Ugrás a tartalomra

Jelige: Tentás – Beszélgetés

Engem se előtte, se utána nem kényszerítettek semmire, éltem az életem, alkalmazkodtam. Fontos szó volt ez akkoriban, bár ritkán mondtuk ki. A többség ezt csinálta. Ahogy ma is és talán mindig így volt a történelemben, az ember mi mást tehetne. Jó kérdés, hogyan lehetett volna másképp… vannak ötleteim, így, utólag... 

 

 

 

 

Jelige: Tentás

Beszélgetés

 

Szívesen elmondom, de ígérd meg, hogy közbeszólsz, ha meguntad.  Még mindig jobb, mint a jól ismert variációk, amikor a kortársaimmal beszélgetek. A hülyének néző –  „kiugrasztom a nyulat a bokorból”;  az  arrogáns – „most aztán megmondom”;  és a faarc: - „bármi olyat mondasz, itt hagylak, engem ez nem érdekel”.  Nektek meg általában unalmas. Megértem.
De a ma élő nemzedékek nagyjából felének mégiscsak ez a hét országra szóló közös élménye, nem?  Se megfejtve, se lezárva, mind a mai napig.  Vagy ez is mindegy? Az „értetlenség-hallgatás-semlegesség” feliratú hátizsákot mi raktuk tele, akkor harminc körüliek, és bő húsz éve cipeljük. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem egyre nehezebb. Ezt gyűjtöttük össze a legjobb éveinkben, ezt öröklitek majd tőlünk, szerinted rendben van ez így?
Persze, nem rajtunk múlt, ma sem rajtunk múlik, rajtatok sem… akkor ki a fene tehet az egészről? Tények vannak, következmények vannak, és azokat okozta valaki. Én azon a szövegen nőttem föl, hogy nem tehetek semmiről. Hát, úgy tűnik, ez becsődölt.  Nézz a szüleidre, a barátaikra, rám, az egész korosztályra…mindig arra mentünk, amerre mondták. És most? Itt vagyunk tele rosszkedvvel, nyavalyával, függőséggel, kisebbségi érzéssel, gőggel, frusztrációval…
Igen, igazad van, tisztelet a kivételnek. Én csak magamról és a saját tapasztalataimról beszélek. Másképp kellene csinálni, de hogy? Ezt még a mi dolgunk lenne kitalálni, legalább maradna utánunk némi használható hagyaték is, nemcsak a ti elszúrt nevelésetek és a magunk feladása.  Beszélgetünk róla, persze, mást se csinálunk.  Most épp az a verzió fut, hogy  „rendszerváltás? Ugyan, mindenki tudja, hogy az nem volt. Nélkülünk, a fejünk fölött…” -  satöbbi.   Igaz. És akkor most mi van? Ezt már jó ideje tudjuk. Hogyan tovább? Ugyanúgy? Majd megoldja valaki?
Jó, ezt abbahagytam. Mire vagy kíváncsi? Persze, hogy hogyan „éltem meg”?! Élményeket kérsz, mintha veterán partizán lennék, akit úttörők faggatnak, kábé én is hasonló szintű történelmi teljesítményről tudok beszámolni  – bocs, ez a hasonlat neked már nem túl szemléletes.
Fölfogtuk-e, hogy „itt a nagy lehetőség, amire kezdettől fogva vártunk”?  Hát én biztosan nem. Mint egy útjavítás, amire nem számítasz. Előző nap feltörték az aszfaltot a járdán, te meg sétálgatsz, nézed az  eget és átesel rajta.  Horzsolások itt-ott,  de semmi komoly…  Fogalmam se volt, mi történik, pedig ha akkor megkérdeznek, teljes magabiztossággal értelmiséginek vallom magam, aki követi az eseményeket. Hát igen, követtem, szó szerint.  A párt szónak hirtelen lett többes száma, eltűnt a szövegből a szocializmus, jött helyette demokrácia, és mindenki boldog volt a szabad választástól. Hogy mire lesz jó, hát… enyhén zavart, hogy nem tudom, de annyira azért nem, hogy belegondoljak. Most több pártról tudtam ugyanannyit, mint előtte arról az egyről – semmit. Semmi fontosat.
Engem se előtte, se utána nem kényszerítettek semmire, éltem az életem, alkalmazkodtam. Fontos szó volt ez akkoriban, bár ritkán mondtuk ki. A többség ezt csinálta. Ahogy ma is és talán mindig így volt a történelemben, az ember mi mást tehetne. Jó kérdés, hogyan lehetett volna másképp… vannak ötleteim, így, utólag... 
No, ezért nem mindegy, mit értünk rendszerváltáson. Mert ha az emberek hozzáállását, akkor biztosan nem történt meg.
Az első olyan munkahelyemen, ahol már csináltam is valamit, a főnököm egy idő után megkérdezte, akarok-e belépni a pártba. Reflexből nemet mondtam.  Mi ez az elzárkózás, van-e valami konkrét oka? Mondtam, hogy semmi, csak nincs egy percem se, és a pártot, ha már élcsapat, ahogy tanultuk, vegyük komolyan. Úgy nem érdemes belépni, hogy az ember nem vállal társadalmi munkát, nekem meg az nem férne bele az életembe, értse meg, ezért nem vagyok KISZ tag se...
 Akkor már csak az lépett be a KISZ-be, akinek célja volt vele. Teljesen hülyének tűntek a  gyűléseikkel, de mégis ott voltak… egy pontosan megkülönböztethető kör az egyetemen,  amelyik még a nyolcvanas években is érdemesnek tartotta becsatornázni magát az egypártosdiba. Nem értettük, mit akarnak. Már rég mindenki átlát a szövegükön, nem fogadja be őket egy épeszű társaság sem, és egy szót se hisznek a saját dumájukból. Hogy lehet így élni? Lehetett. Ünnepi beszédek, kari KISZ programok, közben meg már az URH zenekar nyomta az aulában, hogy „mindenki megdöglik vagy lelép”.  
Én mindig meg akartam felelni, de mégse akartam „oda” tartozni.  Ezért nem vállaltam a párttagságot sem. Nem meggyőződésből – bár otthon se biztattak -, csak mert ciki lett volna.  Akkor már nem kellett a kívülmaradáshoz bátorság, inkább a belépéshez kellett volna valamilyen furcsa, a normális emberi érintkezésben kisebbséginek számító és lenézett pozíciót vállalni. 
’89-ben már pontosan éreztük, hogy nem ugyanaz. De hogy alapjaiban megváltozott volna? Tudod, annak idején még a kérdést se tettem föl magamnak. Naná, hogy megváltozott, demokrácia van. Többpártrendszer. Mehetünk nyugatra. Nyíltan is szerethetjük a határon túliakat. Eufória. Mi a probléma?
Egyszer egy barátnőm azt mondta, neki tökmindegy volt, előtte is és utána is mennie kellett az óvodába a gyerekért.  Valahogy így voltam vele én is. 
De azért meghökkentett az a rengeteg ember a Nagy Imre-temetésen.  Azt nem lehetett nem észrevenni. Á, eszembe se volt kimenni, még a tévét is csak véletlenül kapcsoltam be, aztán leragadtam előtte. Nyeltem hármat, mikor hallottam a beszédet, hogy menjenek ki az oroszok, meg hogy a mi összes esélyünk ott fekszik az utolsó koporsóban.  Apám aznap este kijelentette, hogy „abból a srácból miniszterelnök lesz”. Csak néztünk rá. Mintha azt mondta volna, hogy a kutyánknak szárnya nő.  Inkább az volt valószínű, hogy perceken belül eltűnik a süllyesztőben. Még csak nem is sajnálták volna különösebben. Magának csinálta, ha ugrált és elszámította magát, viselje a következményeket.
Az oroszok egy év múlva tényleg kimentek  -  sose hittük volna, bár kézzelfogható változást nekem ez se jelentett.  Még sajnáltam is őket egy kicsit a „Továrisi, konyec!” plakát miatt. Az a katonasapkás tarkó elég durva asszociációkat keltett  - nekem rögtön a tarkólövés ugrott be - , és ez a mi békeszövegen és mélyhallgatáson felnőtt viráglelkünknek sok volt.  A csókolózós plakát viszont tetszett.
Elég ennyi egy ülésben. Folytköv, amikor akarod.  És köszönöm, hogy kérdeztél.
***
Hallgatás? Horzsolások?…  Ezzel folytassuk?
Talán már én sem tudom, mit akartam mondani. Gondolkodik az ember, jár az esze erre-arra, az élet félidején túl már föltesz magának néhány kérdést…
Például, hogy elrontottál valamit?  Mondjuk a magad rendszerváltását?
Nekem sikerült elszúrni. Pedig bőven lett volna idő is, alkalom is testre szabni a sorsot. ’89 után mindenképp. Csak indíttatás nem volt. Nem is tudom… talán tanulni kellett volna… múltat, jelent, életet is, nemcsak nyelveket és informatikát, plusz engedelmesen végigjárni az összes elvárt szakmai továbbképzést. Nem mondta senki, hogy kevés lesz.
 Képzeld el, hogy a mi gyerekkorunkban még volt rendes reggeli és vacsora. Együtt evett a család, hétköznap is. Kötelező gesztusok. Férfi a nőt előreengedi, kabátját felsegíti, a gyerek sohase fáradt, eszébe se jut leülni a villamoson, az ember nem vág a másik szavába…
Ne hidd, nem volt olyan rémes. Többnyire nem esett nehezemre. Remek emberek voltak körülöttem, és csak később jöttem rá, hogy hallgattak. Úgy tudtak hallgatni, mintha beszélnének. Kábé harminc éves koromig meg voltam róla győződve, hogy mindent, amit tudtak, átadtak nekem.  
Talán épp ezért volt elég pocsék felfedezés, amikor kiderült, hogy nem. Hogy bizonyos értelemben átvertek…  Nem tehettek róla, de attól még így volt.
Próbálom érthetően elmondani, mert  nagyon furfangos dolog volt ez…  Mintha valaki dobozba rakná mindazt, amit egy bizonyos témáról tud, tapasztalt, gondol, érez, sejt, satöbbi. Egy téma, egy doboz. Lezárja, és hogy jól elrejtse a tartalmát, mindent gondosan fölcímkéz. Például:  „Ötvenhat – szörnyű vérfürdő, ártatlan embereket gyilkoltak az utcán.” Vallás – „üldözni tilos, van, aki megszokta (bizony, még nagyanyád is), de értelmes ember ma már a tudománynak hisz. Isten nem létezik.”
Ilyesmi dobozok sorakoztak a polcainkon. Eszünkbe se jutott, hogy ki kellene nyitni őket. Mi valahogy nem nagyon kérdeztünk. Már nem is emlékszem, mikor szoktattak le róla.
Aztán jött ’89, és a dobozok elkezdtek maguktól nyílni. Most már lehetett beszélni.  Megengedték.
Mintha a föld alól bújt volna elő a rengeteg mélyre ásott gondolat és eltemetett érzés. Életre kelt csontvázak - iszonyú volt. Dühös voltam: miért csak most? Az igazsághoz a születésem pillanatától jogom lett volna, megfosztottak a  gyökereim nagyobbik részétől…
Megválaszolatlan kérdések özöne zúdult ránk, akiket egész életünkben címkeolvasásra neveltek. Egyik napról a másikra minden valaha elhangzott kijelentő mondat mögé kérdőjel került. A legfontosabb emberek legfontosabb mondatai mögé is. Sokáig rágtam magam. Tudtam én, dehogy haragudhatok rájuk, fogalmam sincs, mibe kerülhet egy rosszkor kimondott szó… De nem jutottam dűlőre. Mindenütt hazugságot sejtettem. Ha a múlt nem volt igaz, a jelen miért lenne az?
Aztán valahogy elmúlt. Jobb nem bolygatni, ami úgyis helyrehozhatatlan. Rúgjak bele a dühömmel és a kérdéseimmel azokba, akiket szeretek? Túl nagy ár a válaszokért. Meggyőztem magam.  Egy idő után eltűnt a harag, azután a kíváncsiság. Végül már egyáltalán nem akartam tudni semmit.  Szépen visszatértem a magam dolgához. Ahhoz, ami rám tartozik: a munkámhoz, az életemhez.
És most itt vagyok, egész jól működöm gyári beállításokkal. Megnyomod a megfelelő gombot, és leteszek az asztalra egy jól megkomponált vacsorát, amit baráti összejövetelnek hívunk. Több opció létezik:  olasz, francia, magyar - elegáns, családias, bulizós. A közös nevező, hogy nem beszélünk semmiről. Továbbra sem, még mindig nem, azóta sem. Mintha lenne valami közmegegyezés.
Tudok mást is. Szépen felöltözni, részt venni az aktuális kulturális eseményen, megbeszélni, vitatkozni, középokosan. A múltkor koncerten voltunk. Komolyzene - de azért nem annyira: hegedűslágerek, amerikai sztár. Dús művészsörény, királykék selyeming – persze, hogy ez volt a téma a szünetben: a pasi zseniális, és ráadásul milyen jóképű…
„Mit szólsz ehhez a borzalomhoz?” A kérdés a hátam mögül jött. Szóról-szóra az én mondatom lett volna - ha ki merem mondani egy perccel azelőtt. Megfordultam, és Anna állt előttem – a legkedvesebb gyerekkori barátom, tudod, az igazi, amilyen csak kamaszkorban van.  
Harmincöt éve nem láttam. Nem jött el a megbeszélt moziba, én meg nem kerestem, megsértődtem, vagy mi. Egy évre rá találtam egy hosszú cikket a Nők Lapjában: a fotón egy belőtt fiatalkorú. Sokkoló volt, akkoriban ezekhez a képekhez még nem voltunk hozzászokva.  Azonnal megismertem, a szájáról és a kezéről, pedig a karjával takarta az arcát.  
Ő volt az első, akit eltemettem. Aztán jöttek mások.  Álmok, vágyak, barátok, szerelmek. Túllógtak a kereten, úgyse lett volna esélyük - akkor már jobb volt mielőbb elengedni őket. 
Most meg itt állt, és mosolyogva várta a hatást. A levegőben ott rezgett a szalonképtelen kérdés, naná, hogy mindenki hallotta… Én meg csak néztem őt és mondogattam magamban, hogy „te vagy? Igazán? Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál...”
Horzsolások, mondtam, nem komoly. Fontos volt, de azt hittem, rég elfelejtettem.
A közös szerelem… Nekem Jókai, neki az „Elfújta a szél”. Ne nevess, komoly. Hetedik utáni nyáron, mikor megismerkedtünk, elkezdtünk könyvekről beszélgetni, aztán évekig folytattuk, volt, hogy hetente többször.  Képesek voltunk órákon át vitatkozni hősökről, történetekről… El tudod képzelni? Ma már én is nehezen. Ezért mondom, valami szerelem-féle volt, nagy érzelmek, tiszta eszmék, távlatok.
Anna volt életemben az egyetlen, aki velem együtt úgy érezte, mindez fontosabb, mint az úgynevezett valóság.  Én magam előtt is tagadtam, mert tudtam, a külvilág számára röhejes. Ő viszont … mintha egy lett volna az ideáljaival a normál életében is.
Mikor elsősök lettünk, beleesett a gimi legmagasabb, legszőkébb negyedikesébe. Sejtheted, mennyi esélye volt.  Úgy nézett ki, mint egy viharvert, szemüveges veréb, ráadásul rettenetesen köhögött a cigitől.  Akkoriban mindenki más fél napokat állt sorba pamut pólóért a Divatcsarnokban, és hegyeket mozgatott meg egy „léviszért”- ő meg az apja szövetnadrágjában járt, hozzá kockás ing és az anyja horgolt kendője. Ebben téblábolt a srác körül. Aztán pár hónap múlva egy pár lettek, évekig együtt is maradtak. Fogalmam sincs, hogyan csinálta.
Állandó zavarban voltam mellette, néha őt is, magamat is szégyelltem a többiek előtt – de mentem vele, mint egy kiskutya. Vonzott a belső függetlensége.
A Ferencvárosban laktak egy udvari lakásban, WC a folyosón.  A hatalmas régi bútorok majd szétnyomták az egyetlen szobát, és mindenütt könyvek. Ami nem fért máshova, kupacokban állt a földön, asztalon, fotelben. A nővérét nem vették fel sehová érettségi után. Nagyon kiborult, gyógyszert vett be, de időben észrevették. A papa gyári munkás, de inkább úgy nézett ki, mint egy múltból ottfelejtett klasszika-filológus, és folyton beteg volt a tüdeje. Az anyja vitte a hátán a családot. Ápolónő volt, munka után gyerekekre és öregekre vigyázott, sose volt otthon. Furcsának tűntek, ma már tudom, miért. Ordított róluk, hogy náluk nem a hallgatás és a beilleszkedés a fő családi tananyag.
Miért is kezdtem el Annáról mesélni? Ja, igen, mert megint sikerült megdöbbentenie. Képzeld, ő vezeti azt a híres antikváriumot a Sziget utcában. Nem tulaj, csak alkalmazott. Na ugye, te is hallottál róla. Ezerszer el akartam már menni, annyian dicsérték, hogy „van ott egy nő, élmény vele beszélgetni, mindent ismer és megszerez”.  Ő Anna - hihetetlen.
Persze, gondoltam rá, mi történhetett vele „azok után” – látod, kár volt aggódni, boldogan él a könyvei között.
Én sose csináltam azt, amit szeretek.
Egy szavam se lehet, az ügyvédség jó szakma, pláne önállóan. Nincs főnököm, eldöntöm, mit vállalok, persze csak bizonyos keretek között, valamiből mégiscsak meg kell élni… Ennek fejében az ügyfeleim képére formálom az igazságot. Azért fizetnek, mert tudom, hogyan kell egy kicsit - általában csak árnyalatnyit - átalakítanom a tényeket, hogy nyerő legyen az ügy. Ez az alapkérdés, ettől vagyok jó. A többi már csak technika. Nyomulni, lesöpörni az ellenfelet, átverni, hülyének nézni – azután más környezetben színt váltani, hiszen úri sport ez … A játékszabályok rég a kisujjamban vannak, de ha rajtam múlna, ma Jókait választanám.
Nem, nincs igazad, nem rajtam múlik. De hagyjuk is, nem érdekes, csak egy kis nosztalgia. Nem  vagyok az egyetlen, akit rákényszerít az élet, hogy időnként megfeledkezzen a jobbik énjéről.
Ugyan, viccelsz. Minek? Hiányzik nekem valami? Az ember azt kapja vissza az életétől, amit beletett. Talán nem volt a legjobb döntés mindig az egzisztenciára hajtani, de végül is bejött. Eszemben sincs váltani, hagyj ezzel békén. Se pályát, se életformát, se rendszert. Nyugodtan nevezz megalkuvónak, én már védett korban vagyok. Tietek a pálya.

                           
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.