MÉGIS HAJNAL
Bora versei
az idő kioldja a meszet
a csontokból, lerakja máshol
MÉGIS HAJNAL
BORA VERSEI
szögeken túl
hordoz néha koponyád
egy ilyen arcot:
barabbás jézusra gondol.
s bár nem változik
a domborzat,
az arc tájképén
egyszer csak
jézus gondol
barabbásra.
*
szögeken túl
szükséget bont a törvény
hóba néz az arc
lavina-sötétség
*
az arcnak csak a fuldoklásban
van jelenideje
ajtó nélkül
egymásba nyílnak a termek
a tükör homálya lélegzeted
a sírás teremőre
nem őrzi a képeket
a vonások megszüntetik
az anyag szélét
szederjes zöld
a hiányzó kék
*
ahogy adsz
kolduló rendeknek,
a vadgyümölcsöket
oly mozdulattal gyűjtöd be:
ha kifosztanak is, mindegy.
húsukkal markod szelídíted.
felpuhult csontmagjuk
szádba veszed,
kiszívod belőlük a keserűséget.
kiköpöd nyál nélkül, mi marad.
a vadon mélyén kert sarjad:
gyorsan ébredsz. hisz tudod,
nincs ki betakarjon.
hideg van a mozdulatlansághoz.
s nem akarod, hogy a böjti fagy
a verítékező olajfákig
álmodba szivárogjon.
ecset
vonások nélkül fest
aztán törli
sejtéshatárig
ahol az arcfelismerő
csak a hideg illatokból
először kicsapódó
arcot engedi át
fehérnél sápadtabb
nincs csontfedezéke
*
ártéri fa kidőléshatáron
vízszint és függőleges között
gyökerein egy marék föld
a hát, a váll
mi tartja
láthatatlan
via dolorosa
*
úgy dőltél el,
mint vihar nélkül
bolygónyi földlabdát
égből kifordító fák.
markos emberek
úsztattak volna le a vízen.
a parton arcod stációi
álomban felpuhult kövek.
szólítottalak:
emelkedj ébredéssel
álmomba vissza.
nem mozdultál, de hangomra
a két óriás
lóduló keze megállt.
letettek a kavicságyra.
lábadhoz kuporodtam,
mint üresen házak falára tapadt
apró csiga.
tenyeremben ébredéskor
nehezek a csontok.
túlpartról begyűjtött kavicsok.
*
sugarak és beton közt
nem tudod, mi tart.
csontjaidat kölcsön adtad
zuhanni vágyó madaraknak.
hátad mögött a nap.
fénye a lenvászon
kis herceg kabáton
úgy szüremlik át,
mintha a holdon állnál.
a föld görbülete
árnyékod öble.
hűvös, mint szentek ruhájának
virágot rejtő kőredője.
vertigo
a szoba forgó kör
hinta.
a tárgyak átsuhannak
mindennapokban izmosodott
középkori lovakba.
gyerekek ülnek rajtuk,
nem éri a kengyelt lábuk.
hasonlítanak egymásra,
mint az alvók arca.
a berendezés mindig rám támadó sikátorközei
kihalt tükörszilánkként villannak.
az idő kioldja a meszet
a csontokból, lerakja máshol.
"a test egyszerre
alámosott part
és hordaléksziget."
ezt már az angyal súgja.
ruhája
fiam éjszaka
felszökő láza.
hangjától elkopik üllő, kalapács,
csak a kengyel marad árván.
verdesi véresre
a lovak véknyát.
*
hallgatással idomítasz
a csiszolatlan
csonk
az ég szegélyét
fogja
csuklójában
a barbár
megörökli
a levágott kézfej
mozdulatát
*
ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak
hisz ezekkel hallgatsz
fonákjával
ablakra tapadt levél
nem pulzál a vihar
nyugodt erezetén
ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak
hisz ezekkel hallgatsz
szélben
lombtalan árnyék
nászra éretlen avar a vér
ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak
hisz ezekkel hallgatsz
testünk alatt
zöldülő rét
rothadás rádiusza:
ölelés
mégis hajnal
éhes.
akkor ez még nem lehet hajnal.
olyankor nem érzi a ráaggatott testet.
még zsibbadtságot sem.
az alkony vérsötétjében
éhezik meg mindig.
s tudja, táplálnia kell a testet,
hogy teljesen besötétedjen.
mégis hajnal ez az alkony.
több mint napszak.
éhség őrzi a fényt.
arcot láttat,
aki érte jön.
álomba márthatatlan arcot.
vacsorára szájához emel
egy ecetes szivacsot.
másképp sötétedik onnantól.
A verseket a szerző saját fotóival illusztráltuk.