Ugrás a tartalomra

Su La Ce: Az ifjú Lin-csi vándorlásai - Közreadja: Sári László

 

Sári László (avagy Su La Ce) író, keletkutató József Attila-díjat kapott. Lapunkon olvashatnak interjút a szerzővel és alább három kisebb részletet „Az ifjú Lin-csi vándorlásai” című könyvéből.

 

 

 

 

Su La Ce

Az ifjú Lin-csi vándorlásai

Közreadja:
Sári László

 

14.

Az ifjú Lin-csi egy nap felmászott  a Vadludak Kis Pagodájának legfelső emeletére. Mindig csodálta az épület karcsúságát, magasságát, de a városnak ebben a részében még nem járt.

– Lent a folyvást bolygó létvilág
káprázat csak, tűnő délibáb –

ötlött eszébe Buddha követőinek tanítása a földi világról, amikor letekintett a pagoda tizenötödik emeletéről. Alatta némán terült el a Hosszú Nyugalom óriás városa. A folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá.

– Amott a tó vizén kicsiny kép
az odafönn tündöklő nagy Ég.
Lent hamis rajzolat a való,
puha ürességbe illanó –

idézte tovább a Tanítás verseit Lin-csi. Mintha a város csak azért épült volna és csak azért élne, hogy szemléltesse az írást. – Odalent örökös a mozgás, a változás. A létezés folyamában egyetlen pillanat sem ismétli magát. Az érzők családjának minden lénye minden pillanatban más és más. Az a kocsis, az a bivaly, a kertben a virág. És épp így változnak örökké a nem érzők is. A kő, a homok, az érc, a víz, a levegő. A város, az utca, a ház, a kémény, a tető. Amit mutatnak magukból, mire megérintem őket, már nem is való. Mi hát a való? – tűnődött Lin-csi a várost bámulva a toronyból.
    Ezeket a gondolatokat a vadludak másik pagodája körül terpeszkedő Jóságos Kegy kolostorának könyvtárában olvasta. Tetszettek neki, igaznak érezte őket. De mi hát a való? Ennél a kérdésnél az írások is mindig elakadtak. Lin-csinek tudnia kellett a választ. Nem akarta úgy berendezni az életét, hogy mire elkészül vele, minden szereplő megváltozik. Az érzők, a nem érzők, és közben ő maga is. Tartós, jó viszonyban akart élni önmagával és a világgal. A valósággal. De mi hát a való? Mi mozgatja a változót? Mi állandó? Tudni akarta, hogy azzal találjon kapcsolatot, örökre szólót.  Ekképp kutatott az eléje táruló változékonyság sűrűjében Lin-csi elméje. Hátha fölleli a jelenségek mögött az erőt, fölleli a titkos mozgatót. Borzongott az izgalomtól, a város fölött rezgett a levegő.
    – A látás számára nincs más, csak amit mutat neki a világ. Ám az épp maga a változás. A jelenségek tízezerszer milliárd változása mögött tehát láthatatlan ok áll. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fűszálat nevelő. Teremtő és pusztító, mely örökkévaló – töprengett tovább a látástól megfeszített elmével Lin-csi. De tudta már, hogy jó úton jár. Ilyen hatalmat, Nap és Hold fölött trónolót, csak egyet ismert: a mindenben jelenlévő és változatlanul múló Időt. És ott, a toronyban most rátalált. Ő az egyetlen valóság, Ő a mozdulatlan mozgató!
    – S minden, mi e világon létező és változó, csak jelkép, s arra való, hogy megmutatkozzon benne Ő. Múlásáról jelentsen, hatalmáról tanúskodjon. Erre való a kő, az érc, a víz, a levegő, a bivaly, a virág. Erre való Lin-csi, a tao barát, a kolostorban szendergő apát, a Menny Fia, a császár, és mindenki más. Rajta kívül csupán jelképekből áll a világ – sóhajtotta hosszú töprengése végén Lin-csi a toronyban, s erősen megkapaszkodott. Odalent szédítővé vált a létfolyó áramlása, ijesztővé a hullámzás.

(…)

22.

Az ifjú Lin-csi egy nap váratlanul a Fekete Ló hegyén találta magát. Tűnődései annyira elfoglalták, hogy jó ideje nem is gondolt már úti céljára. Hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen, miért is vette errefelé az útját. Leült hát, s bámulta odalent a Pompás Tisztaság taván a hajnali fényeket, a lebegő párát.
    – Nem is olyan rég Hszüan-cung császár és szépséges asszonya eljöttek ide, hogy tóparti palotájukban töltsék az év legfényesebb éjszakáját. Innen csodálják az őszi teliholdat a nyolcadik hónap tizenötödik napján. Csodálták a Holdat az őszközép első éjszakáján, csodálták a második, majd a harmadik napján. Összekapaszkodtak amikor bódító fénye megjelent a Fekete Ló hegyének sötét hátán, s lekuporodtak a palota óriás teraszán amikor a Hold a büszke lófej fölé emelkedett éretten, kövéren és sárgán. A császár és asszonya éjszakáról éjszakára lélegzet visszafojtva figyelte, amint a sárga Hold aztán hirtelen a magasba tör, fénye vakító fehérré erősödik, majd tündöklő fövenyt borít az egész földi tájra. A hegyre, a lombra, a fűszálra, a tóra, a palotára, a teraszon kuporgó emberpárra. Nézték a világ csodás átváltozását, egymás arcának ezüst ragyogását, szemük sötét, rejtelmes lángját. Nézték teliholdnál, nézték a fogyó Hold fényében. Aztán vakon merengtek a fénytelen éjeken a dermedt sötétben, majd az újhold fényében ismét meglátták a hegyet, a lombot, a fűszálak ringását, a tó fodrát, s a palota teraszán egymást. Megint láttak mindent, de másképp.
    A vágtató téli Hold, a tavasz apró, a nyár párás Holdja, mind másként mutatta nekik a tájat és másként látták a változó fényben egymás arcát. Lehetetlen volt betelni a képek gyönyörűségével, az érzés mámorával. Ezért  aztán  a következő év nyolcadik hónapjának tizenötödik napján, amikor éppen kerek esztendeje figyelték kuporogva a Hold és az Éjszaka titokzatos változásait, úgy döntöttek, hogy a nagyszabású előadást teljes egészében megtekintik ismét. És így telt a Pompás Tisztaság tavának partján a következő év, és pontosan így telt el a harmadik is. Mert kerek három esztendőt töltöttek a tóparton, kerek három évig bámulták a Holdat és egymást.
    Mit ér ehhez a csodához képest a trón, a birodalom, az uralkodás? A legcsillogóbb művészet, a legmagasabb tudomány? Gondolta a császár, s ügyet sem vetett többé a hiú földi világra. Ezután már soha nem vette komolyan birodalmát. Oda is lett a trón, az ország, de odalett a földi élet is hamarosan. Ám az öreg Mennyben a császár és a császárné tovább élnek. Ma is úgy, ahogy egy éjszaka a tó partján egymásnak esküdték.

    "Úgy leszünk, mint összeforrt erű ágak,
mint közös röpte két félszárnyú madárnak" –

idézte magának a hajnali tó lassan fodrozódó vizét fürkészve Lin-csi Hszüan-cung császár és Jang Kuj-fej hercegnő igaz történetét. Csodálta őket, mert nem rettegte szívük az égi titkokat, s a megvetett földiek bosszúját.

 

23.

 

Az ifjú Lin-csi aznap hajnalban nem volt fáradt. Nem keresett magának alvóhelyet a hegyen, leereszkedett a völgybe és lassan, csendesen sétálgatott a Pompás Tisztaság tavának partján.
    – Aki három egész éven át bámulja a Hold arcát, aki három egész éven át a Holdra bízza magát és járja vele égi útját, azt bizony a titkok nem riasztják – tűnődött Lin-csi Hszüan-cung császár és asszonya történetén. Nem tudott elszakadni tőlük, a hegy és a tó folyvást róluk mesélt. Lin-csi pedig tűnődött tovább.
    – Aki fél a titkoktól, az elfordul tőlük, s gyorsan elfoglalja magát. Leszegett fejjel valamilyen ostoba munkához lát. Fúr, farag, épít, pusztít, kalapál. Ad, vesz, cserél, uralkodik vagy sereget vezet, szélesíti országát. A titkok azért riasztják, mert minél többet akar tudni róluk, megfejtést rájuk annál kevésbé talál. Minél világosabban akar látni, annál sűrűbb lesz a homály. Így lesznek aztán a rejtelmek óriássá, ő pedig egyre kisebbé, gyávábbá. És a sürgölődő gyáva törpe mégis hősnek, teremtőnek képzeli magát. Amit gyorsan és könnyen elvégezhet maga körül, azt elvégzi: lelkesen átalakítja az anyagot anyaggá. Másra nem is képes már. Így marad számára örökre titok az egész anyagon túli világ, az igazi valóság – töprengett Lin-csi, s egyre inkább értette a császárt és asszonyát.   
    – Ők a titkokat keresték, lesték, csodálták. Nem firtatták létezésük okát. Magukhoz engedték őket, és vigyáztak, nehogy feltörjék a titkok burkát. A rejtelmek kezesek lettek, szelíden lengték körül a császári párt. Ők pedig bennük mint jelképben, a világ egészét látták. Általuk voltak otthon égen és földön egyformán. Ez több, mint amennyit  bírni képes akár a leghatalmasabb császár – foglalta össze magának Lin-csi a titkok fürkészésének helyes módját és hasznát. Arról nem tudott, hogy a császárral és szépséges asszonyával szóba állt-e valaha a Hold, vagy csak figyelte némán a hódoló párt. Beszélgettek-e egyszer is miközben ők hosszú három éven át bámulták? Ám, hogy neki vigyázó, hű társa, sőt barátja a titokzatos bolygó, az nagyon jó érzéssel töltötte el. Büszke volt rá. Lassan, méltóságteljesen lépkedett a Pompás Tisztaság tavának partján. Olykor megállt, és nézte odafent az Égen, majd idelent a víz tükrében a Hold fényes csónakját. Uralkodónak érezte magát.

 

 Fotók: Teknős Miklós

 

 

Kapcsolódó: Sári-legendárium - Beszélgetés Sári Lászlóval

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.