Ugrás a tartalomra

Irodalomtörténet, botox és potenciazavar

KRITIKA


Börcsök Mária Szakadozó mítoszok című könyve az irodalomtörténeti bulvárirodalom egyik meghatározó darabja lehet. Kendőzetlenül beszél ki hálószobatitkokat Jókai, József Attila és Vajda János életéből. Mindezt korábbi forrásokból összeollózva, gyakran a képzelet szabad működésére támaszkodva teszi.

 

 

 

 

Irodalomtörténet, botox és potenciazavar

 

Börcsök Máriát feltételezhetően nem kell részletesen bemutatni az olvasóközönségnek, előző kötete, a 2012 tavaszán megjelent Kettészakadt Magyarország nagy eladási siker lett. Az irodalomkritika nem túl kedvezően fogadta a könyvet, de éppen emiatt különböző netes felületeken megindult a hozzászólásfolyam – egyrészt a szerző nézeteinek (és személyének) eredetisége mellett, másrészt a kötet hibáit kiemelve. (Utóbbiból volt több.)

Börcsök Mária, a mítoszépítő és -teremtő (Kép: cultura.hu)

A Kossuth Kiadó vélhetőleg jobban hitt a nagy bevételi sikernek, mint a fanyalgó kritikáknak, ezért gyorsan piacra dobta a könyv kvázi „folytatását”: ahogy a Kettészakadt Magyarország a magyar történelemről, úgy a Szakadozó mítoszok a magyar irodalom meghatározó alakjairól rántja le a leplet (gyakran szó szerint). A gyors tempó miatt az írónőnek nem volt ideje új „esszék”-re, ezért könyvének legalább kétharmadát régebbi könyveiből ollózta össze. Sőt még arra sem vette a fáradságot, hogy új előszót írjon, annak nagy része is olvasható volt már a Hitvesi szerelem a magyar költészetben (2010)  bevezetéseként. Még az alcím is részben átvétel: Mi szükség az ilyen könyvekre?, szólt a kérdés korábban, most meg: Mi szükség irodalmi mítoszokkal, költők magánéletével foglalkozni?

A Szakadozó mítoszok külön fejezetet szentel Katona Józsefnek, Petőfinek, Madáchnak, Jókainak, Vajda Jánosnak, Adynak, Móricznak, Kaffka Margitnak, Babitsnak (illetve Török Sophie-nak), Juhász Gyulának, Kosztolányinak és József Attilának, de részfejezetben szól Csokonairól, Berzsenyiről, Aranyról stb. is. Ebből a szempontból olyan képet ad, ahol a névsor ráerősít a nemzeti irodalomtörténet fősodrára (pl. nincs benne marginális szerző és nincs benne határon túli se), mintha egy középiskolai tankönyv lenne. Ez viszont már felveti a kérdést: kinek készült a könyv?

Az előszó mintha arra utalna, hogy tényleg valós diákoknak szánt műről beszélhetünk: „A művek befogadásához óvatosan kell hozzásegíteni a tanulókat – számolva azzal, hogy nem Babitsok, Kosztolányik, Juhász Gyulák ülnek a padokban, mint annak idején Négyesy professzor stílusgyakorlat-óráin –, és ebben bizony szerepet játszhat a költő személyének ismerete is. Egy Kazinczy-epigramma, egy Fodor Ákos-haiku megértéséhez persze nem kell ismernünk a szerző szerelmi életét, de például Ady Endre »Lédával a bálban« vagy »Héjanász [!] az avaron« című versének megközelítését feltétlenül segíti, ha ismerjük.”

Ez eddig nagyjából érthető is, ha a pongyola megfogalmazást és a pontatlanságokat leszámítjuk. Hiszen a kötetben szereplő valamennyi költő személyének megismerése problémákba ütközhet (pl. az illető több száz éve halott); a személyiség szó használata itt talán helyesebb, sőt még szerencsésebb lett volna az irodalmi művek életrajzi hátterének megismerését tűzni ki célul. Nem véletlen azonban, hogy nem ez történt. Börcsök Mária valóban a személyt akarja ismerőssé tenni, bemutatni az adott írót-költőt az olvasónak: könyvének minden írása azt a beavatottságot sugallja, vagy éppen hirdeti, hogy a szerzőnő a közzétett információk egyedüli birtokosa. Az előszóban olvasható ars poétikus vallomása az indokaira is rávilágít: „És ha kiderülnek az írók, költők ellenszenves tulajdonságai? A széplelkek persze nemcsak a költőt féltik a »leleplezéstől«, hanem a leleplezett költőtől is féltik az ifjúság erkölcseit. Én azonban nem hiszem, hogy az igazság elhallgatásával lehet erkölcsöt védeni. Az igazság ugyanis mindig kiderül, és akkor nemcsak az illúzió omlik össze, de megrendülhet a hit is. Szerintem tehát nem az a cinikus, aki illúziót rombol, hanem aki illúziót kelt, mert az nem hisz abban, hogy ferdítések, hazugságok nélkül is létezhet őszinte érzés, igazi emberi nagyság.”

Itt mintha már nemcsak a diákjait, de egész népét akarná tanítani, nem középiskolai fokon. Szeretné leleplezni azt, amit eddig mindahány gaz irodalomtörténész és tankönyvíró elhallgatott. 

Móricz Zsigmond és Csibe

Célszerű sorra venni, Börcsök Mária milyen újdonságokat kínál az olvasónak.

Katona Józsefben leleplezi az írót, tudniillik kimutatja, hogy Katona a történelmi tárgyú drámájában (Bánk bán) változtatott a történelmi tényeken. Ez Börcsök szerint hamisítás. (Ebben a tekintetben nyilván Shakespeare sem író. Vagy legfeljebb rossz író.)

Katona drámaírói művében tehát elítéli a fikciót, ugyanakkor saját irodalomtörténeti fejtegetésében gyakran él vele. A Bánk bán kapcsán tényként közli, hogy „a hároméves András földre szorította arcát, mikor látta édesanyját véres karcsonkokkal kegyelemért hadonászni”, vagy – immáron Vajdáról szólva – azt is irodalomtörténeti kijelentésként írja: „Mikor Vajda ezt megtudta [ti. hogy felesége teherbe esett], őrjöngött a dühtől. Verte öklével az asztalt. Káromkodott. Üvöltött. Mikor aztán eljött a szülés ideje, egész nap mozdulatlanul állt az ablaknál, és merev tekintettel bámulta az utcát. Csak akkor ült le rogyadozó térddel, mikor az ikerfiúk már megérkeztek. Sötét tekintetét látva, az orvos azt tanácsolta neki, hogy sürgősen utazzon vissza Pestre.” Még nehezebben magyarázható, hogy esetenként azt is tudja, mi járt a történelmi személyek fejében.

Jókai kapcsán felfedezi, hogy a nagyidős író élete végén feleségül vett egy jóval fiatalabb nőt, Nagy Bellát (akinek ugyan nem írja le a nevét, csak Grósz Bellaként emlegeti). Móricznál feltárja a Csibe-vonalat, elcsámcsog rajta, de a művek értelmezéséhez semmit sem ad (nem is kell, az utóbbi időben megtették mások). Ugyanez történik a Kaffka Margit-, a Török Sophie- és a Juhász Gyula-fejezetben is. Börcsök Mária – a kötet végén található irodalomjegyzék szerint – nem ismeri Borgos Anna kiváló, Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn című könyvét, és elkerülte figyelmét Péter László Annák, szerelmek című kötete is, különben nem tálalná újdonságként, hogy Juhász Gyula több nőhöz is írt verset. Mivel pedig Börcsök Mária előszeretettel csámcsog az írók-költők nemi életén, Péter László könyvében a lírai udvarlásoknál „izgalmasabb” témákat is találhatott volna: bár Juhász a színésznőknek csak udvarolt, mégiscsak kezelték szifilisszel, illetve Juhász mellett annak titkárnőjét, Kilényi Irmát is leleplezhette volna, aki nemcsak Juhászért, hanem a saját neméért is rajongott; öngyilkos is lett, amikor közeli barátnője meghalt a háborúban.

Jókai Mór és Nagy Bella

És az újdonságok így sorjáznak tovább.

A szerzőnő irodalomtörténészi hangja azonban kifejezetten színes.

Van, amikor moralizál. Megszólja például Katonát, mert „miféle szerelmeslevél az, amit írója nem mer aláírni?”, de megrója Madáchot is, aki Ádámot úgy beszélteti, hogy „az udvarlásnak szánt vallomás, voltaképpen nagy pimaszság”, és egy helyütt történelmi igazságot is oszt: „Ginának óriási szerencséje volt, hogy házmesterné lett, és nem az országos hírű nagy költő [Vajda János] felesége.” Markáns, eredeti vélemények.

Van, amikor lirizál: „Erről a váratlan boldogságról [ti. a kései Radákovich-szerelemről] Kosztolányi nem tehetett. Rázúdult anélkül, hogy akarta volna. Rázúdult, ahogy a nagy szerelemek általában ránkzúdulnak, és mégis talán emiatt kell elszenvednünk a legsúlyosabb erkölcsi vádakat.” Szép, eredeti vallomás.

Van, amikor általánosít. A Madách-fejezetben teszi fel a költői kérdést: „Az olvasó kérdezheti, hogy Madách halála után az anya miért nem állt elő titkával, ha tényleg a költő volt gyermeke apja”, amit aztán elemi erővel meg is válaszol: „Nyilván azért, mert akkor más világ volt.” Ugyancsak hasonló retorikával beszél Vajdáról: „Nem lehet az, hogy potencia problémával küszködött?”, szól a kérdés, és a válasz: „Még ma is sok férfi restell ilyen problémával orvoshoz fordulni. Hát még a XIX. században! Hát még egy olyan hiú férfi, mint Vajda János!” Jókai is okot ad egy érdekes analógiára: „Azt hiszem tehát, az igazság az, hogy Jókai rettenetesen csalódott, de ezt röstellte ország-világ előtt bevallani. Sok idős férfi szeret bele egész fiatal lányba, hisz ők is friss gyümölcsre vágynak, nem lottyadtra-fonnyadtra.” Pontos, eredeti megfigyelések.

És van, amikor aktualizál. Nem is akárhogy: „Jókai persze nevetségesnek tartotta a korkülönbség emlegetését – írja –, hiszen Róza királynői pompájában tündökölt. De az idő, mint tudjuk, még ma is, a fejlett kozmetikai ipar, botox injekciók, plasztikai műtétek korában könyörtelen a női vonzerőhöz: ötvenéves korra gyakorlatilag lenullázódik.” És itt még nincs vége. Így folytatja: „Emlékszem rá, fiatal lány koromban szembejött az utcán az ötvenéves színészkirálynő, Tolnay Klári, akit a sajtó még mindig vonzó nőként, kortalan szépségként magasztalt. Én megrángattam a velem lévő negyvenegynéhány éves férfi kollegám karját, hogy »nézze, nézze!«. A férfi rápillantott, majd csodálkozva kérdezte: »mit nézzek rajta? Ez egy öregasszony.« És ma is sok »kortalan szépségről« hallom férfiszájból ugyanezt.” Az esszé – talán nem árt mégegyszer hangsúlyozni – Jókairól szól.

A Vajdáról szóló dolgozatban megjelenik a mesenyelvi fordulat is: „Ma viszont vallásos fiatalok és királyi sarjak is – például Viktória svéd királylány és konditerem-tulajdonos barátja, Vilmos angol herceg és Kate Middleton – évekig élnek együtt választottjukkal, mielőtt oltár elé vonulnak. Sokan nem is vonulnak. Az idősebb korosztályban is elfogadott az élettársi viszony, olyannyira, hogy még özvegyi nyugdíjra is jogosulttá teszi a tíz évnél hosszabb ideje közös háztartásban élő párok egyedül maradó tagját.” Lehet, hogy így kell színesen tanítani az irodalmat, kérdés, hogy a tanuló mit jegyez meg belőle.

Az általános jellemzők mellett érdemes alaposabban szemügyre venni a kötet vélhetőleg központinak szánt darabját (hiszen Mítoszok címével a kötet címadó fejezeteként is értelmezhető), amely nem meglepő módon József Attiláról szól; szinte természetes, hogy vele kapcsolatos a legtöbb felfedezés.

József Attila (balról) egy jelmezbálban Makón 1929-ben

Börcsök Mária egyik tabudöngetése ez: „Az tehát, hogy József Attila kapcsolatai kudarcba fulladtak, hogy reménytelenül magányossá vált, nem a külső körülményeken, hanem önmagán múlott.” Célszerű hosszabban idézni, hogy a gondolatmenetet követhessük: „De [JA] tanulmányait – Horger ürügyén – félbehagyja. Horger professzor ugyanis a Nincsen apám megjelenése után magához kérette és két tanú, Fehér Ede és H. Kovács Mihály előtt kijelentette, hogy amíg ő él, József Attilából nem lesz középiskolai tanár, mert olyan emberre, aki avval kérkedik, hogy se istene, se hazája, és embert akar ölni, nem lehet rábízni a jövő generáció nevelését.Valljuk be, ez ma is megtörténhetne bármelyik, de különösen a Pázmány Péter Egyetem hallgatójával.”

A szerző megengedő konklúziója a következő: „Evvel persze nem azt akarom bizonyítani, hogy József Attila nem volt nagyon nagy költő. Csak azt, hogy az őt ért csapások jórészét maga provokálta. És ez a betegségének a következménye.” Ráadásul azt a lényegi információt is megtudjuk, hogy bár Gyömrői Edit csak áltatta a költőt, „a többi nő a közhittel ellentétben viszontszerette őt, pedig – a híres, Petőfire emlékeztető portréját kivéve – én József Attilát egyetlen fényképén sem találtam férfiasnak, jóképűnek”. Mindez Börcsök Mária irodalomszemléletének lényegi összefüggéseire világít rá: bár József Attila mint férfi nem tetszik neki, azért a többi nő még tényleg szerethette, és bár József Attila saját maga okolható az őt ért bajokért, azért még lehet nagy költő. Ilyen fejtegetést tényleg nem lehetett korábban irodalomtörténeti szakmunkában olvasni.

Ha Börcsök Mária irodalomtörténeti szakmunkákat nem is igen használt munkája során, visszaemlékezéseket annál inkább. Ezekből azonban gyakran reflektálatlanul vett át részleteket, az ott olvasottakat tényként közölve. És amellett, hogy a szakirodalomból is csak szemezget, mintha az utóbbi évek-évtizedek szépirodalmát sem ismerné teljesen. Előbb Madách és Katona kapcsán jelenti ki, hogy mivel „azóta nem született hozzájuk fogható dráma, […] a tragédia mint műfaj – akár az eposz – kihalt”. Elég lett volna csak Spiró György, Térey János vagy Szálinger Balázs könyveibe belelapoznia.

Mindent egybevéve a Szakadozó mítoszok tehát álfelismerések, közhelyek, hiányosságok és tévedések gyűjteménye. Garantált bestseller.

 

Börcsök Mária: Szakadozó mítoszok. Bp., Kossuth Kiadó, 2012.

 

Bíró-Balogh Tamás

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.