A hónap írója – Géczi János: Szeráf a kalapácsban – versek
SZERÁF A KALAPÁCSBAN
(nem ígér)
öreg arc Csupa néger Csupa zsidó Cigány
ahogyan felfüggesztik az embert a hangszálainál
fogva egy fára S leng rajta mint fénytől átvert nyírlevél
És himbálja a szél És csak himbálja a szél
az arcot És nem ígér És nem remél
(suhog)
Suhog a hegy oldalán a lomb. A füveket átmásolja,
és zölddé válik mind a hajladozás.
Megalkotod a történetet. Ami enyém abból,
az lekerekedett. A tied folytatódik, hogy Brüsszelben,
Pécsett, Portóban vagy máshol, már meg nem tudhatom. A Nap
süt, könnyen jön a Hold, ez és az is ösvényt tapos a tavon.
Dongó villantja acélkék szárnyát s a jácint e tavaszon
ismét belekábul önmaga virágillatába. Mostan kezd fészkéhez
az angyalhangú poszáta. Lesz csupa szépség:
moccan a gally a felpattant rügyek pirosa alatt,
ahogyan a felnyitott könyv valamely mondatát kibetűzi
a reá mászott szarvasbogár. Listázom, amit lehet: dohányzom,
az óra ketyeg, metszem a fát, mögém áll,
tarkómon matat nyúlánk ujjaival a gyönge kezű szél.
(az alvó)
Az orvosságszagú pokróctól
a lehelete is gyógyszeres.
Citromfű és menta s talán kevés
keserű mandula illata. A fény pálcáiból
kerítés fonódik az ágya köré. Így nézem most őt,
amikor látni meg nem adatik.
A szája az éretlen szeder levének színe,
vagy arra emlékeztető, rajta a ráncok
milliméterpapírjának ezüst, finom bordázatával.
(úgy kopácsol)
szeráf kopácsol a kalapácsban
ahogyan üt az isteni rendben
abban a szív is kalapácsol
a szeráf piros lázburkában
buzgólkodik aritmiásan
ha nincs már többé semmi titka
a repülést becsukja, a szeráf majd elrámol
de még üti-veri most, pirossá izzva
mint aki a rendet tanúként hívja
az időt a percből kikalapálja
hol árnyéka van a platánnak, akácnak
és duplán nő a repüléstől
szárnya a vijjogó sirálynak
hol az egykori hősnek
a Holdra árnyékát vető Földnek
helye volt
utolsó az alkalom
az anapesztus hallgat
dagad az ár, a kozmosz árad
forgatja izmában, mint a vadmálna az ízét
a száj, a jó munka hírét
hogy megérdemli, hát dudorássza
akinek többé nincs munkája
a kalapálását a kalapács nem várja
se szeráfot a szeráfi szárnya
aritmiában összehajlik
a szív, és többet nem fáj
(ha még)
az éjszaka mélykék lábnyomát
bajban, hol nem bajban, csak őszen
ha követtem is, nincs mit tovább
rúg a szív, nem virrad a nappal
egér mocorog az érfalban
a fal mögött a másik fal van
napom mögött egy másik nappal
másik haza él a hazámban
összegyűrt, mint bábban a lepke
még el nem készült apró teste
mint havazás a marhakarámban
ahol tavalyi hőség s nyár van
szívből, napfényből kikalapálva
éppenség hangnyivá letten
csöppnyi téllel elegyítetten
kivel a lélek, ha volna, hálna –
mondogatom, mint aki tudja
a bele- beleolvadásban
beléndek fortyog s nő a lázban
megért is, meg nem is, ki tudja
ha idejéből még futja
(másoknak)
Másoknak e város, mint mondatban a vessző,
feledhető, bár hozzá értelmet ad. Nekem
hol eső nem záporoz, s a nyárvégi felhő
alá gombostűre tűzött lakóhelyem.
Szelét megszoktam. Hangos delét. A kőállatot,
elnyurgult nyakkal, amelynek nincs farkbozontja,
testét nem építik széles mozdulatok,
nagyobbik felét a fal magába foglalja.
Csüngnek az ereszek, alattuk nem nő szobor.
Fölöttük sem. A szentek a téren aranyban állnak.
Észak–dél irányban csapong a mészkőpor,
és megértem az eltérő perspektívákat.
Míg áttöröm a házak közt nyílt hasítékot,
be-bejárom többször is az utcáknak sorát ,
megnézem, palástban a kopasz kiskirályok
krétával hogyan rajzolják az ugróiskolát.
Itt élek tehát. Egybesöprök, amit bírok
sétám után, emlékezem, a maradékot,
ebben a röfögő disznóhoz hasonlítok,
amiként feleszi az elfogyó moslékot.
VERS A NAGYHERCEGHEZ
Van hely, amelyet nem ismersz, bár lehetne birtokod.
Onnan érkeznek egyre-másra hozzád
a meghatározatlan és baljós jelek.
S itt e föld alatt nőtt, vértelen gömb,
éppen a pojáca kezében, ki hű szolgád,
mintha mérete lenne az országalma.
A harsogást ismered. Észreveszed,
hogy fülelik a levelek a selymek pillesuhogását,
s vijjogását a párnán elhevert nőknek
a fejedelmi ágy hegynyi terhe alatt.
Az összeesküvőket az estélyeken.
A földnek, amelyet tenyeremről,
mielőtt beléptem hozzád, lesepertem,
nyoma rajtam marad, a kertből való.
A retket, amelyet hozok s kívülről piros,
belülről, akár a vers, hófehér, nem adom.
Téged virágbimbó illet, Nagyherceg.
A bohócod vagyok, púp alatt megroskadt,
bár az ómustárszín, amely ruhát ad rám,
hozzád emel, nem illik hozzám,
a zöldség kínálta hasonlatot kedvelem.
Nézz ki az ablakon: lehetnél az is, amit látsz,
mely táplálékot ad, ott hagymasort kapálnál
és estével figyelhetnéd a fülemüléket.
Ott lesz majd, hová eltemetnek.