Ugrás a tartalomra

FORDUL A VILÁG – Szabados Árpád meséi és rajzai

Lassan, nagyon lassan megfordul vele a világ. Eddig a kövezetet látta, most az eget. Oldalra nézett. A bokrok, a virágok forogni kezdtek. Döccent egyet a kiálló burkolaton, és gurult, csak gurult egyre gyorsabban. Egymásba mosódó zöld, sárga, barna, kék örvényeket látott. Gördült, suhant a szédült kis kerék.

 

 

FORDUL A VILÁG

SZABADOS ÁRPÁD MESÉI ÉS RAJZAI

 

 

 

 

 

 

 

A LEGKISEBB HANGYA

Imi személyi száma: 20110731/3428/H21. Ezt azért kell tudnunk, hogy biztosak legyünk benne, róla van szó. Róla, a legkisebb hangyáról, a minden hangyánál kisebb hangyáról, aki kiszemelte a karcsú fűszálak közül a legkarcsúbbat és a magasak közül a legmagasabbat. Nekigyürkőzött, hogy megmássza. A hegyéről szétnézhetne  – gondolta –, láthatná, amit lent a növények és a göröngyök eltakarnak: a körpanorámát! Az igazit!

Ha néha fölnézett, többnyire a felhőket vagy a vakító napfényt látta, de még erre is csak ritkán adódott alkalma, mert az öregek menten rászóltak, ha lófrálni látták, vagy akár egy percre is abbahagyta a munkát. – Az igazi hangya látástól vakulásig dolgozik – mondogatták. Nem értette. Bármeddig cipekedhetett, soha nem vakult meg. Ám a figyelmeztetetést komolyan vette, mert bármilyen kicsi volt is, igazi hangyának érezte magát.

Egy dologban nem engedett: ha harmatcseppet pillantott meg. Se nógatással, se noszogatással nem tudták tőle eltéríteni. Olyan volt, mint egy hatalmas üveggömb. Látta benne magát, és minden őt ölelte körül: a fű, a fák, a növények, az ég. Ha néha közel férkőzött hozzá, olyan volt, akár a nagyító. Minden elhajlott, gömbölyödött és megnőtt. A legérdekesebb az volt, amikor lehullott. Mintha fázna, finoman remegve változtatta a formáját. Megnyúlt, összehúzódott, majd ismét cseppszerű lett. Minden, ami rajta tükröződött, követte a változásait. Lelapult, hullámzott, elvékonyodott. Még a kicsi fénypont is folyamatosan táncolt a hasán, egészen addig, amíg földet érve szertefoszlott.

Különös nap volt. Az egyetlen, amikor a hangyák nem dolgoztak: március huszonegyedike, a tavaszi napforduló. Tisztában volt vele, hogy ezen a napon senki nem fogja megakadályozni a tervét. Nyugodtan nekigyürkőzhet a szép, karcsú fűszál megmászásának.  A szél éppen megfelelő, lágyan fogja hintáztatni, és ha már fönt van, napozik egy keveset. Átmelegíti a nedves és hideg földtől meggémberedett tagjait. Talán, ha alaposan megkapaszkodik, bóbiskolhat is egy keveset, mielőtt lemászna. Mászni? Miért nem csúszni? – gondolta. Kisebb ferde fűszálakat korábban is használt már csúszdának, miért ne lehetne erről is lecsusszanni?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amíg ez járt a fejében, felkapaszkodott a kiszemelt, legkarcsúbb és legmagasabb fűszálra. Helyesebben csak kapaszkodott volna, mert amint két lábra emelkedett, valaki félrependerítette. Hátrapillantott: a 20110731/3428/H82-es, rendes nevén: Béni állt mögötte, a kövér hangyafiúk közül a legkövérebb. – Majd én! – kiáltotta és megragadta csápjaival a fűszálat. Egy darabig rúgkapált, azután nagy nehezen átkulcsolta hátulsó lábaival – és mászni kezdett. Fújtatott, lihegett, szuszogott, dühöngött. Alig haladt egy hangyányit, visszacsúszott. Újra nekigyürkőzött. Fújtatott, lihegett, szuszogott, dühöngött, de ismét visszacsúszott. Harmadszor is nekilendült, közben azon sajnálkozott magában, hogy nem szárnyas hangyának született. Most sem jutott magasabbra.

Imi, a hangyák legkisebbike dühös volt rá, de látva reménytelen igyekezetét, megsajnálta és tolni kezdte a potrohát. Így is nehezen jutott magasabbra. Hiszen Imi kicsi volt, minden hangyánál kisebb, így csak annyit tudott segíteni neki, hogy ne huppanjon vissza a földre.

Ki tudja, miért és hogyan, Béni, a hangya fiúk közül a legkövérebb, ha lassan is, de följebb jutott. Igen ám, de minél magasabbra mászott, a fűszál annál jobban lehajolt a súlya alatt. A szuszogásra, kiabálásra fölfigyeltek a többiek is, körülállták és bíztatták. – Hajrá Béni, húzz bele! Béni a sikertől megrészegülve folytatta útját. A fűszál már majdnem vízszintes volt. Nem vett észre. Csak azzal volt elfoglalva, hogy egyre könnyebben halad. – Mindjárt fönt leszek! – kiáltotta diadalittasan, és egyre gyorsabban mászott. Helyesebben gyalogolt, hiszen a fűszál már a fölre simult.

Amikor elérte a végét, körül akart nézni. Akkor vette észre, hogy a földön van. Ugyanott, ahonnan elindult. A többiek gúnyolódva kántálták: – Mit látsz mázsás? Panorámát? Csalódottan engedte el a fűszálat, mire az megkönnyebbülve, rugalmasan a magasba emelkedett. Béni fogadkozott, hogy egy hétig nem vacsorázik, nem ebédel, nem reggelizik. Úgy lefogy, hogy a vékony fűszálak közül a legvékonyabb sem hajlik meg alatta. De közben észrevette, hogy korog a gyomra. Az erőlködéstől megéhezett. Nem tehetett mást, változtatott az elhatározásán. Úgy gondolta, ma még vacsorázik, holnap reggelire bekap valamit, talán ebédre is csipeget egy picit, de ha akkor sem fogy le, valóban nem fog enni egy álló napig.

Hogy kudarcát és a szégyenét leplezze, nagyvonalúan hátralépett és jelezte Iminek, övé a pálya. Erre nem sok szükség volt, mert a hangyák legkisebbike addigra már a fűszál derekánál járt, s könnyedén kúszott fölfelé. A csúcsán kényelmesen elhelyezkedett, majd – akár az igazi hegymászók – homlokához emelte a tenyerét. Kémlelte a tájat. Nem tudott betelni vele. A szemközti domboldalon piros tetős házakat látott, csillogó üvegű autók kanyarogtak az úton. A réten gyerekek kergetőztek és a távolban, hatalmas kék pocsolyában fehér kalapos emberek csónakáztak. Minden pontosan olyan volt, ahogyan odalent elképzelte. Becsukta a szemét és a Nap felé fordította az arcát. Kellemesen melengette. Legnagyobb örömére a várva várt hintázás sem maradt el. A szél hol jobbra, hol balra lengette finoman.

Béni lentről irigykedve nézte. Fölkiabált: – Mit látsz, mondjad már! Imi ügyet sem vetett rá. Béni könyörögőre fogta: – Imiii, légy szíves! De Imi nem volt szíves. Kinyitotta ugyan a szemét és lepillantott rá, de nem válaszolt. Béni elővette a legfuvolázóbb, legbehízelgőbb hangját és úgy kérlelte, mondjon végre valamit, mit látni a fű hegyéről. Imi megelégelte és foghegyről odavetette: – A domb mögött a nyarat. A rimánkodó hangyát persze nem elégítette ki a válasz. Tovább sündörgött, nyafogott, hízelkedett. Végül letérdelt, úgy esedezett. Imi félszemmel lepillantott rá, azután két csápjával tölcsért formált a szája előtt és azt suttogta, szótagolva: – Egy na-gyon fá-radt, na-gyon é-hes, kö-nyör-gő Bé-ni han-gyát lá-tok. Azzal újra lehunyta a szemét és arcát a Nap felé fordította.

 

KUKACKERÉK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon irigyelte a biciklistákat. Sebesen suhantak el mellette. Mire fölnézett, már a köves, csalános saroknál jártak. Annál a saroknál, ahová ő egész napos araszolással is csak ritkán jutott el. Ezerszer vagy annál is töbször kellett kinyújtóznia és összehúzódnia. Istenem! Ha lábam volna –gondolta – mennyivel könnyebben és gyorsabban haladnék. Csúnyának találta a százlábút, de most irigykedve gondolt rá.

Mivel a közelben még négylábú sem volt, nem tudott lábat kölcsönkérni. Különben is, ki adna egy kukacnak... Álmodozás helyett biztonságos megfigyelőállást foglalt el az út melletti hatalmas kövön, és elbűvölten nézte a szikrázó küllőkel száguldó kerekeket. Néha órákig nem jött egy sem. Máskor váratlanul egész kerékhad suhant el mellette. Oda-vissza, oda-vissza. Nem győzte kapkodni a fejét. Nagyon sok időt töltött ott. Várt. A várakozás különös állapot, nincs most, csak a következő pillanat. De a napi teendőket nem érdekli a holnap, ma kell enni, inni, godolkodni. Érezte, hogy valami nincs rendben. Mindent elhanyagol.

Csak egyetlen dologgal foglakozik. Az pedig mánia! – hasított belé. –  Kerékmánia! Egy pillanatra megijedt, mert hallot róla. A borostás, gumilábszagú kertész a fiáról mindig azt dörmögte: Beteg az, nem képes kétlábon járni, kerékmániája van. Még a budira is autóval megy. No, de ki ijed meg egy kis betegségtől, ha azt csodálhatja, amit szeret? Könnyűszerrel elhesegette a rossz gondolatot és továbbra is nézte a csillogó küllőket és hallgatta a gumik surrogását.

Valami mégsem hagyta nyugodni. Az nincs rendben, hogy mindig csak messziről látja őket. Ha véletlenül a közelében állt meg valaki, mire odaaraszolt, az már föl is pattant a biciklire és továbbállt. Pedig nagyon szerette volna megvizsgálni, megtapogatni, megszagolni, megkóstólni a kereket.  Otthon maflának szólították. Nem szerette, de most rájött, hogy valóban az. Mafla vagyok. Mafla vagyok! – kiáltotta, és addig verte a fejét a kőhöz, amíg rá nem jött, hogy a parkolóhoz közelebb kellene megfigyelő állást keresnie. Pontosan ott, ahol megállnak.

Amíg ez járt a fejében, meglepetésére egy kisfiú a háromkerekűjével éppen mellette állt meg, érintésnyire. Ennél jobbat nem is kívánhatott volna. Az egyik kerék pont olyan magasságban volt, hogy akár át is mászhatott volna rá. Tapogatta, szagolgatta, de nem harapott bele, mert nagyon bödös, égett gumi szaga volt. Nézegette, azután magát tapogatta – és arra a következtetésre jutott, hogy a gumi bordázata és recézete hasonlít az ő testére. Igaz, nincsennek olyan finom szőröcskéi, mint neki, de mindent egybevetve, ha összegömbölyödne, olyan lenne ő is, akár egy parányi gumitömlő.

Ez a felismerés izgalomba hozta.  Hajolgatott. Nézte a saját farkát. Ha elérné, neki is tömlő formája lehetne. Már-már sikerült, de megbillent és kis híján legurult a kőről. Próbálkozásnak nem rossz – gondolta. Fal mellet kéne. Ha nekidőlne, hasonlítana az odatámasztott kerékhez. Füttyentett, mint mindig, amikor okosnak érezte magát. Igaz, inkább a televízióból ismert kisípolásra emlékeztetett. Amivel a csúnya szavakat helyettesítik. De akármilyen volt is, a megoldásnak szólt.

Indult haza. Meredek járda vezetett föl a kaputól a ház faláig. Megérkezett, szusszant egyet. Elhelyezkedett a fal tövében. Bemelegített. „Törzshajlítás előőőre,  hááátra!” – adta ki a parancsot magának.  Majd kipróbálta, hogyan dőljön a fal felé, nehogy úgy járjon, mint odalent a kövön. Nagy levegőt vett, teljes erejéből hátrahajolt – és beleharapott a farkába. Szorosan tartotta a csápjaival. Sikerült! – kiáltotta volna, de félt, hogy közben kicsúszik a farka a szorításból. Végre kerékhez hasonlított. Gyönyörű, zölden fénylő kerékhez. Hátra volt még egy nehéz művelet. Mocorgot, próbálta ellökni magát a faltól. Újra és újra. Míg úgy nem érezte, hogy már nem támaszkodik. De nem is mozdult.  Valahogyan a lejtő felé kellene fordítani magát. Szuszogott, harmonikáztatta a testét. Az apró mozgások lassan elfordították, de még mindig nem gurult. Attól tartottott, hogy eldől.

Aztán azt vette észre, hogy lassan, nagyon lassan megfordul vele a világ. Eddig a kövezetet látta, most az eget. Oldalra nézett. A bokrok, a virágok forogni kezdtek. Döccent egyet a kiálló burkolaton, és gurult, csak gurult egyre gyorsabban. Egymásba mosódó zöld, sárga, barna, kék örvényeket látott. A puhán fénylő színek elkábították. Gördült, suhant a szédült kis kerék.

 

SZÚZA ÉS SZÚJÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szúza és Szújó nagyapa cseresznyefa íróasztalában éldegélt. Tudvalevő, hogy akkoriban még cseresznyefából készítettek bútorokat, ami nem mellékes, mert igen jóízű, különösen, ha ropogósan száraz. Rendszeresen lakmároztak belőle. Helyesebben az volt az volt a reggelijük, ebédjük és vacsorájuk. Éles rágójukkal apró forgácsokat haraptak ki maguk előtt, így egyre hosszab, kacskaringós járatot vájtak. Olyan keskenyet, hogy megfordulni nem tudtak benne, de nem is állt szándékukban, így folyvást előre haladtak. (Ha csönd van, de valóban csak akkor, érdemes a régi bútorok mellett hallgatózni. Előbb-utóbb megéhezik valamelyik szú és lakmározni kezd, ami finom, percegő hanggal jár.)

Történt pedig, hogy Szúza és Szújó a reggelijét fogyasztotta éppen, ki-ki a saját járatában, amikor mindketten egyre erősödő percegést hallottak. Meg-meg álltak és hallgatóztak, majd tovább falatoztak, és annak rendje-módja szerint haladtak előre. Nyugtalanítóan erősödött a hang, de mindketten arra gondoltak, hogy előbb jóllaknak, utána is kideríthetik az okát. Igen ám, de hirtelen csönd támadt, elfogyott a fa. Szembe találták magukat egymással. Szúza kis híján Szújó orrába harapott. Nem volt nehéz kitalálni: a két kis alagutat éppen egymással szemben rágták. A meglepetésük érthető volt, hiszen hasonló esettel eddig nem találkoztak.

Előfordult kiskorukban, hogy elhagyott, rövid járatokban kergetőztek. Ahhoz is hozzászoktak, hogy mellettük vagy fölöttük percegés hallatszik, de olyankor tudták, hogy valamelyikük arra felé halad. Ez azonban hihetetlennek tűnt. Összeért az orruk és farkasszemet néztek egymással. Mindketten arra vártak, hogy a másik térjen ki az útból. De hát az lehetetlen!  A járatok szűkek, ketten nem fértek el egymás mellett. Megfordulni nem tudtak, az oldalfalat sem érték el a rágójukkal, hogy kiszélesítsék. Hamar eldőlt, hogy egyiküknek hátrálnia kell. Igen ám, de a hátramenetet sohasem gyakorolták. Farolni viszont egyiküknek sem akaródzott. Vitatkoztak, de nem tudtak megegyezni.

Eldöntötték, hogy sorsot húznak, de nem tudták, hogyan. Végül azt találták ki, hogy aki több fafajtát tud fölsorolni, az marad. A másiknak tolatnia kell. Fölváltva mondták, egyet Szúza, egyet Szújó: alma, cseresznye, meggy, dió, körte, tölgy, gyertyán, lucfenyő, ezüstfenyő, vörösfenyő, mamutfenyő, juhar, hárs, akác, birs, nyír, nyár, fűz, bükk... makk – mondta ki bizonytalanul az utolsó szót Szúza, de Szújó nem fogadta el. – Az termés, nem fa! – és türelmesen várt. Szúza verte a fejét a fába, de sehogyan sem jutott az eszébe semmi. Már majdnem föladta, amikor földerült az arca és nagy büszkén fölkiáltott: Kaptafa! Szújó tágra nyílt szemmel nézte, s rázta a fejét, amennyire a szűk járat engedte. – Nem gondolod komolyan – mondta a győzelem biztos tudatában. Szúza azonban nem tágított. – De bizony, az is fa, emlékezz csak rá, óvodás korunkban a nagypapa rágott nekünk benne járatot! – Fa, fa, de milyen fa? – vágott vissza oktató hangon Szújó. – Ha nem tudnád, a kaptafa többféle fából is készülhet, és a cipészek használják, azon formálják a cipőt. Tehát nem fafajta. Ilyen erővel azt is mondhattad volna, hogy fahordó. Vesztettél, öcsi!

Nem várt válaszra, tolni kezdte Szúzát, aki mi mást tehetett, hátrált. Meglepően gyorsan haladt, hiszen most nem kellet a fát rágnia. Az öröme azonban hamar szertefoszlott. Mikor is kezdte rágni ezt a járatot? Karácsonykor, vagy valamivel előtte. Számolgatni kezdett. Ha most március vége van, akkor több mint három hónapja. Az eredmény lesújtó volt. Egy pillanatra megdermedt ijedtében. Szújó azonnal rászólt: – Igyekezz, öcskös, mert soha nem jutunk ki innen.

– Hát épen ez az! – mondta Szúza. – Most számoltam ki, legalább három hétig tart, akkor is, ha négyszer olyan sebességgel hátrálok, mint ahogyan bejöttem idáig. Erre már Szújó is felfigyelt. Az járt a fejükben, hogy evés nélkül három-négy napnál nem bírnak ki többet. A járat faláról le tudnak ugyan kaparni néhány morzsát, de az nem sokat számít. Mindenképpen legyöngülnek, ha nem esznek. Az ijedtség rossz tanácsadó. Szújó úgy döntött, jobb útközben meghalni, mint tehetetlenül várni a véget. Nekifeszült és teljes erővel tolni kezdte Szúzát, aki próbált ellent állni. Befeszítette magát a járatba. – Várj! Hátha van valami más megoldás.

De Szújó pánikba esett. Képtelen volt gondolkodni és továbbra is olyan kétségbeesetten nyomta, hogy az végleg beszorult a járatba. – Na, most jobb? Mondtam, hogy állj meg és gondolkodjunk, de előbb húzódj vissza, mert moccanni sem tudok. Szújó végre belátta, hogy az erőlködése nem vezet jóra, hátrálni kezdett.

Tanakodtak és megállapították, hogy segítség nélkül nem juthatnak ki. Hallgatóztak, de a közelükben egyetlen percenés sem hallatszott. Vártak. Hiába. Úgy érezték, időtlen idők óta csönd van, pedig néhány percnél aligha vártak többet. Mit tehettek? Segítséget hívtak. Először csak halkan. Nem jött válasz. Hangosabban. Semmi, csak a süket csönd. Akkor aztán rázendítettek, torkuk szakadtából üvöltöttek, akár a fába szorult féreg. Olyan hangosan, hogy nem hallották az idősebb Szú hangját, aki nyugtatgatta őket, hogy jön, jön, csak legyenek türelemmel.

Amikor teljesen kimerültek, és végre abbahagyták az ordibálást, erős és határozott percegést hallottak közeledni, majd az öreg hangját: – Elég az üvöltésből, mindketten húzódjatok hátra, mert közöttetek fogok megérkezni. És valóban, egyetlen erős percenés után megjelent az öreg hatalmas feje. Nem győztek hálálkodni, de az agg Szú nem törődött velük, átfúrta a járatuk szemközti falát és hamarosan eltűnt. Távolodóban csak annyit mondott, hogy máskor tartsák be a szú nép szabályait. Ha szemből erősödő percegést hallanak, azonnal kezdjenek jobbra rágni. Úgy elkerülhetik egymást.

Az öreg olyan széles járatot hagyott maga után, hogy Szúza és Szújó kényelmesen be tudtak fordulni. Egyikük erre, a másik arra. Pont jókor. Ebédidő volt.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.