Ugrás a tartalomra

Jelige: Harmonikaszó – A lélek trianonja

A nagy találkozóra hamarosan sor került. Senki nem számított ennyi emberre. Már az első délután elfogytak a jegyek, de a tömeg csak hömpölygött, mint egy szűnni nem akaró áradat. A lány az apja mellett állt, és szinte euforikus hangulatban nézte, ahogy a szivárványszínű sátorváros kinövi magát a pusztavacsi nagyréten.

 

 

 

 

Jelige: Harmonikaszó

A lélek trianonja

 

     Az apának csak meg kellett emelnie a kopott harmonikatokot, kipattantania a zárat, és mintegy varázsszóra, odasereglett mellé az egész családja. A barna, göndör hajú kisfiú, a szőke kislányka és szép felesége. Még alig csendültek fel az első hangok, már a nagymama is ott ült kiskarszékén, és gyönyörködött a kórusban. Jobb napokon ő is bekapcsolódott, különösen akkor, ha valami nagyon szép régi nótát csalt elő a billentyűk közül muzsikus veje. Azt szerette benne, hogy a szívével játszott. A gyönyörű dallamok kiszöktek a faluszéli vályogház ablakrésein a kanálison át a mezőre, ahol az akácillattal összesimulva puha, lebegő táncot jártak a jegenyefák felett.
     A kis család énekelt, de olyan tisztán, hogy még az angyalok is odakönyököltek az ablakpárkányra átérezni a dalok mágikus erejét. Senki nem tiltakozott, amikor a népdalok és a régi slágerek között felcsendült a Lenin-dal, a DIVSZ-induló, A párttal, a néppel … és a többi, ugyanis az apa nem válogatott, csak arra figyelt, hogy az énekek tisztán, szépen szóljanak. A dallamok és a szövegek jól megfértek egymással. A politika viszont nehezen fért meg a szöveggel, sőt azt sem szerette, ha a tanácselnök muzsikál, és szórakoztatja az embereket, mint valami bohóc. Erre az illetékesek hívták fel a figyelmét. Így hát egyre ritkábban vette elő hangszerét, és a harmonika némán hallgatott sötét tokjában az ajtó mögötti sarokban.
De az olyan álmodozóknak, mint amilyen a harmonikás tanácselnök volt, nem lehetett csak úgy letörni a szárnyait. Ha nem a repülhet a zenével, majd repül az álmaival, mert álmodni azt úgy tudott, mint senki más a faluban. Pedig édesanyja gyakran figyelmeztette, és ismételgette az örökérvényű igazságot, hogy „ne törjetek magasra, mert onnan nagyot lehet zuhanni”. A bölcs öregasszonyt mindenki letorkolta, főleg a fia, és nevetve arra kérte, hogy ne beszéljen folyton ilyen butaságokat.

A legnagyobb álom a hetvenes évek végén született.  A tél nem volt tekintettel az ország közepét jelző Jeltorony avatására. A hóesés nem akart szűnni, az ünnepségre odautazók autói elakadtak, alig lehetett kiásni őket a félméteres hóból. Felmelegedni a tanácselnök apró borospincéjében gyűltek össze. Az édesanyjától hozott sági bor tűzbe hozta a lelkeket. Az akkor már gimnazista lánya a lépcső felső fokán kuporogott, és onnan figyelte, ahogy apja és a szerkesztő egyre jobban lelkesednek egy hirtelen feldobott ötletért. Mi lenne, ha a Képes Újság olvasói találkoznának az ország közepén? Már mindenki hazament, de ők sűrűn emelgetve a borospoharaikat hajnalig tervezgettek. Aznap senki sem aludt, mert a békefesztivál álma az ott lévők lelkében gyökeret eresztett, és attól a pillanattól kezdve nem hagyta nyugodni őket.
A nagy találkozóra hamarosan sor került. Senki nem számított ennyi emberre. Már az első délután elfogytak a jegyek, de a tömeg csak hömpölygött, mint egy szűnni nem akaró áradat. A lány az apja mellett állt, és szinte euforikus hangulatban nézte, ahogy a szivárványszínű sátorváros kinövi magát a pusztavacsi nagyréten. Amíg tartott a népünnepély, többször olyan emelkedett hangulatba kerültek, hogy meg kellett kapaszkodniuk a nagyszínpad szélében. A mágikus csoda újra éledt: a népdalok, a rockdalok, a mozgalmi dalok összeölelkeztek, ugyanúgy, mint valamikor régen az otthonukban. Amikor megérkeztek az ejtőernyősök a békeüzenetekkel, és azt átadták az első magyar űrhajósnak, a háromszázezres tömeg úgy éljenzett, amire talán soha nem volt példa ebben az országban. Még a legnagyszerűbb költőnek is keresnie kellene a szavakat, hogy leírhassa azt az érzést, ahogyan a jelenlévők megélték, hogy akkor, ott, mennyire jó volt embernek lenni. Aztán egy hirosimai túlélő elindult kezében a békeoszloppal a Jeltoronyhoz. A tömeg követte őt, hogy elhelyezzék a kazettába zárt békeüzeneteiket a jövő nemzedékének. Három napig tartott a fesztivál, és még azok is vittek haza a szívükben a béke álmából egy darabot, akik csak a szórakozás kedvéért jöttek Pusztavacsra.
A két álmodozó nem nyughatott. Megszédültek. Lázasan tervezték a még nagyobb fesztivált, még több programmal, még több emberrel. Honnan tudhatták volna, hogy a legközelebbi fesztiválon már megjelennek a spekulánsok, akik kifosztják majd az álmaikat? Meg aztán arra sem gondoltak, hogy a kis zsákfalu elkopott erdei útja nem bírja el azt a kocsisort, ami a nagyrét felé tart. Senki sem számított rá, hogy a rendezvényre igyekvőknek órákat kell vesztegelni a rettenetes hőségben az országutakon, és mindenki türelmetlen lesz, mert a rockzenekar szereplői nem tudnak időben odaérni a színpadhoz.
De az igazi nagy baj akkor kezdődött, amikor egy autós a sörrel megpakolt utánfutójával engedély nélkül bekanyarodott a tömegbe, és jó pénzért elkezdte itatni a koncertre váró fiatalokat. Az indulatok elszabadultak, és a sörösüvegek hirtelen pokoli táncot kezdtek járni a magasban. A sokaság megőrült, a rend megbomlott, és a békefesztivál pillanatok alatt tömegverekedésbe torkollott.
A lány akkor látta először sírni az apját. Szerkesztő barátjával összekapaszkodva tehetetlenül nézték, ahogy bevetik a lovasrendőröket meg a vízágyúkat, és megpróbálják megfékezni a megvadult részegeket, a tomboló indulatokat…

Még a rendszerváltás előtti évben lemondott a tanácselnök. Fájt neki minden, a támadások, az alaptalan vádak, de a legnagyobb sebet mégis a magasból való zuhanás okozta. Amikor hazatért, hosszú percekig csak állt a küszöbön és nézett maga elé. Nem szólt. Lassan húzta ki a harmonikatokot a helyéről, fémcsatjai felszántották a padlót. A zár ismerősen pattant, de a hangszerből kiszabadult dallam idegen volt, és úgy karcolta, tépte a kisszoba fehérre meszelt falait, hogy sikoltva menekültek a tárgyak a bezárt ablaküvegen keresztül.
Legközelebb a kórházi ágyon látta sírni az apját súlyos műtét előtt. Szerkesztő barátja is tehetetlenül toporgott a kórterem ajtajában, aztán idővel mégis közelebb lépet, és körmével az ágytámlán lévő felpúposodott festéket kapargatta. Azt hitte, hogy senki nem figyeli. Pedig a lány sokáig nézett utána még akkor is, amikor imbolyogva távolodott a hosszú folyosón. Nem gondolta, hogy ő megy el előbb.
Milyen nagy kár, hogy nem érte meg az új időket, mert könnyebben, szebben és egyre magasabban lehetett szállni. A lányt is hívták a szabad madarak, hogy repüljön velük, de hamar kiderült a múltja, így nem keresték többet. Igazából nem is ment volna. És nemcsak azért, mert folyamatosan hallotta, ahogy nagyanyja fülébe suttogja a bölcs mondást. Másért sem. Egyszer keserűen jegyezte meg, hogy az ő családja már az előző rendszerben kirepülte magát.

A tanácselnök kis kertjében találta meg lelki békéjét. Nem gondolt már a múltra. Csak a lánya erősködött, mert a fesztiválokról szóló dokumentumfilmet az apjával akarta megnézni, közel negyedszázad után vele akart emlékezni. Az öreg harmonikás nehezen, csak nagy könyörgésre engedett a kérésnek.  Lassú, bicegő léptekkel haladt el a szőlősor mellett, mint egy megtépázott, tört szárnyú madár, és csak akkor nyerte vissza emberalakját, amikor gyengéden végigsimították a levelek. A fényes szőlőszemek azt ígérték, hogy jó lesz az idei termés. Talán ma este játszik is nekik.
Amikor a televízió előtt ültek, nem mert apjára nézni Az elemzők, akik még nem is éltek akkor, magyarázták az általuk igaznak hitt történteket. Egy ideig hallgattak. Az óra ketyegése most túl hangos volt. Egyszer. Egyszer majd megírja az igazságot, ígérte apjának. Az öreg rápillantott, a lány látta megcsillanni azt a régi fényt a szemében, de aztán mégis elbizonytalanodott. Apja már kifelé tekingetett, türelmetlenül gombolta be kiskabátját. A kert hívta őt.
Amikor egyedül maradt a szobában, kihúzta a fiókot, és elővette a régi fényképeket.  Arra gondolt, hogy az apja éppen annyi idős volt, mint ő most, ahogyan mosolyogva sétál Romes Csandra mellett a Jeltoronyhoz vezető ösvényen.
Úgy érezte, hogy neki is el kell indulnia azon az úton. De amikor kiért a Jeltoronyhoz, szomorú kép fogadta. A békeoszlopot valaki összetörte, apró fehér darabkái szétszóródtak a megsárgult fűben. A napóra szürke betontalapzata szétnyílt, fél oldala egy kiszáradt akácra támaszkodott. A békeüzenetek helyét jelző bronztáblát már régen ellopták a fémtolvajok. A könnyeivel küszködött, amikor megakadt a szeme egy Jeltoronyra firkált üzeneten: „Köszönnyük neked trianon”.  Hirtelen kibújt belőle a tanárnő, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kijavítsa a helyesírási hibákat. Mégis hagyta, mert tudta, hogy ahhoz az egész feliratot ki kellene javítania.
Behunyta szemét, nekitámaszkodott a torony egyik betonoszlopának, és halkan dúdolni kezdett egy dallamot. A szöveget csak magában mondta, ami valahogy úgy hangozhatott, hogy „egy a jelszónk a béke”.
      A napnak már nem volt ereje, a jegenyék hosszú árnyékot vetettek szomorú arcára. És akkor megértette, hogy mindenkinek megvan a saját trianonja, mert nemcsak a területeket lehet csonkolni, hanem a lelkeket is. Különösen akkor, ha olyan időket élünk.
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.