Ugrás a tartalomra

Vers/Történés - SÓS DÓRA: SÉRÜLT NEGATÍVOK

 

 

Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.

 

 

SÓS DÓRA

SÉRÜLT NEGATÍVOK

 

 

 

 

 

 

Vörös szalag
Sérült negatív
Alpheiosz
Dróton túl
Fekete zebra

 

a bokámon vörös szalag:
nőnek születtem férfi maggal,
és ezzel az idióta szalaggal vérzek.
az ujjaim rezgőhártyák,
csak másokon át érzek.
először apám tekert vele körül –
s fiút szültem férfi maggal,
a nyaka körül vörös szalag.
ismerem a vasat, a bársonyt, a fát,
domborút, homorút, és az apám szagát.

nőnek születtem, ringatni tanítottak.
fáj ez az átszakadt hártya, fáj ez a szalag.
kik azok a mások? mindenhol csak apa van.
a gyerek üvölt, a kulcs a kezemben.
Végigtapogattam a szekrényt, a polcot, a széket,
de a botom sehol. nőként sírok.
apa a fotelban ül. kezén szalag,
s a szalagban én. megránt, húzni kezdi.
az ablakon túl virágillat,
de bot nélkül csak négy fal, a szalag és apa.

 

 

SÉRÜLT NEGATÍV

Az árnyék felnő, az árnyék megöregszik.
Mérem arcomon a légáramlatokat,
A sötét, álomtalan éjek illatát,
A fekete hajnalokat.

A tárgyak új helyre kerülnek,
Az élek elhasználódnak.
Van, ami nem nő újra,
Vagy szemétbe jut.

Elnyeli a fogakat a vízköves lefolyó,
Istennel felnőttül beszélgetsz,
A fogtündér pénzzé lényegül,
II. Zénó kutya is kimúl.

Minden nappal hosszabb hallgatások.
A slusszkulcs ébreszt. A pirosnál
Ráncok és redők töltik be a tükröt.
A zöldeknél magadra ismersz.

Dudálnak, előznek, várnak – hiába;
Nem bírom a tempót. Fényképek,
Halottak, gyűrűk és cipők –
Sérült negatív vagyok.
 

 

 

 

 

 

 

 

ALPHEIOSZ

A 9-es szoba szűk és sötét. Keskeny csigalépcső vezet fel a második emeleti folyosóra, a végén korhadt, barna ajtó. A kulcs lötyög az óriási kulcslyukban, de ha elég soká játszik benne az ember, enged a zár. Két ágy van hosszában az ablak felőli falon, köztük egy kisasztal, mögötte a húgysárga fűtőtest.
    A Bacchus téren megkondultak a harangok. A korallzátonyok összezártak.
   Leveszem a pulóverem, kipakolom a törölközőt, tusfürdőt, váltóruhát. Zavarban vagyok. Alpheiosz terpeszkedik az ágyon, és azokról beszél, akik ott lesznek este a kávéházban.
    Aszimmetrikus ollói vannak. A nagyobbikat, a pisztolyollót csak privát célokra használja.
    A fürdőben a tálca csupaszon mered ki a padlóból, a csempéről vízköves zuhanyrózsa csüng alá. A csorba tükörben felhőbe gyűlnek a gébek.
    Nem tudom becsukni az ajtót. Újra és újra elgyengül a nyelv, és az ajtó résnyire kinyílik. A negyedik próbálkozás után Alpheiosz megszólal:
    - Ne aggódj, csak zuhanyozz nyugodtan.
A víz lassan melegszik fel, a reggel borotvált, érzékeny bőrömön feszülten merednek a csonka szőrtüszők. A sminket elkente az irányíthatatlan vízsugár, a beszabaduló huzat meg-megmozdítja az ajtót. Nem merek megfordulni, háttal az ajtónak igyekszem gyorsan megmosni magam, és közben a feltorlódó hájhullámaimat vizsgálom. Úgy érzem magam, mint egy kétfarkú hableány.
    Amikor kijövök a fürdőből, Alpheiosz a folyosón telefonál. Ismét felnőtté változott. Az arca szögletes és gyűrött, akár egy papírmaszk. Tudom, hogy nem valódi. Tizenöt perc múlva taxiba ülünk, és a sofőr csak a címet kérdezi. A papír jól ragad.

Amikor hazaérünk, már három múlt. Alpheiosz fecskében fekszik az ágyon, nőiesen keresztbe vetve a lábait, pólója alatt egy irányba löttyed a melle. Részegen, a mosdókagylóba kapaszkodva próbálom kimosni a számból a pálinkát, vodkát, söröket. A vécébe lehetetlen csöndben pisilni. Próbálok módosítani az esésszögön, átirányozom magam a vécékagyló különböző részeire, kissé felállok, vagy lejjebb csúszok az ülőkén, de a csurgás csak ekhózik, ekhózik, ekhózik. Szégyellem magam a nyitott fürdőajtó mögött.
    Az ágy felé tartok. Hiába próbálom eltakarni a csúcsos melleimet és ezt a zöldpikkelyes, vastag haltestet, az undor utolér.
    Alpheiosz utánam nyúl az ollójával:
    - Gyere ide, kérdezni szeretnék valamit.
    - Jó nekem itt is, hallak.
    - Tudom, mégis távolinak érezlek.
Leülök az ágy szélére, nézem a korhadó hajóroncsot a zátony mögött, a tenger lustán forog körülöttem.
    - Mondd, jól érezted magad ma este?
    - Minden a tervezettek szerint ment, nem?
    - Nekem csak az a fontos, hogy te elégedett légy. Ez az este rólad szól…
Másodpercenként az ágy felé sandítok, de nem merek felállni.
    - Félsz tőlem?
    - Dehogy.
    - Akkor miért nem jössz közelebb? Meg fogsz fázni, bújj ide!
    - Nem szeretnék.
    - Ugyan, ne butáskodj, akarok még veled beszélgetni.
Merev uszonyokkal lefekszem az ágy szélére, megdermesztette őket a jéghideg, mélytengeri víz. Alpheiosz közelebb húz magához, érzem a kecskeszagát.
    - Emlékszel, mit mondtam édesapádnak? Hogy vigyázok rád. Hidd el, kicsim, az én karjaim közt mindig biztonságban leszel.
    A felakasztott kabátokat bámulom, és érzem, ahogy a fecskében meredő pénisz a combomra kéretőzik. Nyakamon felborzolódnak a pihék az erősödő zihálásától. Bénultan lebegek a karjai között, a visszafojtott sírástól görcsbe rándul a gyomrom.
    - Annyira kívántalak, miközben zuhanyoztál… Olyan gyönyörű volt a tested…

„Íme, a herélt, a steril, a csonka, aki vaginából növesztett magának kecskepéniszt, altestéből szatírlábat.”

    - Nem bírtam megállni, megfogtam a farkamat.
    Alpheiosz lecsúsztatja magán lassan a kezemet. Elrántom, de az érzőidegeim már elvesztették ártatlanságukat. Elképzelem, ahogy kilövell rám, mint a tintahalból a tinta.
    - Kérlek, engedj, most már hadd menjek aludni… Nagyon késő van.
    Lassan válaszol, hosszabb hallgatás után.
    - Tudod, kicsim, sokkal jobb, ha egy érett férfi vezet be a szexbe.
    - Gondolod? És ha én nem akarom?
Szappanbuborék vagyok.
    - Mit nem akarsz? Hogy ezt csináljam? – és körözni kezd durva ujjaival a mellbimbóm körül. – Érzem, hogy hatással vagyok rád!
    - Hideg van... Vedd el onnan a kezed!
Szappanbuborék vagyok.
    - És ha, mondjuk, ide teszem? – a kézfej illemtudóan visszavándorol a hasra.
    - Ott maradhat. Csak ott.
Kipukkant szappanbuborék vagyok.
    - És mondd csak, feküdtél már le férfival?
    Anyám, nem könny ez, csak tengeri víz, tengeri só.
    Zavaromban korábbi kapcsolatokról zagyválok. Közben a keze újabb felfedezőútra indul, végig a combokon, majd fel, egészen a nyakamig. Közelebb húzódik, nyelve köröket ír a fülkagylómba.
    - Nem bírom tovább – nyöszörgök vagy kiabálok, nem érzékelem. Lefejtem magamról a meztelencsigákat, és átsodródom az ágyamba, hogy valami iszapos álomba meneküljek a valóság elől.

"Aludni szeretnék és észrevétlenül átváltozni magammá.”

Másnaposan ébredek, zúg a fejem, a szemem dagadt és vörös. Alpheiosz már végzett a zuhanyozással, épp öltözködik.
    - Ideje ebédelni, kicsim. Kászálódj ki az ágyból, mutatok neked egy édes kis éttermet a tér túloldalán.
    Próbálom nem elhányni magam, de amikor lehajolok a csapvízhez, öklendezni kezdek. A hajam füstszagú, a gyomrom háborog, a kezem remeg. Egyedüllétre vágyom. Tudom, hogy nem kaphatom meg. Hiányoznak a szüleim.
    Aztán Alpheiosz nekiveti a hátát az ajtónak.
    - Még adj egy csókot, mielőtt indulunk.
    - Miért adnék csókot?
    - Nem olyan nagy dolog az, csak egy icipici puszit adj nekem!
    - De ha egyszer nem akarom!
    - Akkor nem megyünk sehova. Felőlem itthon is maradhatunk.
    - Jó, de csak egyetlen puszi az arcodra, rendben?
Nem vagyok a testemben, amikor Alpheiosz az utolsó pillanatban elfordítja a fejét, és a szám hozzáér a szájához.
    A kulcs még sokáig tévelyeg a lyukban, mire sikerül bezárni az ajtót. Kinn eső után van.

„A jó hóhér elindul, s úgy érzi mintha a legkisebb gyerekét kézenfogva az Úrfelmutatáshoz vezetné.”

    - Ugye tudod, hogy tehetségtelen vagy?
    - Ugye tudod, hogy tapló vagy?
    - De legalább őszinte.
Némán nyávognak a macskakövek, a koponyámat belülről karmolásszák. Benő hazáig kísér.
    - Vele vagy megint? – kérdezi szokatlan hangsúllyal.
   - Muszáj. – Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Bár lennék bálna, hogy elnyelném magam. – Nem akarok felmenni hozzá…
    - Még mindig rád akar mászni?
    Bólintok.
    - Képmutató fasz. Gyere, most kikészítjük a vén kecskét!
    Benő is tud a papírmaszkról. Átlát a repedéseken. Azt hiszi, ő majd leoldja a ragasztót.
    A csigalépcsőn megtorpanunk.
    - Akkor mi most azt mondjuk, hogy dugtunk?
Bólint, és megfogja a kezem. Amikor belépünk az ajtón, már egy pár vagyunk, akik átszeretkezték a napot. A szülei lakásán, kéziratok és kötetek között. Aztán kávéztunk, és újra csináltuk a konyhapulton. Aztán felhúzta a cipzárját, és most itt állunk, Előtte. 
    Alpheiosz furcsán néz.
    - Nahát, gyerekek, csak nem együtt töltöttétek a napot?
    A mosolya, akár egy leporellós pornómagazin.
    - És mit csináltatok?
Benő fürtös fejében váltakoznak a szexfantáziák. A hegytetőn nyugtalan patadobogás, feszült fújtatás. Sörénybe kap az északi szél.
    - Szerinted mit csinál két kamasz egy üres lakásban?
    Látom Alpheioszon, hogy féltékeny.
    Fűszál lettem? Madár lettem? Szellő lettem?
    -  Mesélj még! A kis barátnőnk élvezte?
Benő bölényszemére rátapadnak a sztyeppe felhői, betágulnak orrlyukán, szarvait kitölti a düh. Az ég üres, a síkság túloldalán az idősebb bölény fejét leszegve meglódul.
    - És mondd csak, milyen a fanszőre? Csupaszra borotválja? Vagy hagy egy kis dzsindzsát?
    - Csupaszra!
    Ránézek Benőre. Bundája borzas, a pofája torz. Egyszerre van zavarban, és gyűlöl.
    - Nagyon jó, nagyon jó. És jó érzés volt beléhatolni?
    Tizennégy éven át hordtam ezt a testet, de most letépném magamról.
    - És mondjátok csak, nem akarjátok ezt velem is megosztani?
    A lábait enyhén széttárja, egész testével felkínálkozik.
    - Nem, kösz.
Benő egyenest a szakadéknak tart. Bele fogunk bukni.
    - Alpheiosz, nekünk most indulnunk kell!
    - Pedig garantálom, hogy élveznétek…
Az ablaküveg berezonál a dörgéstől. A szél nekivágja a falnak a zsalut, a szobába fény tör be. Alpheiosz csupasz arca láthatóvá válik, barázdái mélyén tetvek nyüzsögnek.
   Benő elviharzik. Én utána. A kapualjban rágyújt. Zuhog, a Bacchus téren a pincérek sietve kapkodják össze a székekről a párnákat.
    - Undorító, perverz vén buzi!  Leisszuk magunkat. Felejtenem kell.

Utcák fekszenek keresztben, lámpaoszlopok ágaskodnak, összefolynak az utcatáblák. Sárga villogókon ugrálunk, mögöttünk üres felespoharak, eltaposott csikkek, eldugult kocsmavécék.
    A kulcs az örökkévalóságig turkál a lyukban. Már hajnalodik, mire az ajtó felfeszül.
    Benő rámzuhan, én pedig az ágyra. Lehántja rólam a pikkelyeket. Lehántja a nyálkát. Lehántja a halszagot. Eltemet a sodrás, beszív és dobál az örvény.

Alpheiosz ébresztője kelt. Benő ájultan horkol. Csak foltokban rémlik fel az éjszaka.
    Hárman ülünk a taxiban. Még mindig zuhog. A bőröndök a csomagtartóban, a sofőr rádiót hallgat, senki nem szólal meg.
    Alig értük el a vonatot. Benő tompán bámult a peronon, aztán szédelegve a kijárat felé indult. Alpheiosszal elfoglalunk egy üres fülkét.
    A vonat némán gördül ki az állomásról. Alpheiosz velem szemben ül, apró szemei átfúrják az agyamat.
    - Kicsim, mire volt ez jó? Bántani akartál?
    - Alpheiosz, nem emlékszem, mi történt tegnap éjjel.
    - Nekem még azt se hagytad, hogy megsimogassalak.

A rozoga síneken döcög a vonat. Alpheiosz a combomra rakja a kezét. Hagyom. Néma vagyok. Lassan távolodnak a korallzátonyok. 

 

 

 

 

 

 

 

DRÓTON TÚL

Szemben kutyák, lovak, kakasok – 
a szándékomat kérdik.
Ki van a bunkerben? Nők
és gyerekek. A láncon bántódásom eshet,
de a kerítésen rések vannak.
Valaki itt ólálkodik, az állatok szűkölnek,
a félelem, a húgy szaga,
a dróton túl tankok farkasdala,
fegyverropogás.

Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.
A nők csak teregetnek az ólra,
nem menstruálnak, nem kérdeznek.
A gyerekek görbék, bottal,
és drótból fonnak koronát.
Férfi csak halálhírrel jön.

A Napot is bunkerba zárták,
kiégve mered maga elé.
Szaros pelenkával sebet kötözünk,
megettük a kakast és a lovat,
már nem vagyok őrült, csak ember.
Ahogy a tűz felcsókolja lábnyomainkat,
mind ugyanazt a dalt daloljuk.
A gyermekek és a nők feltépik a bunker ajtaját, 
s én futnék velük, de nem ér tovább a lánc.

 

 

FEKETE ZEBRA

Átvet magán a zebra
    stroboszkóp testek pixeles kockái
        vetülnek árnyakat okádsz
    átdurrant a basszus
fénycsíkokban maszturbál a kéz
    a pohárfenék sosem tükröz
a női vécé foglalt – a férfiban mindenki háttal
    és az atlétás lány gazellamozgással
új dimenziót nyit
    duplák a kijelzők némák az árak
        fertőzött európai kocsmaszárnyak
    nem oldódnak a tested határai
gátlásokban rázkódsz a cigi mindig tövig ég
    az összes szám testen kívüli élmény
        mindig valaki másról
    bárszékek bámuló arcai az idősödő ráncok
és az ingyen piák
    vértolulásos jelenetek biztonsági őrök
sohasem érted és sohasem érted
extatikus zene feszül a hólyag
    az örök hideg és a taxióra
az impotens bulikból fejfájós hazautak
imbolygó szoba a rossz lehelet
    korán ébredsz és az amnézia
késik
minden ott van az ujjaid közt a szádban
    a nyálfoltban a reggeli fényben
papírmasé tested a zuhany alatt
    a narancslé a sör a rubophen-kúra
        sem elég
    a sarki boltig tántorogsz
kemény a zsemle és látod ahogy a pultos
pontosan ad vissza és aztán megvet
elhasad a szatyor a zebrán
    és csak fekete csíkok vannak
        sosem volt fehér sosem volt zöld
    a pirosokon át a feketéken
belül a sárga villogó a fáradt végállomás
    a karórád a csuklódba vág
és mégsem érzed
    a kapucsengő beszart
        a lépcsőre ülsz vársz
    nem ismersz senkit
és belül senki se vár

 

 

Az oldalt Frida Kahlo fetményeinek részleteivel illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.