Ugrás a tartalomra

ŐSZ VAGY JÚLIA – Géczi János versciklusa (1)

 VERSTÖRTÉNÉS


a reggeli tó párája elborítja a kertet fakó s riadt
napfényvirágok botladoznak a parton
letört dióág riadtan ver a szívem korhad az idő

 

 

 

GÉCZI JÁNOS

ŐSZ

VAGY

JÚLIA

 

 

 

 

 

 

 

Szilánkok I. (Műhely)

1.
a domb oldalán éjsötéttől híznak a zöld hátú kövek
a jambus egy tó egy jácint egy jambus egy felhő egy jambus
a rőzsét látjuk kihunyni a tűz ég s nem lobban soha el
a szálló porból hol ősz hol tél hol tavasz hol nyár lép elő
a teljes éjben félhold csüng az ágon narancsvörösben
bambusz tövébe ülök újszerű arcot szeretnék holnap
bánattal félig töltött s félig örömmel a nap pohara
dióbélszínű az ég reggel a tavasz dióízű lesz
egy csepp könny hull a tóba pénzét elveszti minden aranyhal
és megtöltöttem húszezerötszázszor már napi csészémet
fű bokor virág csíz istenhozzád lepke Istenem volt világ
füttyel díszíti a hárs szövegét kettő feketerigó
gyökeret verek testedbe dús koronát adok hajadnak
kapszulájában a testnek mocorog a lélek kis férge
lecseppen foltként elterül az üvegen féltékenységem
léha szoknyája a pipacsnak csípődről könnyen hull alá
nem hal el veled zöld fű se a szabadság se a szerelem
nincs virág amely napszálltakor azonos lehetne vele
pillantásomat a hegytetőre küldöm veled lehessen
pontokként ülnek mondatán a folyónak a néma kövek
rettenve állok a kertet pásztázó fény reflektorában
rigódal-ezüst perec a karján lábán rigóbőrcipő
rímes strófákban hószín kezedben nyílik a bolyhos fűzgally
rossz szagán kívül nincs más aki vackában ővele alszik
szavakat sodor szerte és mondatot fűz belőlük a szél
szél hoz tűzpiros a melled világít át a selyemruhán
széthasadt bőröd alatt remeg a riadt elvérző ember
szidom a szelet ahogy bennem zúg s rólad tépi a ruhát
tavam mélyében a kerek szemű nővel zokog az eső
úszó lámpása a hajnal vizétől a tónak Vénusz kihuny
vízre hajló arc és hű képe a vízen együtt öregszik

 

2.
a bokor a zöld fénnyel körberajzolja mai kontúrját
a csillagszóró fenyőfájában szikrás tajgatűz lángol
a fűz egyetlen korallt kottázott le a hangjegyeivel
a hegyoldalon elhevert fán borostyán kúszik és csiga
a padlódeszkán – görcsbe rándul a testem – egy elhullt virág
a rászállt cinke saját dalát kopogja ki a szélcsengőn
a verőfényen verebek osztozkodnak az aranyesőn
az ég vizében úszó aranykorongot nézi a naphal
egyetlen dobban lakik kétségtelen a legszebb dobbanás
eldúdolja a madarak hangjegyeit a tavaszi szél
ezen az éjen is felkapaszkodott a Hold a hegycsúcsra
hangol a cinke kiénekelje a meggy rügyes kottáját
hóként virágzó cseresznye virágában vércsöppnyi piros
két felhő közti pászmájában a fénynek galambraj kering
megszólítom a fát és a válaszában rám hull a szirma
mint étellifttel az ételt Isten saját mennyébe húz fel
mintha lenne titok leskelődnek titkon nyurga nárciszok
nincs a rózsában ezen a reggelen az mi rózsa volna
nincs madár amely a kertet átszárnyalná jövőidőben
puha nyárfahó borítja el a hegyet tavasz van mégis
tavam tükrére percenként száll le s távozik róla felhő
tétován köröz a tulipán vermében a fénycsíkos méh

 

3.
a fiúhangot amellyel együtt hagyott el megkeresem
a földre képet rajzol hullt szirmaival a kis szilvafa
a földből feltört zöld gyöngyvirághajtások tűin lépkedek
a főút mentén fehér térdzoknis kamasz szilfák strichelnel
a kékszemű ég napsárga pupillával figyel és figyel
a lába nyomán meghajlott és zöldebb lett a csillagpázsit
a nevem mögött a délutáni fényben figyel a férfi
arcodra mosoly a lusta lenkék lepke szemhéjamra száll
a rét zöldebbé zöldül ahogyan az év egyre rövidebb
a szóközök vad puskaropogása s szél a szavak között
látom a fehér papíroslapon betűkék szemededet
egy három öt hét kilenc tizenegy tizenhárom tizenöt ...
a tócsa ezüst tálcáján rózsaszirmot hozott a reggel
a viráglámpa most szemérmesen vált át pirosból zöldre
csigaalakú tornyát naponta rendre szarból építi
egy kakukk repül át a tónál Petőfi verssora felet
egyetlen jácint bezúzta ablakát a hideg reggelnek
édes hús szaga száll fel az égbe akar lélekké válni
fehér fal előtt göcsörtös lilaakác vigyáz az éjre
kettő levele szárnyközében gubbaszt a kakasmandikó
két orcádról hogy szóljanak elég a fűben két virágszirom
képeket készít a szurdok bükköséről a tavaszi fény
megfogtam kezed s ez erdő is átpirult izzó arcodtól
miről beszéljek a lehullt jázmin mellett tudom s nem tudom
nézem az égen mennyi elkeveredett kék a szemekben
nincs tükör amely visszaadná arcomat mint tó a füzet
szemet vetek a rózsa elharapódzó piros lángjára
szívgödrében a csendnek begömbölyödve dorombol egy szó
szél matat dünnyög térül fordul a kertben gyorsan kifarol
tegnap az aranyeső bokrában ébredt majd húnyt ki a nap
testemet a szél a csengőhang a csengőt körbeöleli
testemnek semmi emberárnyéka nincsen alig lett nappal
van még olyan hang amelyet nem fütyült ki a sárgarigó
vörösboromban az elvesztett éden sok szőlőszeme van

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szilánkok II. (Alföld)

a reggeli tó párája elborítja a kertet fakó s riadt
      napfényvirágok botladoznak a parton
letört dióág riadtan ver a szívem korhad az idő
      a nyári csillagképek az égboltról lecsúsznak
futószalagján az évnek üzenet jön üdvözült ü ül
      ott hol tegnap én ültem hol te fogsz ülni holnap
kék posztamensén a frissen nyílt tárnicsnak mézsávos dongó
      rezgeti szárnyát harsog,  cukrosodik a napfény
a hegy medvéje megmordul bogyók leve csordul ösvényén
      az emlék pirosának hangyák s árnyak vonulnak
mocskos köpenybe tekeri magát aki humuszon hasít
      léket csigák s gyökerek mintája a szövetén
teríti vásznát a föld palaszín kelme tapasztalatlan
      ásványok szövőszéke suhog képzavar szövet
dáliaszirmon esőnyom egy kéz foltja s a hiányának
      hajnali vázlata a délelőtt és -utánnak
hernyóktól rágott szőlőlevél dús tora augusztusi
      lombnak egybehajtom a vers kendője négy sarkát
üléstől kopott veres kőtömb a látvány új fellegektől
      s új tótól telített mint sótól a könny türkizkék
magában mondta tovább hosszú mondatát s az ereszig nyúlt
      a komló éjjel gyűjti szavait a napfényre
letört gally zuhan ki a falombból szél se érinti többé,
      fészek se tartja egybe se név mely rá mutatott
mellém feküdt a diófaárny a kertben jön-megy egy levél
      a bőrömön hajnali harmattól csillog a sás
húslégy köröz a tökvirág harsonáján sárga a háta
      s hiába dong nem hangszer nem zenész üres idő
zsongó alkonyat sötétet – legalábbis holdfényt! suhannak
      a nyárvégi nagyszárnyú hangok és elvegyülnek
herceg madarat hányat véssek tükrödre hogy vennéd észre
      miként száll suhog egy a foncsor ezüst homlokán
hínárzöld haját a szétzilált zuhatag fűzfaként rázza,
      képét magához fogja a tó el nem engedi
toboznyi felhőt eregetett most abba kapaszkodik és
      a jóhátú szellővel égbe repül a ciprus
borostyánbarna veronát elfedi az ősz mint Júlia
      sírját betűleplükkel a szerelmes levelek
fenyőtobozban két meztelen talpacska nyomát találtam,
      itt tiblábolt mielőtt reggelből nappallá vált
eső hajsátra borul rám s a hajadat érzem mint zuhog
      bőrömre mint áztatja szét hajnaltáj éjemet
kapum előtt a tócsa hány éji vándort kínált óntálján
      ugyanazzal a Holddal s hánytól vette is vissza
zárójelébe fogta a fészket az ág times villája
      a fényt oda begytollán hordja a sárgarigó
tollpihe köröz a birságak fölött száraz hárslevél zizeg
      s kaptat nyomába a szél a szél csigalépcsején
szemedben szemem együtt lessük a reggel mandulamagvát
      két szép szárnya amint a mandulahéjnak hasad
pocaknyi buddhák az ágon sárgult körték meditálnak a
      cukorfehér húsú nap teltén lehulljanak-e
a dús karfiol agyvelejét vizsgálja fölröppen s rááll
      léte talapzatára végül a selyemlepke
mint órában az idő körbejár délceg haptákba
      vágja magát hol álldogál hol nyílröptű gonosz madár
a hegedűben alszik a vén muzsikás sírt hát elszunnyadt
      s ha ébred majd ébren a    hangjegyek közé ás sírt
hű sírásom te sírásóm milyen sárga az agyag itt s mily
      sós vízben ázó lányok közé fekszem el s hálok
éretlen árnyék hull a földre két-három ághegy átböki
      sötét volt sötét lesz és nincs teljes semmi közte
nemcsak az alma s a gallyától leváló foltsárga levél
      vagyok de a repedés is a nyár koponyáján
összeférceli a fütty tűje a kertet a madarával a nyár
      szövetén hever a lonc a levert rigófészek
a virág foltja a földön bogarakat gyűjt magához a
      vérszag a hű kutya is odafekszik szagolni
visszajár a nyár s mint az illatos hársban a méz még sárga
      miként a méhe röpköd faltól falig fel s alá
és belesápad a holdfény elapad ha a tenger szemben
      antracit éjjeleken nem merül megfürödni
a Hold fényében szél és nád vihar ébred bal kezem fogja
      jobb kezemet helyére lépett vissza az idő
veres turbánú kecskerágó öltötte magára az ősz
      köpenyét s forgolódik a szél hegyes szirtfokán
a jel súlyával hátán alszik az éjjel repedésében
      és elgondolja magát mint szemedben fénybogárt
sárguló levél leng az ágon nyarába visszahull topog
      a kavics ajtajánál vagy a földre leborul?
szúnyog hangjára aludtam el ébredtem fel s fejem mellett
      párnámon látom negyedhold hagyta nyomát

 

 

A versekhez Felhősi István festményeit társítottuk.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.