Ugrás a tartalomra

MÉGIS HAJNAL

 Bora versei


az idő kioldja a meszet
a csontokból, lerakja máshol

 

 

 

MÉGIS HAJNAL

BORA VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

szögeken túl

hordoz néha koponyád
egy ilyen arcot:
barabbás jézusra gondol.
s bár nem változik
a domborzat,
az arc tájképén
egyszer csak
jézus gondol
barabbásra.

*

szögeken túl
szükséget bont a törvény

hóba néz az arc
lavina-sötétség

*

az arcnak csak a fuldoklásban
van jelenideje
ajtó nélkül
egymásba nyílnak a termek
a tükör homálya lélegzeted
a sírás teremőre
nem őrzi a képeket
a vonások megszüntetik
az anyag szélét
szederjes zöld
a hiányzó kék

*

ahogy adsz
kolduló rendeknek,
a vadgyümölcsöket
oly mozdulattal gyűjtöd be:
ha kifosztanak is, mindegy.
húsukkal markod szelídíted.
felpuhult csontmagjuk
szádba veszed,
kiszívod belőlük a keserűséget.
kiköpöd nyál nélkül, mi marad.
a vadon mélyén kert sarjad:
gyorsan ébredsz. hisz tudod,
nincs ki betakarjon.
hideg van a mozdulatlansághoz.
s nem akarod, hogy a böjti fagy
a verítékező olajfákig
álmodba szivárogjon.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

ecset
vonások nélkül fest

aztán törli
sejtéshatárig

ahol az arcfelismerő
csak a hideg illatokból
először kicsapódó
arcot engedi át

fehérnél sápadtabb
nincs csontfedezéke

*

ártéri fa kidőléshatáron
vízszint és függőleges között

gyökerein egy marék föld
a hát, a váll

mi tartja
láthatatlan
via dolorosa

*

úgy dőltél el,
mint vihar nélkül
bolygónyi földlabdát
égből kifordító fák.

markos emberek
úsztattak volna le a vízen.
a parton arcod stációi
álomban felpuhult kövek.

szólítottalak:
emelkedj ébredéssel
álmomba vissza.

nem mozdultál, de hangomra
a két óriás
lóduló keze megállt.

letettek a kavicságyra.
lábadhoz kuporodtam,
mint üresen házak falára tapadt
apró csiga.

tenyeremben ébredéskor
nehezek a csontok.
túlpartról begyűjtött kavicsok.

*

sugarak és beton közt
nem tudod, mi tart.
csontjaidat kölcsön adtad
zuhanni vágyó madaraknak.
hátad mögött a nap.
fénye a lenvászon
kis herceg kabáton
úgy szüremlik át,
mintha a holdon állnál.
a föld görbülete
árnyékod öble.
hűvös, mint szentek ruhájának
virágot rejtő kőredője.

 


 

 

 

 

 

 

vertigo

a szoba forgó kör
hinta.
a tárgyak átsuhannak
mindennapokban izmosodott
középkori lovakba.
gyerekek ülnek rajtuk,
nem éri a kengyelt lábuk.
hasonlítanak egymásra,
mint az alvók arca.
a berendezés mindig rám támadó sikátorközei
kihalt tükörszilánkként villannak.
az idő kioldja a meszet
a csontokból, lerakja máshol.
"a test egyszerre
alámosott part
és hordaléksziget."
ezt már az angyal súgja.
ruhája
fiam éjszaka
felszökő láza.
hangjától elkopik üllő, kalapács,
csak a kengyel marad árván.
verdesi véresre
a lovak véknyát.

*

hallgatással idomítasz
a csiszolatlan
csonk
az ég szegélyét
fogja
csuklójában
a barbár
megörökli
a levágott kézfej
mozdulatát

*

ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak

hisz ezekkel hallgatsz

fonákjával
ablakra tapadt levél

nem pulzál a vihar
nyugodt erezetén

ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak

hisz ezekkel hallgatsz

szélben
lombtalan árnyék

nászra éretlen avar a vér

ne mondd,
hogy nincsenek
ilyen szavak

hisz ezekkel hallgatsz

testünk alatt
zöldülő rét

rothadás rádiusza:
ölelés


 

 

 

 

 

 

 

mégis hajnal

éhes.
akkor ez még nem lehet hajnal.
olyankor nem érzi a ráaggatott testet.
még zsibbadtságot sem.
az alkony vérsötétjében
éhezik meg mindig.
s tudja, táplálnia kell a testet,
hogy teljesen besötétedjen.

mégis hajnal ez az alkony.
több mint napszak.
éhség őrzi a fényt.
arcot láttat,
aki érte jön.
álomba márthatatlan arcot.
vacsorára szájához emel
egy ecetes szivacsot.
másképp sötétedik onnantól.

 

 

 

A verseket a szerző saját fotóival illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.