A szigorúan bizalmasok és bizalmatlanok kora
A Politikatörténeti Intézetben rendezett bemutatón nem kevés hozzászólást generált az a könyv, amely az újságírás helyzetét és történetét elemzi egy ellentmondásos érában.
A szigorúan bizalmasok
és bizalmatlanok kora
Takács Róbert olyan témához nyúlt, amelyet eddig még senki nem dolgozott fel. Immár kötetben megjelent disszertációja, a Politikai újságírás a Kádár-korban – Hatalom és újságírás viszonya, 1956–1988 egy látszólag egyértelmű kulturális helyzetet vizsgál, gondolhatnánk, hiszen a tárgyalt időszakban azt lehetett megírni, amit megírattak, vagy amit engedélyeztek. A rendszer ennél azonban sokkal összetettebben működött – a fiatal politológus könyve épp ezeket az ellentmondásokat tárja fel.
Standeisky Éva történész – aki feldolgozta, többek között, az írók és a hatalom viszonyát –, a kötetet méltatva többször említette a „szürkeség” szót a témával kapcsolatban, de ezt már a könyv anyagának előtörténete is cáfolja. A szerző, Takács Róbert elmondása szerint először szakdolgozatában foglalkozott behatóan a korral, amikor is a politikai karikatúrákat dolgozta fel. Doktori dolgozata a témakör tágítása, a politikai humor lett volna, de ennek megírására (sajnos, tehetjük hozzá) nem kapott lehetőséget, így tért át a politikai újságírás vizsgálatára, amely groteszk vonásait tekintve olykor szintén nem volt híján a humornak.
Mint a bemutatón elhangzottak is megerősítették: akkoriban valójában minden „politikainak” számított, áttételesen politikai hetilap volt, például, a Nők Lapja is. Takács Róbert a kötetben részletesen megrajzolta azt az intézményrendszert, amely a tartalmak ellenőrzésére-engedélyezésére épült ki, s emellett azt a zűrzavart is, amely a sokszor egymásnak ellentmondó utasítások, vagy épp ellenérdekeltségek harcából keletkezett. A közvetlen szerkesztőségi „leszólások” céljából működtetett K-telefonok, a pro domók, azaz kötelező utasítások világában néha már-már komikus történetek születtek abból, miként „cselezték ki” az újságírók vagy a főszerkesztők az előírásokat.
A kötetet gondozó Napvilág Kiadó vezetője, Schneider Márta személyes példával is illusztrálta a korszak „nyilvánosságának” egyik jellegzetességét, a szigorúan belső használatra készült MTI-anyagokat: 1968-ban egy barátját meglátogatva, újságíró édesapjának köszönhetően látta először náluk a hírhedt „zöld” MTI-kiadványt, amelynek tartalmát nem ismerhették az átlagolvasók. Az a szám éppen arról számolt be, hogy bevonult Csehszlovákiába a szovjet hadsereg.
Hogy krízishelyzetben az olajozottan működő sajtóirányítás miként blokkolt le, azt bizonyítja, például, a csernobili atomerőmű-katasztrófa „kommunikálása”: az első híradások a televízióban két nappal később, a sajtóban csak 29-én reggel jelentek meg, az információkból a valóságot megközelítő képet pedig csak a május 5-e utáni híradásokból illeszthettek össze a figyelmes újságolvasók.
A sorok között-mögött olvasás képessége meghatározó feltétele volt az olvasói éleslátásnak – erre példát is hozott az egyik hozzászóló, aki KISZ-feladatként kapta egy szakkör keretében, hogy gyerekeknek válaszoljon újságcikkekkel kapcsolatos kérdéseikre. Amikor elkezdte megtanítani a fiatal hallgatóságnak, hogyan jöjjenek rá a cikkekben található ellentmondásokra, a szakkört azonnal feloszlatták.
Standeisky Éva kiemelte azt a különbséget, amely ebben az átfogó korszakban jellemző volt az ’56-os forradalmat megelőző időszak, majd a később kényszerűen elposványosodó, megalkuvó értelmiségi lét szempontjából. „1954–55-ben az irodalmi elittel, ezen belül az akkori Írószövetséggel összefogva az újságírók olyan rétegét képezték a szellemi életnek, amely a reformszellemű megújulás esélyét hirdette” – mondta a történész. Ugyanakkor Takács Róbert rámutat, hogy az éra újságíróinak nagy része szüntelen nosztalgiával tekintett vissza azokra az időkre, amikor jó nevű írók fémjelezték az egyes szerkesztőségeket.
S hogy a mai napig mekkora megosztottság jellemzi az adott időszak (szubjektív) értékelését, azt az egyik hozzászóló is kifejezte, aki a „posványosság” jelzőjét utasította vissza a korszak vonatkozásában. Standeisky válaszában hangsúlyozta, a rendszer alapvetően arra törekedett, hogy ne az ideológia domináljon a hétköznapokban, hanem a tömegek jól érezzék magukat, aminek ily módon számos pozitív hozadéka is volt – többek között az a gazdag lapkínálat, amelyről szintén átfogó képet nyújt a kötet. Takács Róbert elmondása szerint jövőbeni tervei között szerepel egy összehasonlító sajtótörténeti elemzés az ezt megelőző korszakkal, illetve a kelet-közép-európai térség összehasonlító médiatörténetének megírása.
Laik Eszter
Fotók: Klopfer Judit