Ugrás a tartalomra

CSIRKEPÁLINKA, HŐSÉG – Szávai Attila novellái

 PRÓZA


Az egyik násznép lelkesebb részével kiraboltunk egy bankot. Szépen rímekbe szedtem a dolgot, nyakon öntöttem humorral, lírával, társadalomkritikával, és már nyílt is a széf. A pisztolyig el se jutottunk.

 

 

CSIRKEPÁLINKA, HŐSÉG

SZÁVAI ATTILA NOVELLÁI

 

 

 

 

 

 

 

 

KÖSZÖNJÜK A MATRACOT

A tikkasztó hőségben őrült
funkyt táncolnak az égen a katicák

Egyszer írok majd egy képeslapot. A fényképes oldalán lesz sok kék víz, valami szép ház, homokos part, a homokban gumijátékok, négy pár strandpapucs, két pár kicsi, két pár nagy. Mintha csak az imént léptek volna ki belőlük, hogy az üdvözlőlap megírása után bemeneküljenek a hűsítő vízbe. Lesz a képen még 12 katica, semleges helyeken, 4 repülni fog, a maradék meg a tereptárgyakon fog kószálni. Valahol a kép felső részén két sirály is lebeg majd. A címzettnek fenntartott sorba nem írok majd sem nevet, sem címet. Üresen marad, tehát végül is bárki neve ott lehetne. Ettől fogva, ha feladnám postán, ha megméretném a hivatali mérleggel, kicsit talán többet nyomna a szokásosnál, mert kb 15 millió név és a hozzá tartozó cím lehetősége lenne rajta, ami valahol mégiscsak súly, több mint egy üres sor. Több mint két-három vízszintes vonal. Leírom majd a képeslapon, hogy a pillangóeffektust alapul véve ez a funkys katicarajzás és a benne lévő sok milliárd szárnycsapás a világon mi mindennek lehet az első mozdulata. Persze azért ott lesz az egyik leggyakoribb képeslapi mondat is, hogy jól vagyunk, meg a másik, hogy jó időnk van. De ehhez azért hozzáteszem majd a matracpumpálások szuszogásának ritmusát is. Aztán talán veszek még hozzá képeslapot, hogy kifejtsem a lényeget ezzel kapcsolatban.
     Magát a szertartást: tömlő bedug, a test felveszi az ősi pumpapózt, aztán elkezdi a rítust. Belenyomni, majd kihúzni a csőből a nagy nyomtatott T-betűt. Fel, le, fel, le. Térdben roggyantani hozzá, kedv és ízlés szerint. Közben lehet nézelődni, kommentálni a rádiós híreket, kíméletlen őszinteséggel kritizálni mások új, divatos matracait. Lassan megtelik élettel a régi, kék-piros matrac, miközben beáll, fixálódik maga a pumparitmus is.
    Ez a ritmus a szertartás ideje alatt hűen tükrözi a pumpáló férfi (homo pumpaliensys) aktuális lelki állapotát. A feleség első kritikus mondata (ne ferdén fújd, nézd már meg, mit csinálsz) után a ritmus lassulni kezd, komoly, évtizedes terhek nehezednek az öreg fanyélre, ki nem mondott káromkodások százai lassítják, teszik ólmossá a férfikart. Általában 4-5 ütem telik el az újbóli nyugalmi állapot visszatértéig. Visszapattan a hangulat, mint egy gumimatracra ejtett strandpapucs. Újabb 10-20 ütem következik a nemzetközileg elfogadott pumparitmussal: lefelé kissé lassabb, ez az aktív irány, visszafelé gyors, ez a passzív, a szívóirány. Közben szolid belső kérdéseket feltenni az asszonnyal kapcsolatban, aki eközben rejtvényt fejt (arisztokrata szellentés, nyolc betű: nemesgáz). Titokban rásandítani, találni rajta valami visszataszítót. Mindezt egészen az első tehetségesebb, fiatal bikinivonal közeli elhaladásáig.
    Ezeket a fiatal lányok által lerendezett elvonulásokat bátran nevezhetjük produkcióknak és legyünk biztosak abban, hogy otthon a lecsókészítés, vagy a szemeteskuka levitele alkalmával csak nyomokban fedezhetőek fel a nevezett produkció mozdulatrendszerének bizonyos elemei. A strandriszálások maradékait legfeljebb csak a befröccsözött társasházkezelők élvezik a fülledt panel alagsorában, miközben felnéznek a rejtvényfejtésből (zenei kerülgető-együttes, tizennégy betű: szlalomzenekar).
    A bikinivonal látványától a strand élénkzöld gyepén megfigyelhető pumparitmus felgyorsul, megfeledkezik magáról, arányt tart a pulzusszám emelkedésével, zakatolásba kezd, nem bír magával. És ahogy a tehetséges bikinivonal a strandoló tömegbe fordul, úgy kerül aztán helyére ismét a világ rendje. Újabb 5-10 ütem a nemzetközileg elfogadott ritmusban, egészen a demeginnékegysört című témakör filozófiai mélységéig. Itt csak egy rövid taktusbotlás tapasztalható, pillanatnyi zavar, alig észrevehető szinkópa, a legtöbben észre se veszik, meg se hallják. Végül a szertartás fénypontja, habatortánja, a dugó kihúzásakor távozó szisszenésnyi levegő, ékkő a gumimatracos strandolás koronáján, ssszzz, majd a két-három hátralépést követő elégedettség, belső mosoly, a feszesre fújt matrac ünnepi látványa. És végül a mondat az asszonynak, hogy majd azt is írd bele a képeslapba: köszönjük a matracot!

 

SZEMCERUZA, IPARI ZSÍR, CSIRKEPÁLINKA

Maga olyan kedves, pszichológusnő. Tíz perce vagyok itt, de teljesen ellazultam. Szóval…És akkor jött ez az izé, vőfélykedés, mint önterápia. Plusz a járulékos szertartások. Húslevesben fürdök minden lakodalom előtt. 130 liter marhalábszár levesben. Kell a testnek. És ami a testnek kell, az a léleknek is hasznos, de hát ezt maga sokkal jobban tudja, ha nem tévednék a hasadásomban. Ez az alterápia. Nos, a főterápia, de javítson ki, ha nem jó így, az a vőfélység. A hagyományok. Ha nincs éles lagzi, akkor fejben csinálok. Én képzelem el a menyasszonyt, paraméterestül, mirtuszkoszorú, szemceruza, satöbbi, meg valami barom vőlegényt, hónaljban foltos ingben. Utóbbit mindig kedvezőtlen fizikumúra gondolom, hogy legyen kire mondani a fejbeli násznépnek: legalább most rendbe szedhette volna a magát. Legyen kire ujjal mutogatni. És nem lepődni meg, mikor rájövök, hogy ha őt fikázom, akkor végeredményben saját magam és a saját kedvezőtlen fizikumom. Már, ha fizikumnak lehet nevezni azt, mikor összegyúrod Yodát és a hasas villanyóra-leolvasót. Nem szeretem a konfliktusokat. Nem tudom feloldani azokat. Értelemszerűen kerülöm is tehát az ilyen helyzeteket. Kiver a víz ezektől. Ideges leszek ilyenkor és nem vagyok képes kommunikálni. Hónaljból tudom csak kifejezni magam.
    Tudja, a vőfélység az kihívás ám. Órákat tudnék beszélni róla, éjtnappalláig és vissza. Leszervezni a tányértörést. Összekoordinálni a menyasszonytáncot. Közösségi játékok levezénylése, satöbbi. Hagyományok. Mint például, hogy régen szokás volt a lánykérés. Én úgy szoktam a közösségi játékokat, hogy nem csak az ifjú párt dolgoztatom, hanem az egész násznépet. Ejj, de szép látvány is, mikor 150 fő ugrál fél lábon, dobnak versenyt lopótökkel, kislábas ipari zsírral, egyéb apróságok. Különben ez a vőfélykedés azért is jött, mert így legalább fontosnak tartom magam, tehát mások is fontosnak tartanak. Előtte, mikor céllövöldés voltam, úgy kellett kierőszakolnom, hogy velem is foglalkozzanak, ne csak azokkal, amiket kikötöztem a hurkapálcára, kombinált fogó, esernyőtok, zsírálló rúzs. Akkor foglalkoztak csak velem, ha feltűnősködtem nekik, céloztak a puskával, én meg elé tartottam a kezem. Két tucat golyót szedtek már ki így belőlem, de meguntam a jód szagát, hát abbahagytam. Kérdeztem a feleségem, mi legyen akkor innentől. És akkor bemondta a vőfélyt, ott lehet eleget szerepelni, egy egész násznép nézi minden szavamat és ingyen van a rántott hús is.
    Először kicsit szégyenlős voltam, de az utóbbi három lagziban már saját rántotthús-készletet süttettem az asszonyokkal. Magyarország alakúakat. Mert a személyzettel is jóban kell ám lenni egy vérbeli vőfélynek, nem csak a kirúzsozott, nyakkendős, beparfümözött, fátyolszemű népekkel. A konyhás nénikkel három éve kötöttük szorosabbra a hogyhívjákot, a kötényszárat. Olyanok ezek az idős nők, mint a Forma-1-es szerelőcsapat a boxban: mindig ugyanaz a csapat van, leosztott szerepekkel, mindenki tudja, mi a dolga, felelőssége. Mert hát lássuk be, a konyhás néniké az egyik legfontosabb lakodalmas szerep (a konyhás néniség az kicsit olyan, mint egy angyali inkarnáció). Ezt be is szoktam faragni rigmusilag. Mert ha nincs meg a gyomrot kellően megtöltő lakodalmas menü, az csak fél boldogság. És ha egy ifjú pár nem büfög fel reggel egy kis rántott hús illatot, akkor oda a házasság: ez az aranyló húslevesben áztatott, mézes, tejszínes panírban meghempergetett, kólával felöntött, sütőolajban átforrósított találmánya a zakóba és kosztümbe izzadt emberiségnek.
     Lássuk be, kicsit sajnálatos, hogy mire képes egy lagziban a tömeg, ha öltözködésről van szó. Nekem megvan a népi gúnya, Kalocsáról hoztuk négy éve, ez oké, munkaruha. Szép is, kényelmes is, jól szívja az izzadtságot.  De az almazöld öltönyöktől feljön bennem a galuska, a kisminkelésektől. Negyven éves, de húsz évesre akarja sminkelni magát. Enni meg úgy esznek, mint akik otthon vannak. Magas sarkú, zsírharisnya, összefújja a nyakát a teszkós parfümmel, de enni meg nem tud. Nem mondom, hogy mittudomén úgy egyenek, mint az operában, de legalább ne mutogasson a félig lerágott csirkecombbal, hogy ehe, megint sört iszik a zenekar. És ha sört iszik?
    Megfigyeltem, hogy különbféle emberfajták vannak. Plusz a nyugdíjasok, akik elérzékenyülnek minden kanál marhalábszárpörkölt után, ha közben lagzis zene szól. Na, tehát van az a fajta, aki őszintén örül, ránéz az ember és érzi az energiát, sugároznak. Van a fikázógép, aki semmi mást nem tesz egész idő alatt, csak más ruháját, járását, csárdásozását, szemöldökívét és vécélehúzási szokásait kritizálja. Utána megy, követi a budira a kíváncsiságával. Ebből nyer energiát. És van még a napszemüveges manager típus, aki titokzatos, egész este napszemüvegben van, ami státusszimbólum: fél mázsa karajt veszel az árából, mégsem talál be elsőre a szájába a franciakrémessel.
      De aztán van a muzikális típus is. A negyedik kisfröccs-házipálinka kombótól kezdve megjegyez minden félrenyúlást a szintetizátoron, amit a következő szünet alkalmával aztán rendre számon is kér a zenészeken. A legrosszabb az a fajta, aki maga is vendéglátós zenész és irigykedéssel vegyes kritikával nézi a konkurenciát, szakmai füllel táncolja végig a menyasszonytánc két percét és szaftos hangon mondja közben az ifjú feleség bal fülébe, hogy gratulál, meg minden, de ő a helyében azért más zenekart hívott volna, mert nincs elég szufla a csárdásukban. Hiába, nem lehet mindenki jó vendéglátós.
     A kedvencem a vacsora felkonferálása verses formában. Ezzel sok munkám volt, zajlottak kísérletek, hogy mi lenne a legjobb. Mert, hát egy lagzinak mégis csak a vacsora az egyik sarokköve, tartópillére, ámen az imán. Annak meg kell adni a módját, nem ám csak úgy lejóétvágyatkívánokozni a tisztelt násznépet. Azt otthon is lehet. De itt más világ van, más farkastörvények, más etikett. Itt én diktálom a szabályokat. Szonett koszorút írtam a húsleves felszínén úszkáló zsírkarikák flottájához, balladát a konyhás nénik kedves testszagáról, szabadverset a pörköltszaftos abroszt illetően. És ezek kombinációjában az ifjú pár, a násznép és az egész univerzum részére sok boldogságot kívántam az idők végezetéig. 27 percesre sikerült a mű, aztán foghattak csak hozzá az A5-ös rántott húsokhoz. Képzelheti. Közben persze azzal szórakozni, hogy a sorok között hosszú szünetet hagyni, és mikor már némelyik nem bír az éhségével, munkára emelné az eszcájgot, folytatni tovább, az ám. Ekkor érzem igazán, hogy kezemben vannak az események. Szívemben, jobban mondva. Mert vőfélykedni csak szívvel lehet, tiszta szívvel, egy költeményként gondolni a lakodalomra, műalkotásként. Nem ám összeugrálni két lábbal, összehülyéskedni, meg feltűnősködni. Ha jól csinálod, az egész lagzit a kezedben tarthatod, azt csinálsz velük, amit akarsz. Mert ugye, ki kérdőjelezné meg egy vérbeli vőfély szakértelmét. A többi már fantázia kérdése, hogy mivel színesíted a jeles eseményt. Legutóbb a menyasszonylopásból egy egészen jó túszdrámát vezényeltem le. A húselőkészítőben lett vége, oda kergette a túszejtőt a násznagy, akkor mondtam, hogy oké, ez csak játék, nem komoly, nem kell az a nagykés, igyunk inkább egy szolid csirkepálinkát.
     A leglaposabb lagzit is ki lehet domborítani valami igazi pálinkakülönlegességgel. Az én specialitásom a csirkepálinka, Toszkánából hozattam hozzá a speciális üstöt és a lepárlót. Az aromatornyos pálinkafőzőm és a híres csirkepálinka még a rádióban is benne volt. Na, és onnantól csak engem hívnak, mert mindig fel tudom dobni a legsavanyúbb éttermi filozófuslakodalmakat is. Tévében is voltam már, mint extrém vőfély. Ez volt a hírblokk címe a kereskedelmi híradóban. Abban a lagziban forgatták a hírhez a képeket, amiben elraboltuk a művház buszát, hogy a lakodalom a Börzsönyben folytatódjék, túrázással karöltve.
     Elmondom magának, két dolog fűtött fel igazán minden lagziban. Az egyik, hogy ugye sokan figyelnek rám. A másik, meg, hogy én mondok valamit, azok meg megcsinálják, ahogy mondom. Ezt odáig fejlesztettem, hogy az egyik násznép lelkesebb részével kiraboltunk egy bankot. Szépen rímekbe szedtem a dolgot, nyakon öntöttem humorral, lírával, társadalomkritikával, és már nyílt is a széf. A pisztolyig el se jutottunk. Nézze, én megtanultam az életben, hogy akkor is nevessek, mikor leginkább sírnék. Egy dolog, hogy itt vagyok magánál, egy kedves pszichológusnál, ismerjük meg a világot, benne önmagunkat, de, hogy azért a kis játékért bíróság elé citálnak, az azért sok, nem gondolja?

 

A novellákat Födő Gábor festményeiből készült montázzsal illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.