Ugrás a tartalomra

SUNSHINE. HAPPINESS? - Csernátony Lukács László festményei, Petri György verse

Az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket. Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad. (Barta Edit)

 

 

BARTA EDIT
SUNSHINE. HAPPINESS?

 

 

 

 

 

 

 

 

Csernátony Lukács László: Napsütés. Vidámság?

 

 

Van a fotótörténetben egy kép, William Klein Dance in Brooklyn című képe (1956), melyen az alkotó egy Brooklyn utcáin táncoló kamaszpárt örökít meg. Klein képén a gyerekek arca bemozdult az expozíció pillanatában a mozgás miatt, ezért a fényképen viháncoló kamaszok helyett leginkább idiótákra, torzszülöttekre emlékeztető figurákat látunk. Hogy Klein mégsem semmisítette meg ezt az akár hibásnak is tekinthető képét, annak nyilvánvalóan az az oka, hogy fotójával sikerült a valóság élethű, pontos másolatánál egy sokkalta reálisabb képet készítenie a valóságról, illetve arról, hogy mit gondolt ő az ötvenes évek Amerikájáról.

A fiatal magyar képzőművész, Csernátony Lukács László festményein a figurák arca nem a mozgás, hanem a vászonra felvitt festékrétegek között torzul el és nyer új realitást. Ahogy Klein, úgy az ő képeinek szereplői sem társadalmon kívül létező alakok. Épp ellenkezőleg: jól szituált férfiak és nők, akiket a festő saját élethelyzetükben, strandon, napozás vagy épp kutyasétáltatás közben örökít meg. A konzumtársadalom tipikus figurái ők; a férfiak izmos sportolók, vízilabdázók, úszóbajnokok, a nők pedig a stílusos nő mintapéldányai. Formásak, dekoratívak, rúzsozott szájúak, akiknek elmaradhatatlan, hű társa a retikülben is könnyedén cipelhető zsebkutya.

A vizes fürdődresszeken és úszósapkákon, a formatervezett napszemüvegeken a mindent elárasztó napfény sugarai csillannak meg; a képek szereplői létorientáltak – hiszen sportolnak, valószínűleg egészségesen táplálkoznak, péntekként moziba, diszkóba, étterembe járnak – akár zászlójukra is tűzhetnék a jelszót: live for fun! De a szabadidős tevékenységek nem a szórakozást jelentik számukra; a kikapcsolódás általános létezési formájuk. Épp ezért állandó időtlenségben élnek. A lét unalma és értelmetlensége az, ami ellen öntudatlanul, ezzel a szórakoztató aktivitással védekeznek.

A címbéli kérdés – azaz, hogy beszélhetünk-e vidámságról, boldogságról a szereplők életét látva – valójában álkérdés; az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket.

Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad.

A Napsütés. Vidámság? sorozat képein az alkotó komplex ábrázolásmódra törekszik: a festői megoldások mellett tudatosan alkalmaz grafikai elemeket is. A plánok tudatos váltogatásával a képregények világát idézi, a homogén felületkezeléssel és az erős kontúralkotással a pop-art és a street-art formavilágára utal. Ugyanakkor a Fejek-ben az absztrakt expresszionizmus kifejezési eszközeit fedezzük fel. Ennek a komplex ábrázolásmódnak köszönhető a sorozat összetett hangulati hatása: mert a téma mélyben megbújó komolyságát finoman ellenpontozza a képek könnyed iróniája és képcímek humora. Így sorozat képeit látva az embert messziről elkerüli az érvagdosós hangulat, s inkább csak nevet egyet a figurák abszurditásán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kiállítás a Művészház Galériában látható 2011. február 11-ig

 

Petri György
Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

 

--------------------------------------------------------------------------------

[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.