Ugrás a tartalomra

Mircea Cărtărescu: Mindentnemtudó története – Gergely Zsuzsa fordításában

E helyek és események mindegyike, elméje szemének érintésére vad, élő színekben táncolt, részegítő illatok és szivárványos hangok kavalkádja lengte körül. Ott ült most ő, arcát tenyerébe mélyesztve, betelt életével, mint az érett gyümölcs, és ablakán keresztül szemlélte a kéklő hegyeket.

 

 


Mircea Cărtărescu

Mindentnemtudó története

 

Felfuvalkodottságában és határtalan ostobaságában Zurbalán elfelejtette, amivel még a legöregebb sárkány is mélységesen tisztában volt: Mindentnemtudó nem beszél, vagy legalábbis nem úgy, mint a közrendű sárkányok. Az apóka, kinek olyan hosszú szempillái voltak, hogy a jogarral volt kénytelen kitámasztani őket, elégedett volt a sárkány megleckéztetésével, mégis kicsit szégyellte a csalást. „Ó, Mindentnemtudóm, bocsásd meg egy szegény selyemszakállú-virágembernek, hogy szájára vette nevedet!” – mormogta visszatérőben kunyhójába. Leült a lócára, és magába roskadva kinézett az ablakon, a messziről kéklő hegyek felé. Minden, de minden hosszú élete során, mely most újra lepergett szemei előtt, összekapcsolódott az újra és újra elvesző és megint felbukkanó Mindentnemtudó arcával.

A selyemszakállú-virágember, ki Umbello névre hallgatott (mi is így fogjuk szólítani), népének összes többi tagjához hasonlóan egy üveghegy csúcsán született, mely annyira csúszós volt, hogy senki nem tudta megmászni, és annyira átlátszó, hogy belsejében jól lehetett látni a hatalmas meg nem született csecsemőt, összekuporodva, akárcsak egy anyaméhben. Umbello szüleit egy napon élelemszerzés közben vad orkok kapták el, és kíméletlenül legyilkolták őket. A kicsike rettentő éhséget állt ki, majd mikor már nem bírta tovább, a hegy egyik lejtőjén lecsúszott a völgybe. Leérvén, sántikálva elindult a félelmetesen villódzó, vak bogaraktól hangosan nyüzsgő zuzmóágak között. Szerencséjére éppen akkor repült el a feje felett egy sárkányok sárkanygya, és kiszabadította egy hatalmas üregi pók karmai közül. Umbello elkapta a ledobott kötelet, és felemelkedett a mennyezet sztalaktitjai közé. Átrepültek egy működő tűzhányólánc felett, amelyen túl egy vár körvonalai sejlettek. A sárkányok sárkanygya leereszkedett annyira, hogy biztonságosan letehesse a kis virágembert a földre, majd felszállt és repült, repült, mígnem már semmi sem látszott belőle.
Umbello bement az erődítménybe, mely a mioritikus sárkányoké volt, és egész nap éhesen kóborolt az utcákon. Estére lerogyott egy párkányra, onnan nézte a pikkelyes és félelmetes buzogányos lények jövés-menését, akik ki-be járkáltak az üzletekbe, s meg-megálltak pletykálkodni az utcasarkokon. Rongyos harisnyájú csavargó telepedett melléje.
– Ejha, nehéz az élet, mi, legényke – elegyedett szóba, eltorzítva a szavak ejtését, mert rengeteg agyara hiányzott. Umbello semmit nem válaszolt, ám hasa olyan hangosan korgott, hogy ez is megtette válasznak.
– Tudom, öcsém, tudom, ugyanaz a metafizikus érzés kínoz engem is.
– Hogyan? – nézett sandán a csavargóra a kicsike.
– Vagyis, halok éhen, hogy úgy mondjam.
– Azt megértettem, bácsi, de mit jelent az a szó, matek-fizika, vagy hogy is mondtad?
– Az nem a te kis taknyos orrocskádra való, te kis béka, te. Ide nézz! Még a pikkelyeim is meredeznek a sapkám alól: ez mind ennek az átkozott szónak köszönhető, úgy tudd meg. Gyere inkább, szabaduljunk meg az átkozott ürességtől a hasunkban.
Kissé kétkedő szívvel, Umbello elindult a csavargó kezét fogva a girbegurba utcákon, mígnem a vár szélénél, az egyik védőbástya alatt, melyen a roppant kőhajító szerkezet trónolt, kerítéssel körülvett házacskára nem bukkantak. Átugrották a kerítést, mögötte istállót találtak, melyben a virágemberke egy gorgót ismert fel. Ez egyfajta tehén volt, de akkora, hogy megtöltötte az egész istállót fel, egészen a tetőig. Sötétkék színe volt, szarvai pedig fehér fémből voltak, mint az ezüst. Hátsó lábai között óriási négycsecsű tőgy duzzadt: az egyik csecs piros volt, a másik fekete, a harmadik zöld és végül volt egy fehér. Umbello ezt már látta képen egy könyvben, melyből édesanyja olvasott neki hajdan lefekvéskor, úgyhogy tudta, mire számíthat. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy elérje a feketét, emlékei szerint málnaszörp van benne. Rögtön köpött egy nagyot és komikus gonddal törölgette a nyelvét, mert a tőgyből bikaerős bort sikerült innia, s ez sehogy sem ízlett neki.
– Kicsikém – mondta szelíden a gorgó, borjúszemével simogatva őt –, inkább a pirosat próbáld ki. Az elv egyszerű: a szín utal a tartalomra.
– Köszönjük a magyarázatot, asszonyom – mondta udvariasan Umbello helyett a csavargó, és vadul nekiesett a kicsike által elhagyott csecsnek. Belakmároztak a tejből, borból, szörpből és kardharmat-italból, míg teljesen helyre nem jöttek. Végül mindketten leheveredtek a szalmára, fejüket a gorgó csípőjének támasztották, aki csendesen kérődzött. A mioritikus sárkány felvillanyozódott a bortól, lefekvéshez semmi kedve nem volt, mesélni kezdett hát hetet-havat Umbellónak.
– Öcsém, tudd meg, hogy így, ahogy te most engem látsz, kiégve, nyomorultan… nem mindig voltam ilyen. Bizony szép, vitéz sárkány voltam én valamikor. Igaz, hogy most mindenki nevet rajtam, de senki sem tudja azt, amit én tudok. Senki nem látta őt… őt…
– Kit, bácsi?
– Senki nem kortyolt végtelen bölcsességéből – folytatta a sárkány, figyelemre sem méltatva a békányi kíváncsiskodót. – S mikor elgondolom, hogy mennyire váratlanul kezdődött az egész… Egyszer, mikor éppen valami rokonaim mellett vitt el az utam, akik elveszítettek egy zsák skalpot, hallottam, amint egy sárkánynő megszólal: „Hah, hiába kesergünk annyit, hisz hát minden éppen úgy van, ahogy Mindentnemtudó mondotta:

Ami van, van.
Ami nincs, nincs.”

Mikor e szavakat meghallottam, sóbálvánnyá meredtem: mintha a világ minden bölcsessége összegyülemlett volna e pár szóban. Egy pillanat alatt elhajítottam pajzsomat és buzogányomat, s életemet e két verssor fölötti elmélkedésnek szenteltem. Még a mai napig sem érkeztem el feneketlen mélységéig.
– „Ami van, van, ami nincs, nincs” – ismételte felindultan Umbello, aki maga is érezte, hogy ez az éjszaka őt is örökre meg fogja változtatni.
– Ki az a Mindentnemtudó? – kérdezte füleit hegyezve.
– Egyszer láttam őt, akkor is csak álomban. De ez is túl sok volt. Álmomban égig érő hegyet láttam. De nem itt, a jégcsapok alatt, hanem a Felszínen, ahol azt mondják, mindent beborít egy harangszerűség, ami a legeslegtisztább zafírból van. Azt mondják, ott a fű zöld (noha ezt egy kicsit túlzásnak érzem), és hogy a nyomorultaknak is vannak városaik, mint nekünk (az utazók dajkameséi lehetnek, egészen biztosan). Ott akkor megmutatkozott előttem egy pompás jéghegy és ebben a jéghegyben egy ház nagyságú óriás légbuborék. „A Világ Tetején vagy” – suttogta fülembe egy édes hang. És akkor ott, a légbuborék közepén megláttam a nagy csupasz gyermeket, tiszta, gyémánt szemekkel, egyik kezében a híres Füles Jogar, lábán pedig ólombakancs. Üvegfalán keresztül rendre rávetette pillantását a külső világ egy-egy részletére: egy madárra, egy fehér rókára, egy tiszafára. Mikor tekintete megérintette az adott dolgot, az szikrázni kezdett, színei megelevenedtek, majd a róka vagy a fa eltávolodott a többi formától és elkezdett igazán létezni. Bármilyen messze is lehetett, abban a pillanatban megfoghattad, megszagolhattad, megkóstolhattad akár, mintha mégis csak melletted lett volna. Felém csak egy pillantást vetett, nagy sokára, és ez elegendő volt, hogy azonnal felébredjek. Azt hiszem, megértettem e látomás üzenetét: Mindentnemtudó ott él az álom birodalmában, ahonnan egyetlen pillantásával láthatóvá tesz bennünket. Bármilyen dolog létezni képes pusztán csak azért, mert ő ránéz. Mikor leveszi róla a tekintetét, a dolog eltűnik. Mindnyájan, valamelyik álombeli pillantásával jöttünk a világra…
A koldus elhallgatott, majd Umbello megértette, hogy Mindentnemtudó valószínűleg már nem nézi, hisz az öreg hamarosan álomba merült és rettentő horkolásba kezdett. Umbello sokáig ébren maradt. Majd tiszta szívéből felfohászkodott a mennybolt jégcsapjai felé: „Uram, bármi is legyen a te neved, add, hogy még ebben az életben találkozhassam vele! Bárcsak a Mindentnemtudóval való találkozás pillanatáért teremtettél volna engem e világra! Végy el mindent, fiatalságot, egészséget, csak add meg újra éreznem gyémántpillantásának hűvösét!”
A selyemszakállú-virágemberek annyira törékenyek, hogy isteni segítség nélkül nem tudnának élni a sárkányok szörnyű világában. Nincs fegyverük és nem varázsolnak, de az istenek szeretik, és megajándékozzák éket. Abban a pillanatban, amikor fohászát befejezte, Umbello édes nyomást érzett bal tenyerében. Narancs nagyságú gyöngyszem volt, anyaga mintha kislányok fogacskáiból lett volna gyúrva, hol hamuszürkén, hol pedig rózsaszín fényben csillogott a sötétben. A következő napokban Umbello gyorsan megtanult bánni a gyönggyel. Meglehetősen könnyű volt: két kézben kellett tartani, rálehelni, versikét vagy valami tréfát mondani neki, hogy megvidámodjon és rögtön érezni lehetett, ahogyan kibomlik, mint a sündisznó, puha lesz, izmokkal és csontocskákkal telítődik gyöngyházszínű bőre alatt. Végül előbukkant pofácskája és három szarvacskája, szemmel a csúcsain, mint a csigáén, amikkel kíváncsian nézett körbe. Gyöngyházszínű testével kígyózva sétált Umbello vállán, néha nyaklánccá tekeredett a nyakán, máskor feje búbját vizsgálta, amitől kakastaréjszerűvé vált. Umbello a kicsi lényecskét (régi költő nevéről) Hilozoisnak nevezte el. Nagy hatalom rejlett benne. Láthatatlanná vagy harcban győzhetetlenné, boldoggá tett, s amikor meguntad a nagy boldogságot, egy-egy apró balsorsocskát is a nyakadba zúdított, a változatosság kedvéért. Mikor újra összetekeredve tenyérnyivel a fejed felett lebegett, biztosra vehetted, hogy kívánságaid beteljesülnek.
Évek hosszú során át barangoltak ketten a világban, kérdezősködve térülve-fordulva erre-arra. A legszerényebb nyom is, mely Mindentnemtudóhoz vezethetett, felbecsülhetetlen kincs volt számukra. Hamarosan valóságos karaván követte őket. Sárkányok, sárkanygyák százai lebegtek felettük: mindannyian az ólombakancsok nyomát keresték. Negyven zugolyderes sárkány hatalmas koffereket cipelt a hátán, melyekben a nagy bölcsnek tulajdonított közmondásokat gyűjtötték össze. Umbello az egészet elolvasta és rendre félrelökte őket, mint vaskos hamisítványok nagy halmazát. Oly kevés volt a valódi hallhatatlan gondolat, hogy vékony füzetben elfértek volna. Végül ezeket mind összesűríthette a legeslegelső közmondásba:

Ami van, van.
Ami nincs, nincs.

Umbello haja megderesedett és szép selyem szakálla, mely egykoron gesztenyebarnán csillogott, akár a kukoricacső torzsája, fehér lett, mint az ökörnyál kuszasága. Szelíd szomorúság ködösítette el szemét: egyre kevésbé remélte már, hogy valaha is a bölcs közelébe kerülhet, kit mégis oly közel érzett magához. Csak Hilozois maradt örök fiatal és játékos. Gyöngyházszínű gömbként lebegve a fejek felett, világunk legsötétebb részét világította be: a jövőt. Ő vezérelte Umbellót látszólag vaktában kiválasztott utakon, ám azok végül felfedték rejtett mélységüket. Vajon véletlen-e, hogy Umbello élete végéig bejárta a világ minden felszíni és felszín alatti térségét? Hogy találkozott a sárkányok minden fajzatával, és még a földön szétszórt egyéb más fajzatokkal is? Hogy nagy lapokra lerajzolt minden állatot és növényt, a vízi bolhától a hatalmas ámbrás cetig és a fák finom moháitól a pompás eukaliptuszokig? Hogy tudta, mikor lesz napfogyatkozás, és le tudta mérni, milyen távol vannak a csillagok?
Egyik este elaludt, és ő is megálmodta a csavargó-koldus álmát. Repült az eső utáni ragyogó tisztaságú kék égbolton egészen a messzeségben derengő hatalmas hegyekig. Lebegett ő is, testtelenül, a hófödte csúcsok felett, mígnem meglátta a napban aranypapírként szikrázó jéghegyet. Lecsúszott az áttetsző jégnyelven, mely eszébe juttatta kedves üveghegyét, a húszelefántnyi méretű összegömbölyödött csecsemővel a gyomrában. Ám a Himalája nagy jéghegyében nemcsak egy légbuborékot látott, mint az öreg mioritikus sárkány, hanem százakat, ezreket, mindegyik belsejében ott volt a csodálatos gyermek. Voltak kislányok és kisfiúk, csupaszon tündökölve, briliáns szemekkel, kezükben a Füles Jogarokkal, lábukon ólombakanccsal. És egyszer csak a nagy légbuborékok felszínre emelkedtek, mintha vízben lennének, elformátlanodva és szikrázón, mígnem kibukkantak, mint ezer meg ezer szivárványszínű szappanbuborék. A szél ide-oda görgette őket, majd óvatosan leengedte a kizöldült tájra, tisztásokra és ormokra, és ahol a földhöz értek, feloldódtak ennek áldásában. A föld feléledt, vad színekben pompázott és a legfinomabb dolgok széle érintésre villódzni kezdett, mintha egy rajz hirtelen valóságos életre kelt volna. Egy kislány puhán éppen Umbello előtt szállt le, légbuborékának szélei eltűntek, ő feléje nyújtotta karját, és megérintette a kezében tartott jogarral. A virágember hirtelen összeroskadt alvó testében.
Az idő múlása, mely senkinek sem kegyelmez, az ő hátát is meghajlította. Szempillái megnőttek, szemeit elárasztották. Nagy sokára elérkezett Kokorro ősi várához, ahol a király, elámulva tarka kíséretén, szállást adott neki. A virágember megmutatta rajzait, soha nem látott madarak lakta kalitkáit, mérges tuutákkal teli terráriumait, ásványokkal és oly gyönyörű bányavirágokkal tömött ládáit, hogy az ember sírva fakadt e sok szépség láttán. Maga Hydro Førr király kísérte körbe a hatalmas termekben, ahol az ázsiai sárkányok fehér köpenyben és orvosi maszkokkal az arcukon dolgoztak a miniatűr nyomtatott áramkörökön. E termek csendjében, ahová még egy porszem sem férkőzhetett, néha-néha hallani lehetett a szemfogak gyűrűinek dallamos csilingelését, miken keresztül a zombálok beszélgettek. Olykor valamelyikük a folyosón átvetette magát a fején, miután szemmel láthatóan egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már csak mikroszkóppal volt látható. Ha keresztülnéztél az üveglencsén, láthattad, amint az ónszálakon lépked, megjavítgatva itt-ott egy-egy mikroprocesszoron elszakadt aranyhuzalt, vagy amint felmászik egy sárga, zöld és piros csíkos ellenállás lábaira. Aztán, egyre növekedve, visszatért világunkba, mintha mi sem történt volna.
A király házacskával ajándékozta meg egy üveghegy tetején, árnyékot nem vető diófa mellett. Ott elmélkedett hosszasan élete tökéletes gyöngyszemén, amit körbevett az éjszaka, mintha fekete bársonypárnára tűzték volna. Viszontlátta ott gyermekkora minden helyszínét és eseményét, majd sorra következett ifjúkora, meglett férfikora, végül öregsége. E helyek és események mindegyike, elméje szemének érintésére vad, élő színekben táncolt, részegítő illatok és szivárványos hangok kavalkádja lengte körül. Ott ült most ő, arcát tenyerébe mélyesztve, betelt életével, mint az érett gyümölcs, és ablakán keresztül szemlélte a kéklő hegyeket. Hilozois összegömbölyödve aludt bal tenyere begörbített védelmében. Az öreg érezte ásványos, ám meleg bőrét, mely alig-alig moccant miközben elégedetten dorombolt. Hirtelen megrohanta a halál bánatos fénye, és rettegve, szükségét érezte egy társnak. Kezébe vette az állatkát, rücskös képe elé emelte és lassacskán suttogni kezdte:

Hilozois, Hilozois,
Ketten vagyunk magunkban:
Lágy szakállú vén az egyik
S egy olyan kislány a másik, mint magácska Hilozois,
Üljél most lágy ölembe,
Bújjon ki csigaszarvad,
Légy pajkos, mint a szellő,
Fújd el az esőfelhőt,
Hilozois, Hilozois…

A gyöngyszem lassacskán megpuhult, de gyöngyházszínű testecskéjéből ezúttal nem bajuszos pofácska bukkant elő, hanem a teknősbékatojáshoz hasonlatos puha héjon áttetszett valami, ami lüketető szívhez volt hasonlatos. Ahogyan egyre átlátszóbbá vált a héj, mindinkább ki lehetett venni a kicsi, összegömbölyödött lényecskét, aki pontosan úgy nézett ki, mint az üveghegybeliek. Az apóka csodálkozó szemei előtt a csecsemő nőtt, növekedett, betöltötte a héjat, majd széttörte és lassacskán lábra állt. Szemmel láthatóan növekedett, míg csak hasonlítani nem kezdett a légbuborékbeli gyémántszemhéjú gyerekekhez, majd valaki máshoz, akit Umbello is jól ismert, de elfelejtett ilyen rengeteg sok idő alatt. A gyermek immáron ifjú lett, majd szép szál selyemszakállú ember, és nem telt el sok idő, míg háta meghajlott és szemöldökében ősz hajszálak jelentek meg. A következő néhány pillanatban két Umbello állt szemtől szembe, a második jobb kezében viszont már ott volt a híres Füles Jogar, lábán az ólombakancs.
Az öreg egy pillanat alatt megértett mindent. Élete gyöngyszeme immáron tökéletes egész lett. Élete álma beteljesült. Megköszönte az ismeretlen isteneknek a felbecsülhetetlen ajándékot, amelyet mindnyájan megkaptunk: az élet határtalan ragyogását. Lehunyta ekkor szemeit és nem tudott már semmit.

 

Fordította: Gergely Zsuzsa

XXXXXXX

Mircea Cărtărescu Bukarestben született 1956. június 1-jén. 1980-ban végzett a Bukaresti Egyetem Bölcsészettudományi karán román nyelv és irodalom szakon. Jelenleg a Bukaresti Egyetem Bölcsészettudományi karán docens. Költő, író, esszéista, irodalmi kritikus és publicista.
Megjelent kötetei: Fények, kirakatok, fényképek (Faruri, vitrine, fotografii), versek, Cartea Românească, Bukarest, 1980. Szerelmes versek (Poeme de amor), Cartea Românească, Bukarest, 1982. Mindent (Totul), versek, Cartea Românească, Bukarest, 1984. Az álom (Visul), következő kiadásban Nosztalgia (Nostalgia), elbeszélések, Cartea Românească, Bukarest, 1989, valamint Humanitas, Bukarest, 1993 (lefordították francia, német, olasz, svéd, norvég, spanyol, magyar, angol és szlovén nyelvekre). A levantei (Levantul), epikus poéma, Cartea Românească, Bukarest, 1990, valamint Humanitas, Bukarest, 1998. Rémálom (Visul chimeric), kritikai tanulmány, Litera, Bukarest, 1991. Travesti, regény, Humanitas, Bukarest, 1994 (lefordították francia, holland, norvég, spanyol, magyar és lengyel nyelvekre.) A szerelem (Dragostea), versek, Humanitas, Bukarest, 1994. Vakító (Orbitor) I. kötet, regény, Humanitas, Bukarest, 1996 (lefordították francia, svéd, magyar, bulgár és német nyelvekre.) Dupla CD (Dublu CD), versek, Humanitas, Bukarest, 1998. A román posztmodernizmus (Postmodernismul românesc), kritikai tanulmány, Humanitas, Bukarest, 1999. Napló (Jurnal), Humanitas, Bukarest, 2001. Vakító (Orbitor) II. kötet, regény, Humanitas, Bukarest, 2002 (lefordították bulgár, francia, svéd nyelvekre.) A sárkányok enciklopédiája (Enciclopedia zmeilor), gyerekkönyv, Humanitas, Bukarest, 2002, 2004, 2007. Örökifjú, pixelekbe burkolózva (Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli), publicisztika, Humanitas, Bukarest, 2003. A fikció kemény illata (Parfumul aspru al ficţiunii), audiobook, Humanitas, Bukarest, 2003. Többversszakú (Plurivers) I. és II. kötet, versek, Humanitas, Bukarest, 2003. Ötven szonett (Cincizeci de sonete), versek, Brumar, Temesvár, 2003. Miért szeretjük a nőket (De ce iubim femeile), elbeszélések és audiobook, Humanitas, Bukarest, 2004. Báró uram! (Baroane!), Humanitas, Bukarest, 2005. Mircea Cărtărescu verseskötetei még megjelentek Írországban, az Egyesült Államokban, Olaszországban és Németországban.
Könyvei díjakat kaptak a Román Akadémia, a Romániai és Moldova Köztársaságbeli Írószövetség, ASPRO, a Bukaresti Írószövetség, a Romániai Kiadók Szövetsége részéről, valamint díjazták még a Cuvântul, Ateneu, Flacăra és a Tomis şi Ziarul de Iaşi folyóiratok. Franciaországban előterjesztették a Médicis, Le meilleur livre étranger, és Prix Union Latine díjakra. A Nosztalgia (Nostalgia) című regénye 2005-ben megkapta a Giuseppe Acerbi, Castel Goffredo, Italia irodalmi díjat.
 

 

Kép: old.cotidianul.ro

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.