Ugrás a tartalomra

Háborús rózsakert

 

KRITIKA


Danyi Zoltán Több fehér című verseskötete a rózsakert és háború képei közt ingázik, és néha-néha az olvasóval együtt ellátogat a tengerpartra is.

 

 

 

 

Háborús rózsakert

 

Csontig hideg van, háború, vagy inkább háború utáni állapot, leszakadó ég egy nem létező tengerparton, félig nyitott, kopott barna bőröndből fújja szét a szél a fehér lapokat. Némelyiken írás, versek, áthúzott mondatok, gyűrt üresség. Ki hagyta ott, mi történhetett vele? Nem tudni. A versek valószínűleg összefüggő ciklusokat alkothattak valamikor, nagy részük elveszett, de amit megtalálunk a bőrönd mélyén vagy a közeli homokos-sziklás fövenyen, abba érdemes belenézni. A gyanútlan szemlélő eleinte bibliai utalásokként is értelmezhetné a verscímek alá írt betűket és számokat: „Tf 40,  Hv 7 (8) (1) (14),  Mon 4…” – de az ilyen típusú kódjelzés nem ismerős egyetlen vallási könyvből sem, legfeljebb egy még kiadatlan apokrifból. A szövegek jegyzője talán apokaliptikus szövegeit, önkínzó emlékeit vetette papírra és ismeretlen szerzőket idéz? Apró utánjárással, a Cs. kr. jelzésű versekről mégis megtudhatjuk, hogy a Több fehér című kötet alcímeként is funkcionáló Császári és Királyi Rózsakert ciklus darabjaira utal, hasonlóképpen a többi felirathoz. (Monológok egy színésznőnek [Mon], Háborús versek [Hv], Több fehér [Tf]).

Nádler István: Cím nélkül (2009)

A versek írójának kilétét homály lengi körül. A személyesség látszólag minden elemét nélkülöző darabokból azonban lassan kirajzolódik egy alak, aki feltehetően részese volt egy igazi háborúnak, bejárta a Délvidéket, a bajor erdőket, látott halottakat heverni, üldögélt illatos bécsi kávégőzben.

A néha filmszerű, máskor enigmatikusan vázolt „tudósításokból” nem derül ki pontosan, hogy a képzeletre támaszkodó hang vagy az események közvetlen átélője üzen-e nekünk. A közelmúlt történelmének emlékei keverednek rendkívül hűvös, távolságtartó beszédmóddal.

Az illusztrációkkal együtt is alig 39 oldalnyi vers a nyomdafesték és a papír arányaiból adódóan is mintegy sugallja a kötet címét: „Több fehér”. Ebben az értelemben beszélhetünk a hiány még fellelhető lapjairól, egy hangsúlyozott kívülállást mutató magatartásról, amely messze érzelmek feletti állapotokat körvonalaz, általában meggyőző költői eszközökkel: „Nem akartam mást, csak mutatni a csillagokat, / a felfeszített eget, amikor a legtisztább, legfényesebb. / Minek mutatom,  / és ugyan mit kellene rajta néznie.” (Csontig hideg)  A könyv illusztrátora, Nádler István, jól alkalmazkodik  a „több fehér” elvéhez, a maga meditatív, absztrakt-geometrikus, a lírai hatásokat a sejtetés motívumaiként is felhasználó kép-karcolataival.

A művek többsége rendkívül rövid, a kötetnyitó Leszakadó ég mindössze ennyi: „Leszakadó ég / a zuhanó lomb hangja.” A felütés talán lehetne erősebb is, de a következő oldalak bizonyítják hogy az „ismeretlen költő” mestere a szakmájának:

 

„A vállak és homlokok, a térdek
 és cipők nyomai ott vannak még
a macskakövön, a csatornanyílás
rácsán és az útpadka sarkán, ahová
dőltek, és ahol sokáig csak hevertek,
mozdulatlanul és egyre hűvösebben,
míg a páncélosok körbe nem zárták
a piacteret, hogy a háztetőket
megtisztítsák az orvlövészektől.

(Végül a testeket is eltakarították
persze, csupán a foltjaik maradtak
az utcakövön, mint ráncok egy lepedőn,
ölelkezés után.) ”

(A vállak és homlokok)

 

A létezés és a háború kettős valóságából kimenekülve próbál eljutni a szerző egyfajta „aszketikus poézis” közegébe: „… a szürkületben / először nem észlelték a hóhullást, / és nem számítottak rá, hogy a sikeres / mészárlás után két napig nézniük kell / a színeváltozást, a testek után hátra- / maradt foltok ragyogását, pálinkától / véreres szemmel.” (Élénk ragyogás)  Egy ellenállás nélküli józanságnak lehetünk tanúi, amennyiben a csontok és a hús hűvös világán túl is képesek vagyunk követni a szerzőt.

Aki a maga mozdulatlanságában uralkodni tud a változó világ őrülete felett, annak a természet erői alávetik magukat. Ha a költészet ereje hatalmasabb, mint a pusztításé, a halál is legyőzhető, noha ezek a költemények nem akarnak többek lenni személytelen vázlatrajzoknál, sokszor olyan eseményekről, melyekről a legtöbbünknek szerencsére nem sok tudomása lehet.

A kötet igazán sikerült darabjaiban minden megerőltetés nélkül jelen van a hétköznapok káoszára reflektáló értelem. Amikor azonban a megszólaló magyarázatokat próbál fűzni hozzá, csökken a vers ereje: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink / fényesre kopnak. Nyomot hagyunk /  a párnán, a székek ülőkéjén, mintha / súlyunk volna. /  Mintha volnánk.”  (Ahol sűrűn érintjük)  

Nádler István: Cím nélkül (2009)

Hasonlóképpen problematikusnak tűnik a Téli rajz befejezése, ahol enyhén banálissá válik a fel nem ismerés ál-naiv élménye: „… és egy madár nyomai a hóban, / alig kivehető jelek, hátrafelé / mutató nyilak – milyen madár, / milyen jég, miféle nád.”  Más a helyzet a Gorenje című versben, amikor egy profán történés helyszíne alakul át a költészet misztikus terévé: „Már az ajtóban egymásnak estek, / alig jutottak el a konyháig, / övet bontanak, sliccet húznak / a türelmetlen ujjak, körbefonják,  / és a hűtőszekrény ajtaján  / egyre lejjebb csúszik a mágnes. /„Gorenje” annyi mint izzás.” 

A kötet legtöbb alkotásában a távolságtartó beszédmód ellenére jelen van ez a tér, amikor sikerül a költészet mágiája és „eltakaríthatók a belső halálnyomok” – akár háborúról esik szó, akár a cs. és kir. rózsakertben vagy az óváros főterén vagyunk:  „Kagylószagot hoz  / a nyílt tengerről / a szél, és ágyúszót, / egy szabad szemmel / alig látható rombolóról.” (Az óváros főterén)

A befejező versek közül több is kiemelendő. Az ábrákra mered talányos soraiban a háború különös színpadi játékként jelenik meg, ahol a szereplők pantomim-bábokként már nem sokat finomíthatnak a koreográfián : „… némelyikük észre se / vette, hogy nem találni a rendezőt, vagy / csak nem ismerik fel, persze nem sok / idejük maradt, dőlni kellett erre vagy arra…” A Mozdony szíve szinte már nosztalgikus erotikát sugalló megoldásai (talán az egyetlen idilli vers a könyvben) vagy az  És az utolsó találat szintén nagyon hatásos és erős képekkel dolgozik. Az utóbbiban a rózsa-motívum a bombázás utáni városi tájképpel vegyül: „a friss rózsák közül néhány bordó / szál csaknem sértetlenül / ér földet a támadás / után, szerteszét szóródva, mintegy harminc / lépésnyire a kifakult / bódé fagylaltként olvadó maradványaitól.”

A kötet záró darabja, A becsapódások helye, pedig egy lehetséges újrakezdés, egy új világ teremtésének lehetőségét villantja fel. Visszavisz oda, ahonnan elindultunk: „…kavicsok csörögnek / az újra és újra kifutó / hullámokban…” – de a part, mint egykor, megint a fürdőzők olajosan csillogó testével van teli, és ott, ahol eddig csak eltévedt repeszek hullottak, most:  „… cigarettájuk parazsát / a törülköző sarka alá / ujjuk hegyével a homokba / nyomják a nők.”

Danyi Zoltán: Több fehér. Új Forrás Könyvek – Tata, 2012

Boldogh Dezső

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.