ÚTRA KELNEK A KÖVEK – Vasadi Péter, Böszörményi Zoltán és Simándi Ágnes versei
a távolság mondod
csak annak létezik
aki feladja
Simándi Ágnes
ÚTRA KELNEK A KÖVEK
Vasadi Péter: Tereptan
Együtt
Böszörményi Zoltán: Majoranna bőre
Majoranna vallja
Majoranna dala
Simándi Ágnes: helyzet/ jelent/ és/
szökés
az erdő anatómiája
Tereptan
Előtte még tiéd a perc:
a végtelen lábadnál
épp hogy lefékezett.
Innen indul tovább.
Két végtelen között
szabadon megszorulsz.
A sáv, amelyen álldogálsz,
a bűnöké. Bűnösöké. Itt
mindenki bőven tulajdonos.
Ez volna senkiföldje?
Hisz rajta zsúfolódunk.
Kivétel nincs. Illetve
van: a Megnevezhetetlen.
Önként száműzve magát
közöttünk letanyázott.
S mert elveszi,
hát elveszett.
Elsőnek mégis ő maradt meg.
Akár elrozsdált sarlók
egy kupacban. Előbb-
-utóbb egymást köszörülik.
Zölden habzó növények
kábultan lengedeznek
mindenféle szelekre.
Részegek. S előzékenyek.
De jön már az idő, mikor
bizony kaszálni kell.
Akkor az egyik nyisszant,
a másik szitkozódik,
csak roncsol és reszel.
Nem vagyok, ki fáradni látszik,
Tiszta egek hajszolt harcosa.
Invencióm nem hiánycikk,
Bőröm az idő karmolja.
Kutakra szomjazom még mindig,
Bővizű forrásaid keresem.
Vinnélek az ölemben a hídig,
Ülnél alatta éjfélig velem.
Mondanék érted reggeli imát,
Futnék veled versenyt a lázban,
Felfedezném újra, ami fájt.
Átkölteném érted a világot.
S ha tüskét növeszt az akácfa,
Lennék, ki átvérzi a holnapot.
Végül is nem szerettem,
ez volt a csupasz tévedés.
Kit a legjobban szerettem,
szívemben ő a kés.
Színt a színre hogyha tettem,
Tarkább lett a kérkedés.
Adtam, ami jóra kellett,
magamtól vontam el én.
Rőt vitorla azúr égen,
vízen súlytalan hajó,
csillámlás a nyári éjben,
veled együtt volna jó.
Nézlek, mégsem látlak,
megvakít a szenvedély,
ám a sorsom egyre áltat.
Most mennyire kellenél.
Cipelnélek, mint a vágyat,
Lennél anyám, erős társam.
Vágyaidat megkívántam,
Ebbe görnyedt meg a hátam.
Féltelek már, amíg élek,
Szabják testem fényes élek.
Szobáimból elköltöztek,
Erdőből is el az őzek.
Ha rám nézel, már nem félek,
Nincsen bennem semmi kétely.
Mégsem jön a dal a számra.
Cipelnélek, mindhiába.
most útra kelnek
velem a kövek
viszem magammal
szavaid a télbe
mert holnapra
pokrócot rázhat
bennem
az emlékezés
s oly könnyű
elveszni nélküled
*
jelzéseket írtam a falra
hogy visszafordulj
álmaink nyarába
vetkőző tudattal
követeljem a jussot
amit kikérni jaj
nem szabad
olyan ez mintha holnapra
szétszakadna a kárpit
s fény helyett
csak agóniáját néznénk
a felszín mögötti űrnek
*
vágy volt minden –
vészhelyzet
tilalmak erdejében
madarak tévedtek el
kacéran bontottad
szárnyaid –
megérkezem
a télbe
megérkezem
a távolság mondod
csak annak létezik
aki feladja
januárban az ember
a jégvirágot
is becézgeti
vegyük elsőként mi is a fákat
és a bokrokat majd később
a csapásokat de most
a tisztást a reggeli fényben
ahonnan indultál
szinte kert volt bár az alsó
rétegek felöl közelítve
mindig is tudtad hogy
ez erdő és át kell jutni rajta
lehetőleg még a napnyugta
előtti lázban hogy érezni
tudd a szürkület tücskeit
s az elnyugvó állatok
álomba szenderülését figyeld
*
mindig is tudtad hogy
ez erdő és átjutni rajta
maga a megismerés
a csapások hol körbe
hol holt utakra visznek
pusztán egyetlen egy
vezet el a tóhoz ha ugyan
van erdődnek tava
s nem csak a sakálok
ordítják az éjbe a szénné
égett fák temetőiben
az elmúlás hordalékát
*
ha erdődnek van tava
tündérekkel élhetsz de utad
a tótól tovább kell vezessen
nyarakba és hószálkás
telekbe mert az erdő gyakran
rémítő rengeteggé válhat
ahogy az idő halad s
haladsz te is vele
ritkásokon és csapdákon át
is mert ez tudod minden
törvény alapja: hogy megismerd
a magaslatot és bukásaid
után a talpra állás
biztonságát is
*
erdőben élünk mindannyian
városban is falak közé
szorítva ott lüktet az erdő
minden moccanása
álmodban hallod ahogy
új rügy bontja magát az ágra
s ha egyetlen levél is hull
tudd hogy benned is
elsiratja magát e történés
mikrokozmosza mert az erdő
ott nő benned ével megtart
és soha ki nem taszít
*
a végén persze kijutsz belőle
tisztásra érsz vagy éppen
a csúcsok egyikére
akkor már nem te vagy
ki ott lépdel a megtisztulásban
bár belőled való minden
igaz szava a szájnak
s minden kis fűszál levél
emléke megremeg:
erdőd mögötted arannyá
változott
hátra ne fordulj akkor
A verseket Simándi Ágnes fotóival illusztráltuk.