Ugrás a tartalomra

Lénárd-novellák – BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN: Kegyelem, Hosszú fűrész

 

A közeljövőben jelenik meg Böszörményi Zoltán új prózakötete. Az író rövid történeteinek – párperceseinek – színtere ezúttal a brazíliai őserdők peremvidéke, ihletője Lénárd Sándor ott született önéletrajzi műve, a Völgy a világ végén.  Az alábbiakban két szemelvényt közlünk a készülő könyvből.  

 

  

  

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

 

LÉNÁRD-NOVELLÁK

 

 

 

 

 

 

 

 

KEGYELEM

Két légy keringett az asztal körül.
Az asszony üveges szemmel követte őket.
Bal mellén néhány hete született gyermeke csüngött. Szopás közben nagyot cuppantott. Kicsúszott szájából a rózsaszínű bimbó. Csukott szemmel, türelmetlenül kapkodott a csecs után. Amikor rátalált, mohón ajkába vette. Megnyugodott. Hosszakat szopott.
A szekrény melletti karosszék árnyéka magába feledkezve nyúlt el a padlón. A kicsiny ablakon beszűrődő fény rövid ideig tartó ajándéka volt. A lenyugvó nap épp hogy átkukucskált az üvegen, megmutatta arcát s kúszott tovább. Az égen lila, sárga és narancsszínű fátylak lebbentek, s kígyózva kergetőztek az egymástól el-elszakadozó felhők között.
A konyhaasztallal átellenben, a megvetetlen ágyon egy férfi feküdt. Borostás, mélyen barázdált arca egyszer-egyszer fájdalmat sejtetve megrándult. Fekete haja kócba gabalyodva, értelmetlenül pihent a párnamélyedésben.
Az asszony tekintete néha odatévedt, ahol férje meg-meg vonagló kezét és lábát tudta. Délután óta vergődött a teste és a lelke. Nem látszott nyugodni. A szenvtelenség bogarai bujkáltak a fiatal nő szemében.
A szoba sarkában leterített gyékényen két apróság aludt. Hosszan, búskomoran nézte őket. Időtlenségbe burkolózó, halvány mosoly jelent meg vértelen ajkán.
Észre sem vette, mikor szűnt meg a cuppogás. Az elernyedt csecsemőt sárgás-lila foltok tarkállta karjába szorította. Felállt, s halkan nyögött. A pólyát megigazította, és sántikálva a gyékény felé indult.
Alig lépett, nagyot rándult a férfi teste, eszeveszett rángatózásba, remegésbe kezdett. „Egyszer csak vége lesz” – gondolta az asszony, és elfordította a fejét.
A szék magányosan, immár árnyékától megfosztva gubbasztott a szekrény mellett. Kintről tehénbőgés rezgette meg a levegőt.
A holdat körüludvarolták a csillagok. Levelibékák siratták az éji csendet. A házat a sötétség máza vonta be. Fájdalommal teli nyöszörgés keringett a szobában. A gyékényen alvók álmába keveredett.
Hajnalban az asszony gyereksírásra ébredt. Hirtelen nem tudta, hol van. Zavartan nézett körül. Pillantása az ágyra esett. Az ott fekvő testre, mely hirtelen nagyot rándult. „Istenem, milyen sokáig tart!” – futott át rajta a hideg borzongás. A falak egyre élesebben verték vissza a csecsemő sírását. Feljajdult, és karjába vette a hangoskodót.
Déltájt, a keserves tehénbőgésre átjött a szemközti szomszéd.
Rio dos Indiosból szállt ki egy rendőr. Amint meglátta a ház körül lebzselőket, összevonta szemöldökét, és keményen rájuk szólt: – Menjenek haza, jóemberek!
Később megérkeztek a hullaszállítók. Hordágyon vitték a kiszenvedett férfi testét, és a fekete autóba csúsztatták.
Délután a rendőr is távozott. Komor arccal, gondolataiba merülve ült kocsijába. Az őrsön egyenesen a főnökéhez sietett.
– Tanácsodra van szükségem. Piripuncolóéktól jövök. Itt van a jegyzőkönyvem – tette elé.
Olvasás közben a rendőrtiszt arca többször elváltozott. Amikor a végére ért, sóhajtva nézett fel.
– Patkánymérget kevert a rumjába?
– Igen, mert már nem bírta tovább a sok verést. Megmutatta a nyomait. Egész testét sárgáslila, kék foltok borították.
– De akkor is, patkányméreggel? – szörnyülködött.
– A gyilkosnak három kisgyermeke van. A legkisebb néhány hetes.
– Menj az ügyészhez. Vidd magaddal a jegyzőkönyvet. Ő mondja meg, mit tegyünk.
Az ügyész ősz szakállú, erősen kopaszodó, zömök ember volt. Régi ismerősként köszöntötte a rendőrt. A legnagyobb bőrfotelbe ültette. Becsengette a házi szolgát és két kávét rendelt.
– Mi járatban vagy? – nézett látogatójára, és rövidet kortyolt.
– A Piripuncolo gyilkosság ügyében jöttem.
– Ma reggel hallottam, mi történt. Rémes.  Hol van a tettes?
– Otthon.
– Otthon? Nem tartóztattad le?
– Éppen ezért vagyok itt. Az asszonynak három kisgyermeke van. Az egyik nem oly rég született. Te mit tettél volna a helyemben? – kérdezte aggódva, mert az ügyész arcát  hirtelen harag színezte.
Aztán mentőötlete támadt.
– Itt a jegyzőkönyvem – nyúlt a táskájába, és előhalászta a papírokat.
   Az ügyész feszülten olvasott. Amikor a végére ért, eltöprengett. Néhányszor még belenézett, megforgatta kezében az oldalakat.
– Végül is helyesen döntöttél – mondta gondterhelten, megnyomva a helyesen szót. – Mi lenne azzal a három csöppséggel? Anya, apa nélkül nőnének fel?
A rendőr megkönnyebbülve tekintett rá.
– Menj, írd át a jegyzőkönyvet. Az álljon benne: „miután a részeg Piripuncolo ismételten elverte asszonyát, patkánymérget kevert saját rumjába, s megitta”. Hozd el az új dossziét. Én lezárom. Na, eredj, fiam, siess! – nézett a szemébe, és a szokottnál is erősebben megszorította a kezét.

 

 

 

HOSSZÚ FŰRÉSZ

 

– A fájdalom elveszi az ember figyelmét a dolgokról – mondta Donna Barbara vejének, Marcusnak, és nagyot harapott a kacsacombból, mert a reggelire megsütött madárból hatalmas tányérján, a tisztára rágott csontokon kívül, már csak ennyi maradt.
– Az étvágyát, látom, nem bántja – jegyezte meg a vő, s fordult volna ki a faház ajtaján, ha az öregasszony nem szól utána.
– Éppen ez a baj, csak akkor vannak fájdalmaim, ha éhes vagyok.
– Szólok a patikusnak, adjon valami port, ami elveszi az étvágyát, akkor a fájdalma is megszűnik, és… – akadt torkán a szó –, talán valamicskét lefogy.
Donna Barbara kövérségének az egész falu a csodájára járt. A helybeliek azt rebesgették, Don Parano a hibás mindezért, házasságuk alatt úgy kímélte, annyit kényeztette asszonyát, nem csoda, hogy ez lett a vége. Felesége minden kívánságának eleget tett, panaszszó soha el nem hagyta száját, valahányszor kár érte túlsúlya miatt. Lova a lábát törte, amikor asszonyával át akart kelni a patakon. Le kellett lőnie szegény állatot. Két kocsijának pedig tengelye törött. Tüzelőnek használta fel őket. Ezt követően határozta el, többet nem kísérletezik szállítóeszközökkel, s az asztalosmesterrel legyártatta a különösen nagyméretű karosszéket.
Marcus a bevándorlók életét élte. A település lakóinak többsége a világ különböző tájairól származott, s valamikor azért jöttek a faluba, hogy szerencsét próbáljanak az őserdő peremvidékén. Látástól vakulásig dolgoztak a jól termő földeken. A munka és az új otthon megteremtésével járó vesződség sok erőt kiszívott testükből. Szikárak, napbarnítottak voltak.
Amikor elvette Donna Barbara legkisebb lányát, anyósa már évek óta nem járt ki a házból. Naphosszat karosszékében üldögélt. Onnan nézett a nagyvilágba. Hogy minek, ezen Marcus többször eltöprengett. Napközben nyitva állt a bejárati ajtó, de azon át nem sokat láthat az ember, hacsak nem áldotta meg az isten gazdag fantáziával. Ezt is csak néha gondolta, mert a napi teendők rengetegjéből ki sem látszott, így nem sok ideje maradt mással foglalkozni.
Marcust két gyermekkel ajándékozta meg a felesége, Donna Irina. Egy fiúval meg egy lánnyal. Mindketten korán kirepültek a családi fészekből. A nagyobbik Sao Pauloba nősült, magyar bevándorló lányát vette feleségül. Apósának apró üzemében dolgozott, ahol huszadmagával fogköszörűket gyártottak. Lánya itt maradt a faluban. Élelmes, német bevándorló a férje, két fiúgyermekük született. Marcus örömét lelte unokáiban. Ha egy kis ideje akadt, felült lovára, s elkocogott a falu másik végébe, hogy eljátsszon az apróságokkal.
Ma is ott járt. Amikor hazaérkezett, az ég alján, a gyér felhők között megkésett, bágyadt napfény motoszkált. Lovát a nyitott pajtába vezette, és indult hátra, megnézni a tyúkokat meg a kacsákat. El kellett haladnia a ház előtt. Meglepődött, mert a bejárati ajtó csukva volt. Ritkán hajtották be, többnyire nagy esőzések idején.
Megtorpant, majd visszafordult, s benyitott az ajtón. Donna Barbarát a szokott helyén találta. Nagy feje kissé oldalra dőlt. Körülötte gyertyák égtek.
– Elment – szólt a szoba sarkából felesége.
– Na, hogy ezt a napot is megértem! – csúszott ki Marcusból a szó. Majd mintegy bocsánatkérően hozzátette: – Nyugodjék békében!

A következő reggel, s majd az egész nap is azzal telt, hogy megszervezzék Donna Barbara temetését. Az asztalos vállát vonogatva végül is beleegyezett, hogy levegye a halott méreteit, s ennek megfelelő koporsót gyártson. De amikor az ajtóra pillantott, döbbenten kérdezte: – És hogyan fogják ezen kivinni?
Percekig méricskéltek, s arra jutottak, hogy ki kell venni az ajtót és nagyobb rést vágni a falba. De erről hamar letettek, mivel az asztalos szerint, ha megbontják a falat, beszakadhat a rozoga faház tetőzete. Aztán áthívták a jobb oldalon lakó szomszédot, aki azt tanácsolta, fogadjanak fel hat embert, s ha leszegezik a koporsót, élére állítva átpréselhetik az ajtónyíláson. Újra méricskéltek, számítgattak, de ezt a megoldást sem találták kivitelezhetőnek.
Már majdnem este volt. Marcusban és feleségében a kétségbeesés a tetőfokára hágott. Ekkor átjött a bal oldali házban lakó szomszéd. Meghallgatta az eddigi elképzeléseket, szemügyre vette a halottat, majd azt javasolta, hívják át a favágó Picsinszky testvéreket, azok mesterien kezelik a hosszú fűrészt.
Másnap, késő délután, gyászmenet fordult ki Marcusék portájáról. Elöl ment a pap a ministránsokkal, őket két kocsi követte.
Egy-egy koporsó volt mindegyiken.  

 

A novellákat Sebastiao Salgado fotóinak részleteivel illusztráltuk.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.