Ugrás a tartalomra

SPEKTRUM – bordó, barna, fehér, arany – KORÁNYI MÁTYÁS versciklusa (1)

barna, kis vonalak amorf drapériája,
mintha millió,
barna hangyára estem volna szét,
nem maradt le egyetlen pont,
egyetlen, rovarnyi
tollvonás sem.

 

 

 

SPEKTRUM

KORÁNYI MÁTYÁS VERSCIKLUSA (1)

 

 

 

 

 

 

 

Bordó

Bordó, mint a meggy.
Nekem ez nem megy.
Csonka versem vérzik,
olvasóim érzik.
Egy, kettő, egy…
Nekem ez nem megy.

Bordó, mint a rúzs.
Mint a marhahús.
Levágják a barmokat,
nők nézik az arcomat.
Test, kötél, gúzs…
Bordó, mint a rúzs.

Bordó, mint a bor.
Préselt tintasor.
Átitatva, életlenül,
mint a hordó fala belül,
kong ez a kor.
Száraz, mint a por.

Bordó madárban
élet, halál van.
Így verdesi ritmusát,
fészket tart a krisztus-ág.
Szárnya a tan.
Élet, halál van.

Forró, mint a Nap,
magma-versszavak.
Mondhatnám, hogy költemény…
Happy endre nincs remény.
Feltámadás van.
Bordó, mint a Nap.

 

 

Barna

noir

                Eltűnt alólam a padló.
A földön feküdtem, középbarna keményfaparkettán,
ahol fűtéscsövek kúsznak és meleg a talaj.
Pihentem. Egy halántékból szivárgott a vér.
Éjszaka volt. A barna falak között egy barna
nő lábujjhegyen, lassan lépdelt el mellettem,
pedig nem is volt a látomás része. A redőnyök
közül erős, kékesfehér fénycsíkok csapongtak
a szobában, minden irányba. Tudom, hogy ufók.
(nem rendőrök nem rendőrök nem rendőrök)
Bordó, rúzsos ajkaira emlékszem csak és a lövés
illatára. Lassan szivárgott halántékomból a vér.
                Eltűnt alólam a padló.

 

rajz

Eltűnt alólam a padló.
Mintha millió, barna hangyára estem volna
szét… zuhantam
bele a semmibe
vagy mintha valami amorf, barna hálóba
gabalyodtam volna,
aminek hálószemei nem kapaszkodnak,
láthatatlan erő tartja össze őket
köröttem
zuhantam
barna, kis vonalak amorf drapériája,
mintha millió,
barna hangyára estem volna szét,
nem maradt le egyetlen pont,
egyetlen, rovarnyi
tollvonás sem.
Mindenhol fehér papírlap-tér.
Ez a rajz nem mozdulatlan.
Nézek a monitor előtt
magamra
zuhantam
zuhantam
zuhanok

 

colt

Barna vakság. Barna némaság.
Mint egy láb nélküli, rongyos koldus,
úgy kúsztam a barna földön,
alkaromon vonszolva testemet,
le a lépcsőn, át a szobákon,
fémdobozban apró pénzt zörgetve.                            
Próbáltam megfogni a lábát,
megkapaszkodni.
Mint egy hideg kés, úgy nézett rám a nő.
Rúzsos ajka fémesen csillog
a félhomályban.
Sikolt a colt. Forog a tár.
Vékony, puha fénycsíkok szüremlettek
a redőnyön át a barna szobába,
sárga utcalámpafények.
Vékony füstcsík ereszkedett csövéből
komótosan a plafon felé.
Vékony vércsík szivárgott egy halántékból.
                Eltűnt alólam a padló.
Nem a nő lábait fogtam.

 

 

Fehér

Dalokat írok Nektek,
Nektek, Embereknek.
Jókedvűn megnevetnek.
Szeretem, hogyha szeretnek.

Szeretek szeretni én is,
hiszen örök a tézis,
szeretni van a kéz is,
ha másért nem: csakazértis.

Fehér tintával álmodok,
fehér papírra rácsorog,
nincs irigység, se más dolog,
üvegházverseket ácsolok.

Értetek fárad a derekam,
festékes szívvödröm tele van,
szivárvány ívű telegram,
a fehérben minden szín benne van.

Ha fütyülök, ha brekegek,
szeressük egymást, gyerekek,
ingyen élet a szeretet,
az Isten legyen veletek.

 

Arany

Időhurokba kerültem. Időszámítás előtt járunk.
Nincs klaviatúra, se tépőzár, se robbanómotor.
Városunkban egy kényes férfi uralkodik, úgy
nevezi magát: „Aranykirály”. Mi Csillámlásnak
hívjuk vagy Tükröződésnek. Nincsen saját fénye.
Méteres, arannyal bevont lapon nézegeti magát,
szolgái hordják előtte álló egész nap, ahogy vonul.

Végül is lehetett volna úgy, hogy sikerül az élet.
Aranyszerű váladék jön az orromból, mintha az
agyam folyna ki rajta keresztül, néha kifújni sem
merem. Mindkét vádlim begörcsölt alvás közben.
Alig tudok lábra állni. A földek kiszáradtak. Nincs
vetőmag, se élelem; se erkölcs, se morál. Arannyal
bevont arcával figyeli az örvénylő teret a Csillámlás.

Itt folyton fúj ez a száraz, égető gondolat. Homok-
szemekkel csiszolja homlokunk. Homokszemekkel
nézünk a jövőbe. Kiperegnek. Nincsenek nyugodt
vízfelszínek, a folyó fodrozódik. Minden tükröt
összetörtek, minden sík felületet összekarcoltak
a zsoldos katonák, és minden papírt összegyűrtek
a fémkezű seregek. Arannyal lefújt, egyenes tükrei
csak az Uralkodónak vannak. Nagy ára van, ha valaki
meg akarja nézni a saját arcát. Sokan utolsó, bordára
fogyott marháikat adták ezért a néhány pillanatért is.

Így él a nép. Emberek, akik sosem látták az arcukat.
A csuklókon háncskötél-karszalag, jelzi a szerszámok
tulajdonosait. A piros a kapa, a kék az ásó, a zöld
a borona jele. Földekre terelt rabszolga-generációk.
Vetőmag nélkül dolgozik a kicserepesedett ajkú,
arctalan tömeg. Üres földre néznek a madárijesztők.

 

 

A versekhez Korányi Gábor grafikáit társítottuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.