Ugrás a tartalomra

A boszorkányok, a harcosok és az álom – Interjú György Attila József Attila-díjas szerzővel

A fiatal íróval, publicistával, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével beszélgettünk az alanyi prózáról, nőkről, férfiakról, macskákról, az újságírás fontosságáról, valamint arról, miért érzi magát etruszk fejedelemnek és bolyongó Szindbádnak, mit jelent neki a nemrégen megkapott állami kitüntetés.

 

 

 A boszorkányok, a harcosok és az álom

 

– Interjú György Attila József Attila-díjas szerzővel

 

Sokoldalú író vagy, nemcsak novelláid és regényeid, de publicisztikai írásaid is tanúsítják, hogy nyitott és kritikus szemmel jársz a világban. Közhelyes kérdés ugyan, de mégis: mi kell ahhoz, hogy valaki hitelesen írjon, jó író legyen?

Erős ilyenkor a kísértés, azt mondani: ha én ezt tudnám… de igazából mindenki tudja. Őszinteség kell. Akkor is, ha ez az őszinteség kellemetlen, néha sértő, de sosem öncélú. Azt hiszem, aki az ember névre méltó, előbb-utóbb, úgy harminc év körül eldönti, számára mi az, ami fontos, melyek az alapvető értékek, és ezektől eltérni megbocsátható, de nehezen feldolgozható. A többi „csak” tehetség, lehetőség, csillagállás, és egyéb szubjektív körülmények kérdése.

„Magyar író valahonnan a középpályáról, jóderékszékely, gyimesi csángó, macsó állat, érzékeny lélek, megszállott lovasember, előítéletekkel teljes publicista, Vazul macskám kedvenc gazdája, elvetemült nőimádó, ókonzervatív jellem, barátaim barátja. Ilyenekkel szeretek magamnak bókolni” – olvashatjuk tőled. Aki csak a magyar írót ismeri belőled, könnyen a többi jellemvonásra is következtethet az írásaidból. Kijelentethetjük, hogy önmagadat írod meg?

Egyértelműen. Hiszen magamat ismerem a legjobban, de egy emberélet sem elég ahhoz, hogy magadat megismerd. Azért jó, ha törekszünk rá. Nagy egóval rendelkező, kissé narcisztikus ember vagyok, ezt kár lenne tagadni: de legalább belátom ezt a hibámat, és látod, már újra megdicsértem magam… Nos, ami az idézett felvezetést illeti, változatlanul így van. Nem tartom magam jobbnak, de rosszabbnak sem a magyar irodalmi élet meghatározó részénél. (Más kérdés, számomra ki(k) a meghatározó(k)). Erőteljesen befolyásolja habitusomat, gondolkodásmódomat, hogy csángó vagyok, székely, magyar, európai, férfi és keresztény. Ha ezzel valakinek baja van, nem az én hibám. Szeretem az állatokat, a nőket, a barátaimat, a sorrend nem föltétlen ugyanez. És igen, erősen konzervatív ember vagyok, de abból a fajtából, aki azt mondja: „ne úgy élj, ahogyan én élek, hanem úgy, ahogyan én mondom.” Nos, ha ez nem elegendő ahhoz, hogy egy életen keresztül írhassak erről, akkor megvárom a következő lehetőséget…

„Vannak képek, amelyek halálig, és talán azon túl is kísérik az embert. Kevesen figyelnek ezekre a képekre, és jelentőségüket nem ismerik fel, pedig az álmok figyelmeztetnek fontosságukra. Mindenki álmodik, még a vakok és az állatok is, mert a képek, és a képekben rejtett üzenetek meghatározzák az emberi sorsot” – írod a Harcosok könyvében, majd egy interjúban állítod, egy álomról, egy megálmodott világról szól az erdélyi írói habitus. Tehát az erdélyi író az álom és valóság tereivel játszik?

Melyik író nem? Csupán a valóságról írni, nemcsak unalmas, hanem hamis is. Csupán az álomról írni: szép, igaz, de nem teljes az én olvasatomban. Mindig is szerettem a „mágikus realista” irodalmat, még mielőtt tudtam volna, így hívják. A szerző – már aki erre a névre érdemes –, és a mű között csak őszinteség van. A „valóság” interpretálható. Én egyaránt érzem magam György Attilának, etruszk fejedelemnek és bolyongó Szindbádnak. Ha nem írnék, ezt lehet, kezelni kéne: de én így jól érzem magam, és a példányszámokból ítélve, olvasóim is…

Melyek azok az álmok, amelyek a sorsodat határozzák meg?

Vannak visszatérő álmaim, és vannak mindig újak. De én tényleg hiszek az álmokban, tudok és szeretek aludni, és aki élete egyharmadát álomban tölti el, az azért figyeljen arra is, mi történik „ott”. Amúgy ez annyira intim kérdés, hogy nem válaszolok rá. De figyelni elsősorban arra figyelek, ami nem túl homályosan, és egyértelműen működik az álmokban és a „való” életben is. Ezek erkölcsi szabályok. Van, amit nem szabad áthágni, életed árán sem.

A Boszorkányok feltámadása című köteted izgalmas traktátus a nőkről, amely a múltba visszatekintve tűzi tollhegyre a veszélyesebb fajtájú nőket, avagy boszorkányokat. Napjainkban ki is az igazi boszorkány? Minden nő boszorkány vagy csak az általad tárgyalt ismertető jelek viselői azok?

A „minden nő boszorkány” és „minden férfi harcos” lenne most a korrekt, és mindenkinek tetsző válasz. Nem, nem azok. És nem is a legjobbak és legrosszabbak azok. Egyszerűen alkat, születés, genetika kérdése, ki az, és ki nem. Nem minden nőben van egyformán jelen a szexualitás, és nem minden férfiben a hit és az elhivatottság. Sajnos, egyre ritkábban. És akkor még ott lenne az intelligencia, játékosság, kegyetlenség, elegancia, ezer más tényező, ami miatt egy boszorkány boszorkány, vagy egy harcos harcos. Nem mintha én is eleget tudnék erről: de ez eddigi tapasztalataim sommája.

A Boszorkányok feltámadása újrakiadást is megélt, valóságos sikerkönyv. Női olvasóktól milyen visszajelzést kaptál?

Furcsa mód ezt a könyvet férfiaknak szántam. Ez benne is van az előszóban. Mély tisztelettel, de nagy előítélettel írok benne a „boszorkányokról”. (Amúgy ez az előítélet nem változott azóta sem, lassan csak „ítélet” lett belőle.) Ehhez képest, a visszajelzések alapján a többségi olvasó fantomképe értelmiségi, harminc körüli nő, ami nem föltétlen jó nekem, de attól tény, és számomra kellemes tény. Így győzik le a boszorkányok az inkvizítort, hiszen „kedvenc bűnöm a hiúság”, mondja Lucifer…

A Harcosok könyve ugyancsak izgalmas traktátus. Úgy érzem, kicsit párja is a Boszorkányok feltámadásának. Azt is megkísérlem, hogy abban hiszel, minden férfi harcos, minden nő boszorkány valamilyen szinten. Jól gondolom-e ezt?

Persze, hogy párja, yin és yang, fekete és fehér. De azt hiszem, nagyon ritkán találkozik a való életben „igazi harcos” az „igazi boszorkánnyal”. És ez bölcsen van így, mert felemésztik egymást. Persze, ez azért nem kevés áldás ebben az ingerszegény világban…

A harcosok kapcsán az igazságot is szeretnéd meghatározni: „a létezés önmagában igazságtalan. Az élet igazságtalanságok sorozata. Csak az maradhat igazságosnak, ki lemond életéről – ez az ember pedig meghal. Az ilyen ember áldozat – az áldozat igazsága pedig semmit nem jelent”.  Mindenkinek megvan a maga igazsága, mindenki másképp látja ezt a kérdést, van, aki a test örömeiben, van, aki a gazdagságban, van, aki a lelki értékekben. Az író igazsága mi?

Ha legalább a saját igazságomat maradéktalanul ismerném, lényegesen boldogabb és elvetemültebb ember lennék. Mindenki író és mindenki cserzővarga vagy maffiózó: ember, a saját igazság-felfogásával. Nem hiszek az abszolút igazságban, de hiszek abban, hogy a saját, vélt igazságod mellett köteles vagy – önmagaddal szemben –, a végsőkig kitartani. Mert így lesz kerek, szép, színes a világ, és ez nemcsak a Jóisten, még Darwin szerint is így van.

Kedveled a történelmi témákat, a múltba visszatekintést, ezt nemcsak a fent említett két köteted, hanem a többi írásod is bizonyítja, mint a Harminchárom, amely egyben családregény is. Kemény téma, sok háttértudást, élettapasztalatot igényel. Mennyi időt vett igénybe a könyv megírása?

Hm… Talán két évet, ahogyan visszaemlékszem rá. Nem szívesen emlékezem, mert életem egy ritka zavaros korszaka volt. Talán ezért is, mert harminchárom, különféle korban élő ember bőrébe kellett bújnom, nekem, aki utálom a színészeket és a szerepjátékokat. Tény és való, rengeteg háttérolvasmányt igényelt, de az alapot hál’Istennek hoztam magammal a családomból, saját belső legendáriumunkból, történész nagybátyámtól. Most, ha lassan tíz év után újraolvasom ezt a könyvet, egyre inkább úgy érzem: kevés benne a fikció, inkább egy másik én, másik harminchárom én beszél belőle. Egyik kedvenc könyvem, bármilyen hülyén hangzik is ez most.

Jelenleg macskákról írsz, a blogodon is olvasható a készülő kézirat. Miért foglalkoztat ez a téma? Neked is van macskád, talán ő ihletett meg?

Mindig volt, és mindig is lesz macskám, számomra a macskátlan ember olyan, mint az alkohol- vagy szex-absztinens. Van ilyen, de nem értem meg. A természet remekművei a macskák, mérnökileg, biológiailag, érzelmileg csodák. És olyan egyéniségek, ami csak ez emberhez fogható.
A készülő könyv egyébként csak részben szól a macskákról. Pontosabban: a macska benne csak ürügy, hogy megvilágítsa, mennyire szegényes, színtelenebb lenne az életünk e folyamatos baráti kihívás nélkül, amit egy macska jelent a környezetünkben. A macska: titok, barátság, függetlenség, önzés, boszorkányság, harc, nőiesség: minden, amiről eddig is írtam.

A macskás könyvön kívül milyen téma foglalkoztat jelenleg, milyen kötettel leped meg az olvasóidat a közeljövőben?

Ilyenkor azzal szoktam elütni a kérdést: könnyebb egy könyvet megírni, mint beszélni róla. Most is azt teszem, bocsáss meg…

Újságíró, publicista is vagy, hogyan fér meg a két szakma egymás mellett? Mindkettőben ugyanúgy otthon érzed magad?

Mindig azon csodálkoztam, ha valaki „író” és ugyanakkor nem publicista. Érdekes módon, ezt a kétkedést mindig elsősorban „jobboldali” (amúgy ez a meghatározás a mai politikai palettán már rég értelmét vesztett), vagy nemzeti kötődésű emberek kapcsán teszik fel. Egyszer nem hallottam, vagy valaki megkérdezte volna Eszterházytól, vagy Konrádtól, vagy Parti Nagytól, vagy sorolhatnám, ha érdemes lenne, hogy miért is ír vérlázító publicisztikákat itt-ott? Pedig azért az se’ piskóta, hogy népiesen éljek a szóval, amit ők írtak-írnak.
De ez rendjén van. Ahogyan az is rendjén van, hogy minden író érzékeny a világ, a saját világa, a saját értékrendje vélt vagy valós gondjaira. Krúdy, Mikszáth, Kosztolányi, Márai: iskolapéldái, hogyan lehet valaki elsőrangú író, és felelős újságíró, publicista. Persze, persze, tudom: ma már nem teremnek ilyen emberek. Pedig dehogynem. Annak idején őket sem szerették.

A Székelyföld szerkesztőjeként miként látod, a kortárs magyar prózában van valamiféle kialakuló irányzat, közös nevező, aminek alapján be lehet határolni az írókat?

Maradjon ez a következő nemzedék(ek) irodalomtudorainak dolga, biztos vagyok benne, majd kitalálnak valami szépet és hamisat. Én azt hiszem, jelenleg éppen a sokszínűségünk, és példátlan irodalmi toleranciánk az, ami meghatározó. Nem sok közös van, mondjuk, OJD-ben és Lövéteiben, Fekete Vincében és László Noémiben, vagy Molnár Vilmosban és jómagamban... De mennyire szép szőttes lett ebből! Ha valamiért, ezért érdemes, és büszkeség jelenkori erdélyi magyar írónak tudni magam, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok és élhetek.

József Attila-díjjal jutalmazták eddigi életműved. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Őszintén? Hatalmas elégtétel. De ugyanígy el is múlik, egy hónap múlva, ez már nem „tétel”, és két év múlva már csak a Wikipédia tartja számon. Tagadhatatlan, hogy az ember ilyenkor kicsit „vízen jár”, mint az Örkény-novellában a szerző, de azért ki kell lépni újra a partra, mielőtt túl mély lenne a víz. Megittam néhány tucat sört, tekintélyes mennyiségű unikumot, kezet fogtam sok-sok emberrel, akinek a gratulációja jólesett: és most arra gondolok, három napja késésben vagyok a megígért recenziómmal a szerkesztőségnek… Mert ez ilyen. Megtiszteltetés, de nem bocsánat az elkövetkezendő munkákért.

Varga Melinda

Kapcsolódó anyag:

Onagy Zoltán interjúja György Attilával

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.