Ugrás a tartalomra

Titkos írás – Nemzetbiztonság és irodalom

Szőnyei Tamás Titkos írás című monográfiája a Nemzetbiztonsági Szolgálat 1956–’90 közötti, a magyar irodalmi életet érintő dokumentációjával foglalkozik. Az izgalmas kérdéseket feltáró könyv bemutatóján Murányi Gábor történész, újságíró beszélgetett a szerzővel az Alexandra Pódiumon.

 

 

 

 

„Titkos írás”

 

– Nemzetbiztonság és irodalom

 

A Nyugati téri Alexandra Könyvesház Panoráma termében a Pódium szokásos díszlete fogadta a közel száz érdeklődőt: a két narancshuzatos fotelben foglaltak helyet a főszereplők, és közöttük, a felmikrofonozott fekete kisasztalon állt a két vaskos kötet – a Titkos írás 1-2 összesen több mint 2200 oldal.

Murányi Gábor először a kutatómunkáról kérdezte Szőnyei Tamást. A közönség megtudhatta, hogy a könyv öt éven át készült, és a szerző ez idő alatt csak nagyon kivételes esetekben kereste meg azokat, akikről a dossziékból olvasott. Murányi az után érdeklődött, nehéz döntés volt-e a szerzőnek, hogy szinte csak a dokumentumokból dolgozott, így ugyanis lemondott egy nyilvánvaló – és újságírói szemmel fontosnak tűnő – forráskritikáról, hiszen „a papírok csak azt jelentik, hogy ezt és ezt valaki valamikor leírta”.

Murányi Gábor és Szőnyei Tamás

Nem volt nehéz döntés – kezdte Szőnyei. – Egyrészt még így is öt évet vacakoltam a könyvvel, másrészt a tartótiszteket és hálózati személyeket legendásan nehéz megtalálni és szóra bírni, arról nem is beszélve, hogy amit még el is mondanak, annak az igazságtartalmát visszamenőleg lehetetlen ellenőrizni. Néhány írótól néhány dolgot megkérdeztem, de csak hogy pontosítsam, ami némelyik jelentésben szerepelt, és hatékony forráskritikának tűnt az is, hogy amiről olvastam, azt igyekeztem visszakeresni a könyvtárakban.” Azzal kapcsolatban pedig, hogy mindannak, ami a két kötetben szerepel, mennyi lehet a valóságtartalma, Szőnyei elmondta, hogy véleménye szerint az ilyen dokumentumokat másképpen kell kezelni. „Hajlamosak vagyunk azonnal elfogadni, amit a TV-ben látunk, amit hallunk vagy olvasunk, de például ezeknél az iratoknál nélkülözhetetlen a kritikus olvasat, mert még az is előfordulhat, hogy egy jó memóriájú ember akár véletlenül hülyeséget ír le, ami aztán ráadásul több szűrőn is átmegy” – mondta a szerző, aki szerint könyve így egy konstruált világ lehetséges – de nem teljes – rekonstrukciója.

A monográfia apropója, hogy a nehéz időkben irodalmárok sora igyekezett beleszólni az ország sorsának alakulásába, és ezzel felhívta magára a Nemzetbiztonság figyelmét. Ahogy a könyv bevezetőjében szerepel: „Az MSZMP vezetőtestületeinek határozataiban, állásfoglalásaiban, tanácskozásaik jegyzőkönyveiben rendre visszaköszön »az irodalom és a művészetek« szófordulat. Kultúrbürokraták ítélték el és regisztrálták rosszallóan az irodalmi élet szerintük »káros« jelenségeit, a párt elvárásaihoz képest »helytelen« szemléletű, »zavaros« gondolkodásmódú, ideológiailag »problémás«, »kiegyensúlyozatlan« közérzetet tükröző írásokat, illetve ezek kritikátlan közlését, pláne dicséretét.” Szőnyei elárulta, hogy mindezek felett az emigrációnak is kitüntetett szerep jutott. Az összes emigrációs központban dolgozott úgynevezett rezidentúra, amely kitüntetett figyelemmel volt a kinti magyar irodalmi életre is: akadnak dokumentumok Ignotus Pálról, Faludy Györgyről, vagy a fiatalokról (például a Mikes Kelemen Kör tagjairól), és külön odafigyeltek a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnevezésű szervezetre, amelyet ’56 után alapítottak emigránsok, mikor a MÍSz-t feloszlatták. A Nemzetbiztonság mindent megtett, hogy belefolyjon az emigráns-szövetség vitáiba, és ráerősítsen a belső ellentétekre, feszültségekre.

Szőnyei válaszol

Noha elmondása szerint akadtak a dokumentumok között „gyomorforgató történetek” is, Szőnyei a könyvben tartózkodik mindenféle elítélő jelzőtől. Ugyanakkor nagy csalódások sem érték kutatómunkája során, hiszen „a magyar irodalom csúcsai, a kanonizált szerzők, Illyés, Déry és a többiek szerencsére sosem voltak beszervezve, ez a réteg kimaradt”. Mindazonáltal akadnak, akikről már korábban kiderült, hogy jelentettek, mint a műfordítóként nagyot alkotó Bartos Tibor vagy Tar Sándor. Murányi felvetésére – „Mennyire változtatják meg az irodalom történetét ezek az információk?” – Szőnyei azt felelte, hogy a történetét egy kicsit nyilván, de maguknak a műveknek a megítélését véleménye szerint nem. „Bartos irodalmi teljesítményét nagyon nagyra tartom, igaz, e mellett a tisztelet mellett már mindig ott lesz ez a sötét folt. Ugyanakkor, ha teszem azt Tar Sándor egy novelláját kézbe veszi az ember, úgy magával rántja az írás, hogy eszébe se jut, hogy az író mit csinált. A Pál utcai fiúk óta tudjuk, hogy az árulás nem szép dolog, és ha az ember ehhez tartja magát, az a normális, ugyanakkor meg kell próbálnunk beleélni magunkat ezeknek az embereknek a helyzetébe, akik esetenként szörnyű pressziónak voltak kitéve: volt, aki tudta, hogyan ússza meg, és volt, akit sikerült beszervezni. Szerencsére én nem voltam ilyen helyzetben, ezért a saját tapasztalataimról nem tudok beszámolni, másokat pedig nincs jogom elítélni” – mondta a szerző.

A beszélgetést és a főleg a monográfia politikai vetületét firtató közönségkérdések után Szőnyei dedikálta könyvét.

 

Bujáki Márton

Fotók: Vincze Balázs

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.