„Európának új Néróra van szüksége”

INTERJÚ

Pál apostol üzletté tett hite, a lángoló Budapest, Szőcs Géza mint szakdolgozat- és könyvtéma, magyartanár és slam poetry a Székelyföldön, Faludyfeszt és prózatervek – Farkas Wellmann Endrével beszélgettünk L. D. hagyatéka című kötete apropóján.

Részletek az L. D. hagyatéka című verseskötetből

„Európának új Néróra van szüksége”

L. D. hagyatéka című, legújabb verseskötetedben Néró alakjára, történelmi, eszmetörténeti jelentőségére világítasz rá, illetve az ő szerepét „gondolod tovább”. Mi késztetett arra, hogy ennek az egyesek számára igencsak elrettentő személyiségnek a bőrébe bújj?

A valóság, amelyben mindannyian élünk, és amelyben sosem lehet csalódni. Ha rövid szeretnék lenni, azt mondanám, nézd meg csak az Irodalmi Jelen oldalán folyó kommentelgetést, amely az „év könyve szavazás” alatt fut. Hát nem Néró kora, nem Néró világa? Pitiáner, szétrothadt, tartás nélküli kor ez, amelyben buzgón hirdetjük a szeretet, a kultúra felsőbbrendűségét, de amelynek a hátterében már végképp semmilyen tartalom nem áll. Hidd el, Néró maszkjából nézve ezeket a dolgokat, sokkal elviselhetőbbé válik a világ. Valamiért úgy érzem, és remélem is, hogy az emberiség értékrendje nagy átalakulás előtt áll, s hiszem azt, hogy a Néró típusú személyiségeknek köze lesz és köze kell, hogy legyen ehhez.

Ha úgy tetszik, ez jelzés értékű lehet a kortárs irodalmi életnek is: hiszen az irodalomban is régen semmi nem azonos önmagával. Ennek a világnak is megvannak a maga őrült Nérói, akik köré pénzre, hatalomra, díjakra és pozíciókra éhes kultúrférgek tapadnak, épp, mint Néró idején, az ő tiszteletére szervezett színházi játékokon, olimpiákon is ugyanezek a jelenségek voltak megfigyelhetőek, mint ma. Az én Néróm azt mondja, hogy egyszer el kell jönnie a tisztánlátás pillanatának, annak, hogy a felégetett város hamvain valami újat építsünk... A nagy lázadóknak, bár mindig elpusztította őket a történelem, valahogy máig ható igazuk volt. Én ebben nagyon hiszek.

Ha ezt kérdezted, akkor ilyen és ehhez hasonló számtalan analógiát találhatsz a kötetben...

Korábbi, válogatott és új verseket tartalmazó, Lucius Domitius lázbeszéde című kötetedben már foglalkoztál L. D. alakjával, tehát régóta érdekel a téma. Támaszkodtál-e hasonló tárgyú irodalmi munkákra?

Ezelőtt öt évvel merült fel bennem a gondolat a Halászbástyán sétálgatva. Lenéztem Budapestre, a városra, ahol egykor éltem, és nem tudom miért, hogyan, de az jutott eszembe, milyen isteni lenne lángokban látni egy ekkora várost. Amúgy nem voltam Rómában azóta sem, s vélhetően egyhamar nem is fogok eljutni. A kötet megírása előtt majd' húsz évvel olvastam Kosztolányi regényét, de a Quo vadist például csak utána, Térey Paulusával vagy Llosa szövegeivel együtt, amelyek a kötetben itt-ott felbukkannak. Vagyis nem olvasmányélményekre támaszkodtam, számomra Néró alakja, őrülete volt izgalmas, az a példa, amelyben mai valóságunkat látom tükröződni. A példa pedig nem feltétlenül kíván történelmi hitelességet, a helyzetszerűsége és annak aktualitása az izgalmas. Az, hogy nincs értékrendünk, s amit annak tartunk vagy annak nevezünk, nem egyéb, mint esetlegességek halmaza.

A kötet egyik markánsabb szövege a lázbeszéd, ennek megírása után nagyobb szünetre volt szükségem. De így lett önálló kötete Nérónak. Volt kétévnyi pihenés is közben, hogy a munkafolyamatról is beszéljek...

Miként alakult volna Európa és a világ sorsa, a szeretet értelmezése, ha Néró tovább él vagy korábban követi el tetteit? Mi lett volna, ha inkább költőként bontakozik ki?

Nos, válasszuk szét a dolgokat... Ha Pál apostolt hamarabb fejezteti le Néró, akkor történelmi szempontból a keresztény egyház teljesen másképp nézne ki. Én Pált egyszerűen manipulátornak tartom, üzletembernek, aki jókor jó helyen lévén felismerte, hogy Krisztus történetéből hogy lehet üzletet csinálni. Aki egy kicsit is élt 1989 előtt, az velem együtt szemtanúja volt annak, hogy a kilencvenes évektől errefelé mennyi hirtelen felívelő karrier bontakozott ki, mennyi új apostol érvényesült. Ez egy hosszabb téma, tán hagyjuk is most, de a tények tények maradnak. Pál az emberek hitéből intézményt szervezett, amelyről pontosan tudta, ha a szeretettel legitimizálja, akkor az évezredekig működőképes marad. És, persze, amit Isten nevében követünk el és szeretetből, az mindig hiteles. Én unitárius vagyok, számomra a hit az elsődleges, és a fentiek értelmében gondolkodom bárkiről, aki bármilyen intézményt a hit fölé próbál helyezni. Ilyen volt Pál is, a farizeusból lett apostol, aki vakon hinni tanította az emberiséget, nem pedig gondolkodni. Az egész páli történet számomra gyanús és hiteltelen. A világnak előtte, sőt, Krisztus előtt is volt egy értékrendje, ami működött, s valószínűleg ehhez viszonyítva volt Néró is jó vagy rossz, vagyis egyszerűen olyan, amilyen. A szeretetről pedig itt most annyit csupán, hogy ha igaz a feltételezés, hogy a keresztényüldözés nem Néró saját ötlete volt, hanem második feleségéé, a rafinált Sabina Poppeáé, akkor Néró személy szerint ebben a dologban ártatlan, s következésképpen az ő szeretet-fogalma máris szimpatikusabb, mint a Pálé. Hiszen az nem alapulhatott máson, mint azon az elven, hogy élni és élni hagyni. Néró sem azokat az embereket gyilkoltatta le maga körül, akik őt élni hagyták, vagy ebben segítették. Például Akté, kamaszkori szerelme, a történetek szerint mindent túlélt, sőt, temetkezésénél is többek között ő segédkezett. Azt, hogy melyik igazibb szeretet: kiállni a gyilkos mellett mindhalálig, vagy gyilkossá lenni a szeretet nevében, ez ízlés kérdése.

Néróra visszatérve: ha nem császárként vált volna hírhedtté, hanem költőként bontakozik ki, akkor a fentebb vázolt történelmi kontextusban ugyanaz lett volna a sorsa, mint a többi nagy, közepes vagy éppen kisszerű költőnek... Itt kellene beszélni arról, hogy az irodalom helyzete manapság, de nem erre vonatkozott a kérdésed...

Szerinted a mai Európának szüksége volna egy Néróhoz hasonló történelmi személyiségre ahhoz, hogy a szeretet, az ember vagy akár a költészet fogalma átértékelődjön?

Egyértelműen igen, ráadásul záros határidőn belül. Elsősorban az ember fogalmának az átértékelésére van szükség, utána a vallási intézményekére, azután pedig jöhet az irodalom. Nem lehet folyamatosan hazugságban, álságok között élni. Úgy érzem, ennek a korszaknak lassan vége. Politikában, egyházban, művészetekben. Egyik kedvenc anekdotám jó példa erre: a diliházban az orvos kinéz az ablakon, és azt látja, hogy az ápoltak az udvar közepén felállítottak egy hatalmas póznát, és sorra felmásznak rá, majd lejönnek róla. Megelégelvén a vidám szórakozást, megkérdezi őket, hogy miért jó ez nekik? Az ápoltak végül meggyőzik az orvost, hogy ő is másszon fel a póznára, és győződjön meg róla maga. Az orvos végül kötélnek áll és a következőket tapasztalja: kínnal-bajjal felmászik az oszlop végéig, és talál ott egy cédulát a következő szöveggel: „Ez itt a pózna vége. Tovább menni nem lehet.” És nyilván ő is lemászik a póznáról. Nos, valahogy így látom a jelenünket. Eljutottunk a pózna végéig és lassacskán vissza kell másznunk onnan. És kérlek, ne mondd, hogy fejtsem ki ezt a liberalizmus vagy az egyházak vagy akár a művészetek tekintetében...

Mi a hasonlóság L. D. és Farkas Wellmann Endre személyisége között? Úgy tudom, baleseti sebész szerettél volna lenni, és mai napig is érdekel a gyógyítás. Ha a középiskolai kémiatanárod másképp viszonyul hozzád, írnál ma verseket?

Természetesen igen. Csak másképp, mondjuk abban a tudatban, hogy közben azt csinálom, amit igazán szeretek. Úgy fogalmaztam egy másik interjúban, hogy számomra: Néró a be-nem-teljesült élet, a kényszeredettség és az elkeseredettség sorsszimbóluma is. Neked is ezt tudom mondani, s hogy mért van ez így, ahhoz el kellene mesélnem neked az elmúlt 37 évem történetét, de ez sem téged nem érdekel, sem az olvasókat. Lassan engem sem. Az utolsó ilyen értelemben vett meghasonlásom az volt, hogy szerettem volna, ha tisztes munkából el tudnám tartani a családomat, de ez sem adatott meg. Van úgy, hogy egy birodalmat könnyebb fenntartani, mint saját magadat, vagy a szűkebb környezetedet. Ez is olyan nérós, de igaz...

Első, A lelkiismeret aluljárói című köteted a Mentor Kiadónál jelent meg, részben a Kovács András Ferenccel ápolt barátság miatt. Miért döntöttél úgy később, hogy a következő könyvedet az Előretolt Helyőrségnek adod? Kolozsvár és a Helyőrség milyen szerepet játszott a költői pályád alakulásában?

Tulajdonképp Kolozsvár és az Előretolt Helyőrség szellemi műhelye határoz meg igazán. El kell mondanom, hogy én voltam a legendás Lázár László (Lazics) utolsó felfedezettje, ő mutatott be annak idején Kovács András Ferencnek is, akivel mai napig tartó jó barátságban vagyok. Ez 1993-ban történt és sokkal később, 1997-ben jelent meg a Mentor Kiadó gondozásában A lelkiismeret aluljárói című kötetem. Ebben az évben szereltem le a katonaságtól, majd Nagyváradra kerültem, és 1998-ban horgonyoztam le Kolozsváron. Ekkor már régóta ismertük egymást Orbán János Dénessel, amúgy épp a Látóban olvastuk egymás verseit először, 1993-ban. Persze, János barátsága volt és maradt a legmeghatározóbb a mai napig, majd később Szőcs Gézáé is. Vagyis kezdettől fogva magáénak tudott a Helyőrség, de földrajzi értelemben elég távol voltam sokáig Kolozsvártól. Kolozsvár a választott városom, hazám és minden álmom, hogy visszatérjek oda, és ott éljek. Ez egy megmagyarázhatatlan érzés, nem is próbálom magyarázni.

Orbán János Dénes, Farkas Wellmann Endre és Timár Alpár

Versesköteteid mellett nagyon izgalmas munkád az Amikor fordul az ezred című beszélgetőkönyved Szőcs Gézával. Egyetemi szakdolgozatodban költészetével, mesteri disszertációdban közéleti tevékenységével foglalkoztál, aztán a disszertáció könyvvé nőtte ki magát. Miért gondoltad fontosnak ezt a témát ilyen határozottan végigvinni? A közeljövőben várhatunk-e hasonló munkát tőled, például Faludy Györgyről, aki szintén nagyon közel állt hozzád?

A beszélgetőkönyv valóban egy folyamat része. Számomra Szőcs Géza az egyik legizgalmasabb személyiség, akivel valaha találkoztam. Kamasz koromban szerettem bele a költészetébe, az 1990-es évek elején kapható volt A sirálybőr cipő című kötete, és egykori mentoraim, Fábián Lajos, volt filozófiatanárom és felesége, Főcze Kornélia hívták fel rá a figyelmemet. Szőcs Géza neve ismerős volt számomra a rendszerváltás előtti időszakból is, írógépen sokszorosított és titokban kézről-kézre terjesztett verseiről már hallottam, láttam egy-kettőt. Azonban a nagy élmény az említett kötetben található René Char-fordítása volt, majd az Indián szavak a rádióban meg a többi. Az egyetemen pedig megadatott, hogy alaposabban foglalkozzam a költészetével, a barátságunk pedig lehetőséget teremtett arra, hogy viszonylagos rálátásom legyen az életére. Innen gyökerezik a kíváncsiság, amely elindította a beszélgetőkönyvet. De tervezem a folytatást, amely ugyancsak nagyobb munkának ígérkezik, egy olyan könyvnek, amelyben a teljes irodalmi munkásságát megpróbálom körüljárni. Ha igaz, ez már a doktori disszertációm lesz.

Faludy kapcsán is vannak terveim, de ezekkel még várok.

Farkas Wellmann Endre és Szőcs Géza

Egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, hogy egy költő harminc éves kora után vagy halott, vagy halhatatlan. Azóta eltelt egy kis idő, most miként vélekedsz erről?

Ez egy poén, ám igaz. Ugyanígy gondolom, abban a tudatban, hogy a halhatatlanság felől nem maga a költő dönt. És így van ez rendjén. Viszont örülök, hogy nem vagyok halott, hiszen van két gyönyörű kisfiam, akiket szeretnék felnevelni.

Magyartanár vagy Gyergyóalfaluban, ahol nemcsak kiváló pedagógusként, hanem irodalmi és kulturális rendezvények szervezőjeként, a Kimenő Összművészeti Diákfesztivál, az Antropocentrum Egyesület alapítójaként is tevékenykedsz. Választott városod viszont Kolozsvár – nem volt nehéz beilleszkedni, megtalálni a helyed a konzervativizmusáról, konokságáról közismert kis székely közösségben?

Köszönöm kérdésed, épp az éjjel raboltak ki. Elvitték a téli fatartalékaink felét, és itt hagytak két hétre való tűzifával két kisgyerekkel. Két fejszémet is elvitték. De amúgy találkozom azzal is, amiről beszélsz, ennek ellenére nagyon szeretem a munkámat, a tanítványaimat. Ők a jövő, s ha vannak barátaim itt, ők is közülük valóak. A tanítás nem csupán iskolai tevékenység, információkat bárki, bárhonnan szerezhet, ez ennél jóval több. Meglátásomban tanítani igazából az ókoriak tudtak, talán Jézus Krisztussal bezárólag. Számomra ő az egyik példa. Nem hiszek az ex-cathedra típusú tanításban. De van egy kitűnő igazgatóm is, akit nagyra értékelek, Gáll Jánosnak hívják, a munkám mellett az iránta való tiszteletem az, ami itt tart. Amíg ő vezeti az iskolát, addig talán érdemes itt maradnom.

Miként fogadták a helybéliek a Faludyfeszt nevű kezdeményezést, a Kimenő elődjét?

Akkoriban hallottak először Faludyról, és Faludyt gyorsan azonosították azzal az emberrel, aki valamelyik Fókusz-típusú műsorban félmeztelenül jelent meg a fiatal feleségével. Kígyót-békát kiáltottak rá, meg, persze, rám is, aztán gyorsan kiderítették, hogy zsidó, homokos meg miegymás... Mai napig rengeteget gyaláznak miatta, ahol csak megjelenik a nevem a sajtóban, azonnal megjelenik egy-két visszatérő komment is, amely Faludyra vagy a Faludyfesztre utal. De ez nem vesz el semmit Faludy szellemiségéből, az ifjak egyre jobban ismerik az életművét, a Villon-fordításainak egyre nagyobb a sikere. A fiatalokban nem lehet elfojtani a szabadságvágyat, vagy ha igen, csak ideiglenesen. Kár, hogy az előttük járó generáció próbálja ezt tenni. Szomorú, amikor a hagyományt és hagyományőrzést összetévesztik egyesek a sötétséggel, a műveletlenséggel és erőszakos módon a fiatalok nevelésében is ezt szeretnék kamatoztatni.

Farkas Wellmann Endre és Kelemen Hunor a Faludyfeszten

Ezért változtatott nevet időközben a fesztivál?

Épp ezért, mert nekem a cél a fontos: kultúrát terjeszteni, művészeti életet szervezni az ifjúságnak, így lemondtunk az eredeti névről, Kimenőre változtattuk. Azóta kevesebb az atrocitás, de jelzem, a gyalázkodók sem azelőtt, sem azóta nem látogatták a fesztivált.

Korábban Székelymuzsnán éltél, ahol a Viharsarok Egyesületet vezetted, alapító tagja voltál. A kultúraszervező tevékenység miért fontos számodra?

Mert többféle küldetése van az embernek. Ha közösségben élsz, felelősséged is van. S ha úgy érzed, hogy tudsz tenni bármi jót a közösségedért, akkor ez kötelességed is. Így volt ez Muzsnában, Kolozsváron és Alfaluban is így gondolom.

Mennyire vagy elégedett a romániai magyar irodalomtanítással? A kerettanterv milyen lehetőségeket biztosít a kortárs alkotók megismertetésére? Hogyan viszonyulnak a diákok, fiatalok a mai magyar irodalomhoz?

A kerettanterv egy dolog, a diákok értékrendjén van a hangsúly. Azon, hogy képes vagy-e megszerettetni velük az irodalmat vagy sem. A kerettanterv keveset enged be a kortárs irodalomból, de mivel az irodalom is – természeténél fogva – állandóan változik, így a tanár feladata az, hogy napirenden legyen ezzel a pulzálással, és átadja ezt az ifjúságnak is. Ez, bármennyire is utópisztikusan hangzik, igaz: ha a diák számára kényszer, amit elvársz tőle, akkor úgy is fog hozzáállni.

Egy olyan műfaj, mint az általad is művelt sms-vers, mennyire lenne népszerű a diákjaid körében? Felkelthetné az olvasás iránti érdeklődést azokban a fiatalokban is, akik egyébként nem szeretik az irodalmat?

Persze, de most feltörekvőben van a slam poetry, amelynek nagy pártfogója vagyok. Ez lesz az egyik új csatorna vagy közeg abban a megújulási folyamatban, amelyről fentebb beszéltünk. Olyan nincs is igazából, hogy a diák ne szeresse az irodalmat, olyan van inkább, hogy azt nem szereti, amit mindenképp rá akarnak erőltetni. A Fészbúkon mindenki ír, napi rendszerességgel, üzeneteket, gondolatokat oszt meg, ami ugyan nem vagy nem mindig művészet, de út ebbe az irányba. Az igényes slam ezt fogja mederben tartani, továbbvinni.

Farkas Wellmann Endre (Székely Csaba karikatúrája, forrás: http://szekely.transindex.ro)

Nemrég Méhes György-nagydíjjal tüntettek ki. Miként érintett az elismerés, hogyan vélekedsz a díj névadójának irodalmi munkásságáról?

Meglepetés volt, és nagyon jólesett. Visszaigazolása volt elsősorban annak, hogy azok, akiknek szerepe volt a díj odaítélésében, megbíznak bennem és értékelik a munkámat. Fontos, hogy egy hazai díj, az enyéimtől való, úgymond.

Méhes Györgynek különben nagy tisztelője vagyok gyermekkorom óta. Ismerem a meséit, a gyerekdarabjait, a regényei egy részét.

Tudom, hogy dolgozol egy regényen is. Bár korábban azt mondtad, hogy számodra a líra az etalon, ez biztosít a mondanivalónak örökérvényűséget. Mi hajt most mégis a próza felé?  Mi a regény témája, címe, mikor fog megjelenni?

Amit most mondok, valószínűleg nem úgy lesz, legalább is időben nem. Valóban van egy elkezdett prózai munkám, aminek nem találom a végét. Nem fogok prózát írni, ha erre gondoltál, tényleg nem nekem való, ez a regénykezdemény viszont, mivel régóta ott él bennem, talán érdemes, hogy befejeződjön. De ne várj csodát, nem lesz nagy durranás! Két kamaszlány egymás iránti vonzódásáról, szerelméről szól amúgy.

Kapcsolódó: Részletek az L. D. hagyatéka c. kötetből

Varga Melinda