A Szépírók Társasága VII. Irodalmi Fesztiválján a szomszédság fogalma szerepelt a középpontban az irodalmi kötődések, írói barátságok szemszögéből, mégpedig a rendszerváltás óta eltelt időszakra fókuszálva.

Szabadság és szomszédság

a Szépírók Fesztiválján

Balázs Eszter Anna irodalomtörténész köszöntője után elmondta, hogy az idei „Szomszédság, szabadság” tematika pontosítása az alcím: „Hozz magaddal egy másik írót egy másik országból”. Az első napon két páros beszélgetett: Földényi F. László vendége Ingo Schulze, Konrád György meghívottja Mora Terézia volt.

A keletnémet rendszerváltás kiemelten és pozitív értelemben kötődik a magyarokhoz, sokan emlékezhetnek rá, hogy a két Németország elszakított családtagjai Magyarországon találkozhattak, majd itt nyíltak meg először a határok az egyesülés felé. Különösen jellemző témája ez Ingo Schulzé-nak, aki a rendszerváltás után vált sikeres íróvá, azokkal a történetekkel, amelyek a volt szocialista államban élők régi-új helyzetéről szólnak. A kelet-európaiság rendszerváltás utáni megélését hozzá hasonlóan nem nagyon örökítették meg a magyar irodalomban.

Bár a műsorfüzetben Drezdát jelölték meg közös városuknak – ahol a német író gyerekeskedett –, Földényi F. László és Ingo Schulze barátsága Berlinhez és Badacsonytomajhoz kötődik. Schulze 1978-ban, gyerekként járt először Magyarországon, és az akkori NDK-s léthez viszonyítva mi a Nyugatnak tűntünk. Drezdában gyerekkorában természetes volt neki, hogy a lebombázott épületek helyén üres terek állnak, más városokba kerülve egyenesen furcsállotta, hogy a házsorok „folyamatosan” követik egymást. Az újjáépítés szerinte az emlékezet ellen hat, mint ahogy vannak olyan városok, amelyek bárhol lehetnének a világban. Földényi F. Lászlónak ilyen élménye Frankfurt am Main.

A rendszerváltás előtti beszédmódra rányomta a bélyegét a hivatalos nyelv, egyfajta TASZSZ-jelentéssé degradálva a szövegeket. Az azóta bekövetkezett változásokat Ingo Schulze inkább a függőségek átalakulásának látja. E dilemmához kapcsolódóan szóba került a Thüringiai Irodalmi Díj, amelyet korábban egy magáncég, az EON adományozott, de mára sikerült elérni, hogy a tartomány ítéljen oda ösztöndíjat a fiatal íróknak. Azaz, hogy társadalmi ügy legyen az irodalom és kultúra támogatása, amelyhez egyébként Ingo Schulze is hozzájárul saját pénzadománnyal.

Konrád György és Mora Terézia két nemzedéket képviselnek: Konrád György 56, míg Mora Terézia 18 éves volt a rendszerváltáskor. Akárcsak névrokona, Joseph Conrad – fogalmazott Konrád György –, Mora Terézia is a nyelvváltó írók közé tartozik, mert magyar születése ellenére németül írja a könyveit. Egyben egyik jeles fordítónk, aki díjat kapott a magyar irodalom németre ültetésért. A Magyarország nyugati pereméről származó írónő elmondta, hogy a rendszerváltás kettős szabadságélmény volt számára: abban az évben vált nagykorúvá, és a határok felszabadulása nyomán kiutazott Berlinbe, ahol beiratkozott a Humboldt egyetemre. Tanulmányai után eredetileg haza akart térni, de végül ott illeszkedett be, alapított családot keletnémet férjével. Máig kedves városa Berlin, ahol biztonságban érzi magát, sokat dolgozik, időnként felkeresi a Magyar Házat.

Konrád Györgynek 1974-től már csak szamizdatban jelentek meg könyvei, és – mint elmondta – nem akart úgy írni, mint az a  szovjet irodalomtörténész, aki a látogatása során egy esti összejövetelen egészen mást mondott a fehér asztalnál, mint magánember, és a másnapi előadásán, amikor a hivatalosan elvárt beszédet tartotta. 1997 és 2003 között volt Berlinben a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke, amely időszakban érdekes tapasztalata volt, hogy a legborzasztóbbnak lefestett politikai párt kultúrfelelősével tudta legjobban megvitatni a kultúrát érintő kérdéseket. Az író összevetette a két német akadémia egyesülését a hazai Magyar Művészeti Akadémia, valamint a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia helyzetével.

A Fesztivál második napján két fő kérdéscsoport köré szerveződtek a beszélgetések, alapvetően a műfordítás problémáit állítva a középpontba. Egyfelől, hogy mennyiben térnek el és hatnak egymásra a szomszédos nemzetek irodalmi és kulturális hagyományai, másrészt hogy mekkora az írók közéleti szerepe, milyen elvárásokat támaszt velük szemben egy-egy ország, s nem utolsósorban milyen mértékben tudják befolyásolni a közéleti-társadalmi párbeszédet.

A három „írópár”: Barak László és Mila Haugová (Szlovákia), Selyem Zsuzsa és Rareş Moldovan (Románia), Végel László és Radoslav Petković (Szerbia) Szilágyi Zsófia kérdései mentén elemezte a műfordítók és az írók helyzetét, és próbálta megválaszolni a felvetést, hogy vajon optimistább-e a műfordítás lehetőségeit tekintve a kétnyelvű közegben alkotó. Erre szinte mindegyikük igennel felelt, s ahogy Rareş Moldovan megfogalmazta: ha a fordítóknak folyamatosan a megértés, a kifejezés és a befogadói közeg határai lebegnének a szemük előtt, akkor valóban reménytelen vállalkozásnak tűnne az idegen nyelvből való átültetés és feladnák. Mila Haugová – akiben egy különösen szimpatikus költő-műfordítót ismerhetett meg a közönség –, szerint kis a nemzetek számára létkérdés a fordítás.  Szomorú történet, hogy a rendszerváltás után kollégáival készített egy magyar versantológiát – többek között Kis Anna, Nemes Nagy Ágnes, Petri György, Pilinszky műveiből –, de egyetlen kiadó sem tartott rá igényt.

Szilágyi Zsófia felvetette azt a Magyarországon elterjedt vélekedést, miszerint a romániai magyar irodalmi élet erősen elzárkózó, talán az összes kisebbségi „zárvány” közül a legmarkánsabban. Selyem Zsuzsa meglátása szerint ez „egyszerre konstruált és valós” elkülönülés, amihez az intézmények felépítése nagyban hozzájárul. Ingo Schulzéhoz hasonlóan fogalmazott a rendszerváltást követő időszakról: csak úgy tűnik, hogy létrejött a szabadság, a közvetlenség. A piaci struktúra még rátesz egy lapáttal az individuális törekvésekre, és ez nem használ a közösségeknek. Rareş Moldovan azzal érzékeltette a jelenlegi helyzetet, hogy a ’89-es romániai forradalom idején a tömeg élén lehetett látni egy ismert román költőt és egy színészt – ma a költő ismert üzletember, a színész pedig a Román Nemzeti Színház igazgatója. E „skizofrénia” valós probléma Szlovákiában és Szerbiában is: sokan lemondanak az irodalomról a közéleti szerepvállalásért.

Biztató jelenség azonban, hogy az irodalom olvasáson kívüli  területein, például a „holdudvará”-ban mind jobban erősödő vizuális kultúrában sokkal jobban alakulnak a kapcsolatok szomszédainkkal. Erre az egyik legjobb példa a Lăzărescu úr halála, valamint a Taxidermia című filmek, amelyek óriási közönségsikert arattak és pozitív kritikai visszhangot váltottak mindkét országban.

A beszélgetéseket követően mindkét napon felolvastak a résztvevő alkotók műveiből, Dömötör András értő közreműködésével. Az első napon a zenei betéteket Darvas Ferenc hangulatos zongorajátéka szolgáltatta, a másodikon Wertetics Szlobodan húzta – pontosabban harmonikázta – a szlovák talpalávalót, Bárdos Deák Ágnes énekelt és ropta a táncot.

Szöveg: Csanda Mária és Laik Eszter
Fotók: Csapody Kinga