Ugrás a tartalomra

A siker pszichózisa – Interjú M. Kovács Lenkével

Újra együtt… M. Kovács Lenke és meghívottai címmel mutatott be nemrég operettgálát a Kolozsvári Magyar Opera. A művésznő 1973-ben lett a társulat tagja, szinte minden szubrettszerepben láthatta-hallhatta őt a közönség. Visszavonulása után 15 évvel lépett most újra színpadra. Pályája fontosabb állomásairól, az ünnepi produkcióhoz kapcsolódó gondolatairól kérdeztük.

 

 

A siker pszichózisa 

 

– Interjú M. Kovács Lenkével

 

Első fellépése nagyon messzire, kora gyermekkorára nyúlik vissza, ötévesen a Szamos vendéglőben táncolt. Hogyan befolyásolta ez az élmény a későbbiekben a színpad iránti vonzalmát?

Kései gyerek vagyok, a szüleim mindig magukkal hordoztak, egy ilyen vasárnap délután került sor erre a fellépésre is. Akkoriban teadélutánokat tartottak, a szülők elmentek valahová szórakozni, ahol a háttérben halk zene szólt, egy ilyen alkalomkor leszálltam a székről, és táncolni kezdtem a zenekar előtt, cserébe egy ember az ölébe vett, és kaptam tőle egy hosszúkás, nagy csokoládétésztát. Minden nyáron és télen falura vittek, mivel nagyon beteges kislány voltam, az orvos javaslatára ilyen környezetben kellett lennem. Mostohanagymamám testvérének nem volt gyereke, és mindig nagy szeretettel vártak, saját gyerekükként kezeltek, hozzájuk jártam vakációzni. A faluban voltak templomi ünnepek, ahol szavaltak, énekeltek a gyerekek, én legtöbbször szavaltam. Mindig egy nagy csokor virágot kaptam ajándékba. Ezek olyan emlékek, amelyekre az ember idősebb korában szívesen tekint vissza. Nemrégiben csalódás is ért, mert visszatértem abba a faluba, és az a ház korábban mesevilágszerű volt: az a kapu, az a gémeskút, az a mély csend, mint egy igazi, nagy mesében. Most kerestem a házat, de csak a romjait találtam, pokoli érzés volt…
A színpad iránti vonzalom a színiakadémia felé terelte önt, majd a Szatmári Északi Színházhoz került.
Szerettem volna balerina lenni, oda nem vettek fel, majd a középiskolában beiratkoztam a Művelődési Ház színjátszó tagozatára, ahol Cservény János csoportjában kis epizódszerepeket játszottam, jártunk ki falvakra meg a közeli városokba is. Nem emlékszem minden szerepemre, egyszer egy pionír (úttörő) voltam, aztán egy kislány, ezek megmaradtak. Monológokat is tanulgattunk, aztán jött a nagy vágy: felvételi a színiakadémiára. Érettségi után jelentkeztem Lohinszky Lóránd osztályába. A főiskola elvégzése után öt évet a Szatmári Északi Színházban töltöttem, ahonnan fájó szívvel jöttem el. Az a társulat fantasztikusan családias volt. Ha játszottunk a darabban, ha nem, elmentünk az előadásokra, utána mindig kimentünk a vendéglőbe, összetartó csapat volt. Nem akartak elengedni, lakást ajánlottak fel, a férjemnek állást biztosítottak volna a törvényszéknél. De ő nem akart jönni, gyerek is volt már, aki a nagyszülőknél nevelkedett.

A Kolozsvári Magyar Opera felajánlotta, hogy Ön játssza a szubrett szerepkört, miután egy országos turné alkalmával fellépett a társulattal. Így került hozzájuk.

Valóban így volt. Egy alkalommal a Kolozsvári Opera egy turnéra indult, és a szubrettjük lebetegedett, körülnéztek, hogy ki játszik zenés vígjátékokat a színháznál – rám esett a választásuk. Én tulajdonképpen arról álmodtam, hogy orosz drámaírók darabjaiban játsszak, Csehov-, Osztrovszkij-drámákban, ehhez képest furcsán alakult a sorsom, hiszen ezek nem jöttek be. Első szerepem is zenés vígjáték volt, az Isten véled, édes Piroskám, és ezt követően ahány zenés vígjáték került műsorra, mind főszerepet játszottam benne, jó, persze voltak prózai alakítások is, epizódszerepek, négy és fél év alatt nagyon sokat játszottam. De a zenés vígjátékok által megpecsételődött a sorsom, így kerültem az operához. Felajánlották a Forgóajtó szubrettszerepét, Magdát. Abban az időben, amikor elindult az opera, a színház egy turnéra, kötelező volt egy saját román vagy magyar nyelvű darab is a másik előadás mellett. Sárközi-Demján írták a Forgóajtót, amelyben nekem is föl kellett lépni. Másfél nap alatt tanultam meg a szerepet, beugrottam, és csináltam velük egy országos turnét. Ennek következtében felajánlották nekem a szubrett szerepkört. Majd következtek a nagy ovációk, hogy jöjjek ide, a család is akarta. Két és fél év után fogadott el a kritika és a kollégák. Kibogarászták, hogy mindig, amikor üresedés volt egy állásra, meg kellett pályázni, de az enyém nem volt meghirdetve a központi sajtóban. Úgy tudták be azt a 14-15 előadást, hogy egy vizsgaelőadás. Két év után nyaraltunk a családdal a tengerparton, s olvastuk a nagy központi sajtóorgánumban, az Előrében, hogy az operaház versenyvizsgát hirdet szubrett szerepkörre. Majd megfagytam, mondom: ilyen nincs. Kinek kell még oda jönnie?! A rosszindulat generátorai beindultak hamar, így kénytelen voltam több mint két év után versenyvizsgázni a posztomra, holott úgy voltam felvéve, hogy hangi kvalitásaim szuperlatívuszokban vannak, ami nem igaz. Színit végeztem, a színészi produkciókat teljesítettem a tehetségemhez mérten. Mindig megpróbáltam valami pluszt belevinni a szerepekbe. De azt elismerem, hogy nincsenek olyan hangi kvalitásaim, mint ahogy azt állították.
Eljátszottam az operettekben az összes szubrett szerepkört, talán kettő kivételével. Akkor harmincegynéhány operett volt műsoron és nagyon sok opera. Havonta több mint húsz előadást játszottunk, abból 15 operettet biztosan és tíz nagyoperát.

A sok szerep között van-e kedvence, vagy olyan, amelyhez valami különleges élménye fűződik?

Nem tudnék kedvencet kiragadni, mindeniket egyformán szerettem. Mindegyik szerepem egy más figura volt és nagyon jó érzés mindig más bőrébe belebújni. A Mary Poppins például emlékezetes. Csodálatos érzés, amikor előadás után haza akarnak kísérni a gyerekek, megvártak, puszit adtak nekem. Anyukám, vigyük haza – mondta egyszer az egyik gyerek. Sok-sok ilyen apró élményem van. Nem beszélve a lelkes közönségről, főként rendszerváltás előtti időkben, amikor az emberek télikabátban ültek a nézőtéren, és mindig zsúfolásig megtelt a színház. Nagyon sajnálom, hogy a mai fiatalok ezt nem érik meg.
Olyan jó érzés volt, amikor az ember a színfalak mögött van még és megszólal, s a taps már hallatszik is… Az évek folyamán kialakul a siker pszichózisa, és akkor a siker sikert teremt. Amikor az ember színpadra lép és megszólal a taps, nem az aznapi produkciónak szól, hanem az elmúlt éveknek, az addigi sikereknek.

Milyen nehézségei vannak az operett műfajának a prózai szerepekkel szemben?

Sokkal több kvalitásra van szükséged, mert énekelsz, táncolsz, szöveget mondasz, a prózánál csak kidolgozol egy szerepet. Az operett librettója egy naiv mese, de hinni kell benne. Ha ezt úgy formálod, hogy hiszel benne, olyan tökéletessé válik, mintha egy Shakespeare-t játszanál.

A nemrégiben megszervezett gálaműsor népes közönséget vonzott, sok régi rajongója ült a nézőtéren, ugyanakkor fiatalok is. Milyen érzés volt újra színpadon lenni?

Az igazság az, hogy kétezerben új igazgató jött hozzánk, ahogy szokták mondani: új igazgató, új seprű. Amit nehezen tudtam elviselni, hogy oly hamar lekerültek a repertoárról az operettek, a közönségnek szüksége van ebben a rohanó, nehézségekkel küzdő világunkban az operett zenéjére, a naivságára, nem csak az öregeknek, a fiataloknak is. Az operett nem fog kihalni, hiszen még a gyerekek is igényelik, most megy az Ali baba és a negyven rabló zsúfolt házzal. A kis ötéves unokám is nagyon lelkes, elmeséli, hogy azt szereti az előadásban, amikor ott apát lenyírták, vagy amikor az egyik rabló nem tud számolni. Nem csinálnak ma már ilyen gyerekelőadásokat, vagy csak nagyon ritkán. A Mary Poppins is ilyen. A gyerekeknek a morajlását, a kacagását nem lehet elmondani – nagyon jó érezni. Nincs olyan darabom, amit ne szeretettel játszottam volna. Volt egy olyan alkalom, amikor Horváth Béla rendezte a Bajadért, mondta, hogy itt egy különleges figurát kellene hozni, elszakadni a többi stílustól. Egy alkalommal Margitán nyaraltunk, és volt ott egy nő nagyon érdekes beszédstílussal, ott ültünk a medencében és beszélgettünk, akkor döntöttem el, hogy ezt a figurát viszem a színpadra. Mikor visszajöttem, találgatták, kit utánozok. Egy kényeskedő nő volt, selypített is egy picit, megfigyeltem a gesztusait, ahogy a testét vonszolta. Amikor a Mágnást alakítottam, a nagypostánál a széki lányok minden csütörtökön táncoltak, itt volt a találkozójuk, figyeltem őket, hogyan reagálnak. Onnan is lopkodtam egy-egy kicsit. Az utcán is, ahányszor mentem, az embereket figyeltem, megpróbáltam belőlük meríteni. A Mágnásnál egy kolléga azt mondta, hogy Dorián Icu jut eszébe, pedig én őt nagyrészt csak gyerekkoromban láttam, és néhányszor felnőttként, amikor még fel-fellépett. Az ember az életben úgy kell járkáljon, hogy innen-onnan-amonnan valamit lecsípjen.

Akkor elmondhatjuk, hogy az élet írja az előadásokat, a szerepeket?

Hát ez így van. Az operettre nem fektetnek nagy súlyt, pedig a közönség oly nagyon igényelné még most is. Sajnálom, hogy a repertoár ennyire leszűkült. . . Meg azt is, hogy ha felújítanak valamit, elrontják. A Csárdáskirálynő is ilyen volt sajnos, a harmadik felvonás olyan lett, mint egy zsibvásár. A másik probléma a felújított darabokkal, hogy fel kellene tüntetni az eredeti előadás rendezőjét is, nem szép gesztus kihagyni.

Mit gondol, mi lenne a megoldás arra, hogy több operettet játszanak?

Sajnos az utánam következő generáció nem kapta meg azt, amit meg kellett volna, még most sem volna késő egy-egy operettet színpadra vinni, csak ehhez rendező is szükségeltetik. Itt volt Bor József, aki felújította a Maricát, élvezetes volt a rendezése, ülni és hallgatni, hogyan magyarázza meg, mert azért a konzervatóriumot végzettek nem színiakadémikusok, az operett pedig megkívánja a színjátszást. Olyan egyéneknek, akik színészi kvalitásokkal vannak megáldva, azoknak sokkal könnyebb. De ha  a konzervatóriumban nincs színi képzés, akkor csak kell egy olyan ember, aki megmagyarázza, megmutatja annak fortélyait, ilyen volt Horváth Béla is.

Az Ön tiszteletére rendezett előadás volt, meg volt hatódva, ugyanakkor úgy éreztem, üdeség árad a játékából.

Nagyon meg voltam hatódva, nem tudtam, hogy videót is vetítenek a régi előadásaim válogatásából, amikor megláttam, összeszorult a torkom, azt hittem, nem tudok a színpadra kimenni. Kihívást is jelentett persze. Viszont nem vagyok hozzászokva ezekhez a gyors próbafolyamatokhoz, több időt kellene erre szentelni. Összességében nagy élmény volt az előadás.

 

Varga Melinda

Képek forrása: szabadsag.ro (Rohonyi D. István)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.