is érzem magamon a kétlakiságot, ezért is örülök a kettős kiadásnak, és természetesen a József Attila Kör eljuttatja a köteteket a megfelelő helyekre.

Érdekes ez a kétlakiság, ugyanis egyetemi éveid alatt szegedivé váltál, itt szereztél diplomát magyar és filozófia szakon. Ezután visszatértél a Vajdaságba. Hogyan élted meg Topolyán a magaddal vitt szegediségedet?

Két évvel ezelőtt diplomáltam, és hazamentem. Ezután született a könyvem, ami egy reakció is arra a zárt, az abnormalitást sokszor normalitásba átforgató közegre, ahová visszakerültem. Sokan megjegyezték, hogy az Akció van! egy vajdasági kisvárost mutat be, és rögtön ráismerni véltek Topolyára. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de én inkább azt mondanám: a megjelenített helyszín az egész Vajdaság allegóriája.

A számtalan pozitív mellett nagyon sok negatív élmény ért az elmúlt két évben a Vajdaságban. Például az, hogy a Szegeden szerzett magyar szakos Msc diplomámat az újvidéki magyar tanszék 3 fős bizottságának a döntése alapján csak Bsc-nek honosították.

Egyébként egy valamit mégis csak nagyon köszönök ennek a bizottságnak: nélkülük eszembe se jutott volna felvételezni a szegedi egyetem doktoranduszképzésére, ahol jelenleg ösztöndíjas hallgató vagyok.

Akkor így vezetett vissza az utad Szegedre. Itt mi a kutatási témád?

A Modern Magyar Irodalom Tanszéken Virág Zoltán témavezetésével elsődlegesen Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című meghatározó műve alapján (mely egyébként Radics Viktóriának köszönhetően magyarul is olvasható) a vidékiség alakzataival foglalkozom, illetve ehhez kapcsolódóan délszláv-magyar irodalmi kötődésekkel, valamint a vajdasági magyar irodalmi tradíció felülvizsgálatával. Így többek között az irodalomszervező, orvos-író Szenteleky Kornéllal vagy a topolyai születésű Juhász Erzsébettel, aki egyszerre volt szépíró és tudós. Utóbbi szinte teljesen perifériára szorult, úgy, hogy közben ő maga is, ironikus módon, épp a periférikussággal foglalkozott. Egyébként az Akció megírásának az idején már sokat forgattam Konstantinović könyvét, bár ezzel nem azt akarom mondani, hogy ténylegesen is a teoretikus bázisát jelentené, vagy hogy a konstantinović-i művet fordítottam volna át szépprózába, noha eléggé izgat irodalom és filozófia viszonya. 

 

Boldog Zoltán

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.