A részvét nyelvén mesélő

KritX

Önéletrajziság, együttérzés, női sorsok, lendületes elbeszélés – Ljudmila Ulickaja A mi Urunk népe című elbeszéléskötetének kulcsszavai. Az írónő rajongói nem fognak csalódni.

A részvét nyelvén mesélő

Ulickaja ízesen mesél, mondatai, gondolatai követhetők, fantáziája kifogyhatatlan. Ezért is akkora az olvasótábora, amit a kritika részint gyanakvással fogad, annyira azonban nem, hogy szakmai elismerésekben a szerző hiányt szenvedne. Új elbeszéléskötetének darabjaiban ráismerünk a nálunk is sokak által szeretett stílusára, témáira és szemléletére. A szerző éles szemmel látja meg az élettörténetek különleges fordulatait.  Mindezt jó ritmusban tárja elénk, éveket, évtizedeket, néha egész életuta(ka)t átfogva egyetlen elbeszélésben.

Ulickaja egy magyarországi könyvbemutatón (Forrás: http://cultura.hu)

Ulickaja a tömörítés művésze. Hasonlítják Tolsztojhoz, a nagy mesélő elődhöz, akihez méltóan kiegyensúlyozott tablót ad életről és halálról, háborúról és békéről. A párhuzamnak van alapja, Ulickaja azonban mindezt jóval kevesebb oldalon és szóval teszi, finom humorral megtűzdelve – s a klasszikus és modern irodalomhoz kapcsolódó áthallásokkal. Új kötetében (ami Oroszországban már nem számít annak) hosszabb és rövidebb elbeszéléseket találunk, amelyek nőinek mondott látásmóddal képesek megmutatni, hogyan akadályozza a történelem a magánéletben kitűzött célok megvalósulását, milyen véletleneken múlik egy-egy változás, hogyan, miért, milyen feladatok elvégzése érdekében marad életben valaki.

A mi Urunk népe (oroszul, szó szerint, de ha úgy maradna, félreérthető lenne: A mi cárunk emberei) egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszéléseiben a megszólaló mintegy magához öleli a szenvedő, nyomorgó, katasztrófákkal, tragédiákkal sújtott, azokból időnként valamiképpen kilábaló embert. A könyvben megszólaló hang részvéttel van minden létező iránt, nem emelkedik népe fölé. Ezt, a közösségvállalást fejezi ki a címen túl, hogy egy bizonyos Zsenya folyton felbukkan a legkülönfélébb történetekben, gyakran csak mellékszereplőként, az utolsó fejezetben pedig a szerző saját magához közelíti szereplőjét ezzel a névvel: Jevgenyija (Jevgenyevna Ulickaja atyai neve, a Zsenya a Jevgenyija név becézett formája).

Megkockáztatható az az állítás, hogy a szerző itt saját életének epizódjait tárja elénk. Könyvbemutatóiról, külföldi útjairól, barátairól, családjáról szóló történeteiben őszintén, leplezetlenül beszél azokról a kellemetlenségekről, megrázkódtatásokról, aggodalmakról, veszélyekről, kínos, furcsa sztorikról is, amelyek megestek vele. Lebontja az illúziót, amely a híres orosz író külföldi vendégszerepléseit övezi. Emberközelbe hozza saját világát, belülről láttatja azt, egyben össze is kapcsolja a könyv megelőző fejezeteivel.

Sokféle, igencsak változatos nőtípust szerepeltet a legkülönfélébb viszonylatokban. Az egyik történetben a zsidó férj elhagyja zsidó feleségét egy fiatal, álmatag szőkéért, a volt feleséggel azonban nem szakad meg szellemi és lelki kapcsolata. A férfi hirtelen halála után a két nő együtt, egymásra marad, s testi-lelki vigaszra találnak a másikban. Átvesznek, megosztanak, felvesznek szerepeket: a fiatalabb nő váratlanul házias lesz. S együtt nevelik Borját, fiukat, aki ebből nem kér, de anyja letartóztatása után mégis rászorul a fiatal mostoha gondoskodására, ami nem tart sokáig, mert a háború első áldozatai közé kerül.  Mostohaanyja pedig évtizedekig gondoskodik a száműzetésben élő anyjáról, s míg szükség van rá, életben is marad.

Máskor a történetet mesélő nőt a férfiak bújtatják, és egyben közelednek felé, ő pedig – az életéért­ – mesél. Úgy, mint egy modern, értelmiségi Seherezádé, kapaszkodik a szóba, hogy elterelje „megmentői” figyelmét meg-megújuló szándékukról. Kifogyhatatlanul, órákon át, levegőt alig véve sztorizik a színházról, amellyel vendégszereplésen járt, repertoárjukról, minden bemutatójukról, aztán előhozza családi történeteit, s kérdezi, beszélteti őket is…  A férfiak meghökkenten hallgatják, szómágiájával hullámokban meg is bűvöli őket, ám kicsi a fülke, nem sokon múlik, hogy egyszer csak falhoz szorítsák.

Egy másik elbeszélésben az asszony, a fiatalon kiváló („egy nőtől egyenesen ragyogó”) eredményeket elért matematikus beteg gyereket nevel, aki olyan súlyos károsodással született, hogy életképtelennek nyilvánították, ám ő férjével minden várakozást nagyságrendekkel felülmúlva fejleszti már tíz éve saját találmányaikkal – míg egyszer csak nem bírja tovább. Egy fiatal lány nem tudja megbocsátani magának, hogy gyerekkorában nem volt képes haldokló anyja mellett lenni, s a depresszió súlyos válfajában szenved. Csak ideiglenesen segít rajta minden jó szándék: önzetlen, jóságos nevelőanyja maradéktalan támogatása (s az elbeszélő: az Ulickaja alakjára erősen emlékeztető idősebb barátnővel való szoros kapcsolata) ellenére sem tud megkapaszkodni az életben. Az írónő műveinek olvasói felismerhetik Ulickaja korábbi alkotásainak, többek közt a Szonyecska, az Életművésznők, a Médea és gyermekeinek az alakjait, történetíveit.  

A mi Urunk népe orosz kiadásának borítója

Ezek a nehéz sorsok mégsem nyomasztók, reménytelenek, mert az elbeszélésmód láttatja a bennük működő törvényszerűségeket, s ezzel a távolságtartással képes elfogadtatni az életet olyannak, amilyen. S mert a legváratlanabb helyeken csillan fel bennük a remény, s egy nem várt fordulat olykor megoldást hoz.

Bár a Revizoronline kritikusa fordítási, szerkesztési hibákat talált a könyvben, az orosz írónő legújabb magyarul megjelent kötete érdekfeszítő, humoros, meglepő, megható olvasmány. A kritikussal egyetérthetünk abban, hogy Ulickaja a regényformában teljesedik ki, az a műfaj teszi lehetővé számára, hogy összekösse és elvarrja a szálakat, kibontsa a történetet, kidolgozza a karaktereket. Az Ulickaja-rajongók azonban nem fognak csalódni A mi Urunk népét olvasva, és a szakmai olvasóknak is izgalmas lehet az önéletrajziság, a személyes hangvétel, a részvét megjelenítése. E mű is szépen, finom utalásokkal ágyazódik be az orosz kultúrába, arról pedig, hogy ne csak az orosz irodalomban jártasak értsék ezeket, lábjegyzetekkel gondoskodik a magyar kiadás. 

A mi Urunk népe műfaji sajátosságai ellenére meglepően kompakt. A szeretet, az alázat, a szolidaritás hangján szól más-más rétegek fájdalmáról, figyelve a részletekre. A kötet az együttérzés, a közösségformálás poétikájának sikeres megvalósulása. Ez pedig önmagában is fontos olvasmánnyá teszi az Ulickaja-elbeszéléskötetet.

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe. (Fordította: Goretity József), Magvető, 2012.

A legkedvezőbb internetes ár: 3506 forint

Gilbert Edit