Ugrás a tartalomra

„Lírámból kikelek” – Emlékező est Géher Istvánra

Néhány hete még úgy volt: a Nyitott Műhelyben Géher Istvánnal beszélget majd Lázár Júlia, s utána közös felolvasás következik. Bár a sors átírta e tervet, az est megvalósult: a legendás tanárt és költőt családtagjai, kollégái, barátai idézték fel művei által.

 

 

 

 

„Lírámból kikelek”

– Emlékező est Géher Istvánra

 

Géher István költő, műfordító, irodalomtörténész professzor keze alatt számos nemzedék nőtt fel és tanulta meg, hogyan közelítsen a művekhez, az ókori klasszikusoktól Shakespearen át a modern irodalomig. „Az itt-lét lényegét fogalmazza meg. S nem csupán az alkotásban, de magában az emberi jelenlétben is” – írja róla Mányoki Endre az Irodalmi Jelenen olvasható emlékezésében. Ez az itt-lét lengte be azt a szomorúan különlegessé lett estet, melyen szinte tapintható volt a költő jelenléte, ha ez már csak megidézett szellemét jelentette is.

„Négy hete még úgy tudtam, Istvánnal együtt ülünk majd itt, egymás verseit olvassuk és beszélgetünk” – mondta köszöntőjében az egykori tanítvány és műfordító-költő kolléga, Lázár Júlia. És mintha csak erre felelne nem sokkal később, a felolvasás során elhangzó egyik Géher István-verssor: „Négy hetem elment, lírámból kikelek”. Ő maga is érezte élete végének közeledtét: „Gondolj rám és kérd a sorsot, ne engedjen meghalni” – idézte Lázár Júlia egykori tanára hozzá intézett szavait. S bár e kívánság nem teljesült, az est mégis megvalósult, a versek megszólaltak, és felidézték őt, aki papírra vetette őket. „Ívet építettem, ahogy tőle tanultam” – mondta Lázár Júlia a felolvasóest szerkezetéről szólva, melyben tisztán csak a művek szólaltak meg, cím nélkül, folyamatosan, hét kötetből válogatva. A szövegek úgy követték egymást egy-egy költőbarát, kolléga, volt tanítvány tolmácsolásában, „hogy az ő vitatkozó énjei beszéljenek hozzánk” – fogalmazott Lázár Júlia.

Az emlékező láncolatot Nádasdy Ádám nyitotta

A felolvasásláncot Nádasdy Ádám nyitotta, aki nem csak Shakespeare-fordításai révén és mint egyetemi tanár, de költőként is kollégája Géher Istvánnak. Az ad suam sortem elhangzása után vette át a szót az elhangzott műveket felelgetve, mintegy párbeszédként felolvasó Vallai Péter színművész és Takács Ferenc irodalomtörténész-egyetemi tanár. Verses dialógusuk kötetről-kötetre haladt, s az elhangzó művek sorát bizonyos pontokon, egy-egy közbeékelődő láncszemként díszítette Imreh András, Szabó T. Anna, Ferencz Győző, Gerevich András és Pór Péter felolvasása. Az utolsó kötet, a Polgár Istók dialógusba szerkesztett részletei előtt az ad spiriti ancillam, afflicte-t szakaszonként adta elő Lázár Júlia, Szlukovényi Kata és Mesterházi Mónika. Az est lezárásaként az ad se ipsum-ot hallgathattuk meg, új hangként és egyben búcsúszóként Schein Gábor olvasta fel.

A búcsúverset Schein Gábor szólaltatta meg

Az elhangzó művek és részletek nem csak Géher István lényét idézték meg, de egy sokoldalú, a felszabadult játékosságtól a rezignált életbölcsességig versbe foglalt életműbe is betekintést adtak. Ahogy társadalmi szerepeiben – az apaságtól kezdve a tanári hivatáson át a belső magányban alkotó költőig –, Géher István verseiben is számos területen alakította hitelesen önmagát. Mindenkinek mást-mást üzen: látni lehetett a figyelő-hallgató arcok reakcióin is. A közönség soraiban nyomdokaiba lépő gyermekei, G. István László költő-műfordító és Kállay G. Katalin irodalomtörténész is hallgatták műveit.

Takács Ferenc és Vallai Péter

Vígan szól ez a nótás kicsi sors” – így az egyik sora, és csakugyan: még a halál közelét érző búcsúverseibe is sok mosolyt fakasztó bölcsesség vegyült. Nem beszélve társadalmi szatíráiról, vagy a létezés abszurdumán ironizáló sorairól. „Még munkásőr is voltam harminc éve, tizenkét percig.” Olykor keserűbb: „Akit idetett a sors magyarnak, abból rendszerint ép ember nem lesz.” De a vers nála minden, újra és újra visszakanyarodik a központi kérdéshez: „Istené a vers, akármi hívta létre (…) / ajkam benne fürdetem.” Mesterien megfaragott, klasszikus metrumok kerültek ki keze alól, szinte táncra perdülnek a sorai, a ritmika által mindig becsempészte a játékosságot a legmélyebb gondolati lírába is. „A vers ünnep, amibe belehalhatunk.” Majd legvégül a búcsúmondatok:

meddig? (szép-e a vég?) tudni lehet, hogy nekem is lejár

a vadász kora, mert elfut a vad. hűlt nyoma: falkaszag –

farkasfog bekerít, rám vicsorít … nincs kegyelem, ha majd

kihullott fogaim végül is elvétik az őz nyakát.”

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.