Ugrás a tartalomra

Oikosz és logosz – Kritika az Ars Naturae - Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratról

Ember, természet, civilizáció, ökológia, válság, nevelés, harmónia – ezek a kulcsszavai a szegedi kiadású Ars Naturae folyóiratnak, melyről Kilény Zsigmond írását olvashatják

 

 

Oikosz és logosz

 

– Kritika az Ars Naturae - Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratról

 

(I. évfolyam, 1-2. szám, Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2010)

 

„Mindig tökéletes megfelelés van egy világ és az emberek tudatállapota között.”

René Guénon

 

   A környezetvédelem ma egyre kitüntetettebb figyelmet kap a jelenkori ember életében – hozzátehetjük, hatalmas ökológiai katasztrófák közepette. E kitüntetettség így nem meglepő, más szempontból – a dolgok mélyére tekintve – azonban mégis az, hiszen a modern civilizációban ez csupán az egyik terület, ahol tulajdonképpen minimális információk birtokában is szinte megoldhatatlan válsághelyzet középpontjában találjuk magunkat. Mindenesetre, ha más válságos pontokat talán igen, az ökológiai válságot már semmiképpen nem lehet „eltakarni”, egy bizonyos fenyegetettség állandóan jelen van, s e nyugtalanító helyzet egyre kevésbé engedi, hogy az ember álharmóniát alakítson ki, s dédelgessen magában és környezetében. Ezen a területen is alapvető fontosságúak tehát az olyan kezdeményezések, amelyekben ember és természet kapcsolatát illetően a jelenségek tulajdonképpeni eredete áll a középpontban; amelyek bármely felmerülő kérdésben nem elégszenek meg felületes, propagandisztikus válaszokkal, nem hajlanak a kényelmes, könnyű megoldások felé, s mindenekelőtt nem vesztegethetők meg a modern világ nyújtotta hamis illúziókkal. Az alapvető okokat keresik, hogy aztán igazán hatásos, pozitív cselekvési lehetőségeket mutassanak fel.

   A szegedi székhelyű Életharmónia Alapítvány által kiadott Ars NaturaeÖkológiai, társadalmi, kulturális folyóirat szerkesztői pontosan ezt az utat tartják követésre méltónak. A 2010 júniusában megjelent bemutatkozó számmal egy lényegi, szemléletbeli változás szükségességére hívják fel a figyelmünket. A 344 oldalas kiadvány 24 írást tartalmaz, melyek között szerepel esszé, tanulmány, előadás, mindezt a Mellékletben versekkel és egy jól összeválogatott idézetgyűjteménnyel egészítették ki. Az angol, amerikai, német, osztrák, ausztrál, olasz, magyar szerzők az ökológiában, környezetvédelemben s más tudományterületeken is jártas neves tudósok, szakemberek, akikre – mint ahogy írásaikból kitűnik – érdemes odafigyelnünk. A folyóirat három rovat mentén (Ember és természet, Ökológiai válság és civilizáció, Környezeti nevelés) foglalkozik a természetszemlélet, továbbá a környezeti válság és civilizációnk kapcsolatának történeti, bölcseleti vonatkozásaival.

   Az emberre és a világra vonatkozóan a szerzők kétféle szemléletet tárnak az olvasó elé: a környezeti válsággal szoros kapcsolatban álló, a jelenségek kimeríthetetlen sokasága felé forduló és kizárólag a mennyiségre (a térbeli kiterjedésre, a tömegszerűségre, az időben állandóan változó folyamatokra), a technikai, gazdasági fejlődére koncentráló, tehát a haladás eszméje iránt elkötelezett modern létszemléletet és egy ma kevésbé ismert, megélt lét- és természetszemléletet, amely az ember és a világ szellemi centruma felé irányul, s a jelenségek szimbolikus karakterére támaszkodik. Ez utóbbi szerint például a fizikai környezet tisztasága (a hulladékmentes fizikai környezet) nem lehet független az ember benső világának tisztaságától (a tudati hulladékoktól mentes benső világtól). A Természet isteni belátás és bölcsesség, a civilizáció pedig éppoly „természetes” rend létrehozását jelenti, mint ami a természetben uralkodik, csak ez a rend az ember által keresett és megtalált szellemi mértéken nyugszik. Seyyed Hossein Nasr így ír erről a folyóiratban: „A természet rendje nem más, mint a mi rendünk, harmóniája pedig az a benső harmónia, amely ma is az örök dalt zengi lényünk mélyén, a feledékenység világában szétszóródó énünk kakofóniája ellenére. A természet tagjai a mi tagjaink, élete a mi életünk, pusztítása a mi pusztulásunk. Ez az, amit a vallások korszakokon át nyelvek százaival és különböző mélységben tanítottak, kezdve onnan, hogy megpillantották Isten bölcsességét a természetben, egészen addig, hogy látták benne az Isteni Prototípust, amely a mi ősalakunk is, az Örök avagy Univerzális Embert […], aki egyszerre az ember és a természet ősképe.” (98. o.) Walter Becher, a bécsi univerzalista iskola jeles képviselője találóan mutat rá: e szemlélet szerint nincs olyan, hogy a természethez való viszonyt illetően a karteziánus, mechanisztikus felfogás meghaladására törekszünk, társadalmi, gazdasági kérdésekben viszont ugyanezen felfogás konzerválására (az ökológiai mozgalmak nagy részénél, sajnos, napjainkban ez utóbbi jelenséget figyelhetjük meg).

   Ugyan már ennyiből is látható, mégis fontos lehet kiemelnünk, hogy a kötet tanúsága szerint az emberre és az őt körülvevő világra való tradicionális rátekintés távol áll a Platón által kifejtett doktrína azon meglehetősen vulgáris értelmezéseitől, miszerint, ha az ember létszemléletében az ideák világának megfelelő prioritást biztosít, a természeti létezőket szükségszerűen rangjukon alul kell értékelnie vagy lealacsonyítania. Helyesen értelmezve és átélve valójában éppen az ellenkezőjéről van szó. Othmar Spann az érzékszervi érzékelés vonatkozásában is mélyrehatóan vizsgálja az ember természettel való együttélését. Kiindulópontja, hogy „[a]z érzékszervi érzékelés csak szellemünknek a természeti dolgok immateriális, lényegi okaival való közvetlen kapcsolata révén jön létre.” (74. o.) Illetve „[…] a régi korok embere, aki még nem ismerte a természettudományos fiziológia és a matematikai fizika materialisztikusan felfogott elemzéseit, az ember és természet társas együttéléséről szóló feltevést teljesen magától értődőnek tekintette! Ezen korok embere számára érthetetlen lett volna, hogy a természet élettelen, hogy sem fényt, sem hangot, sem meleget nem rejt magában. És Platón, Arisztotelész, Plótinosz, a skolasztika és a misztika, valamint később Schelling, Hegel, Baader, Goethe természetfilozófiája – hát végül is valamilyen módon nem arra irányult-e, hogy az ember a természet immateriális idea- és formavilágát, vagyis mindazt, amit általánosabban, immateriális gyökereinek, bensőségének neveztünk, magában hordozza; s hogy az érzékszervi érzékelésben csupán aktualizálja ezt a látens birtokot?” (77. o.)

   A kötet mottója mindezt aforizmatikus tömörséggel foglalja össze: „Omnis ars naturae imitatio est”, minden ars a természet utánzása, avagy minden tudatos és megalapozott cselekvés a természet működési módját követi. Miként a természet törvényeiben az isteni mintához igazodik, úgy kell az embernek az örök princípiumokat megtalálni és megvalósítani saját világának megalkotásához. Az antik világban, így Seneca (de később a középkor) számára sem képezte vita tárgyát oly mértékben, mint napjainkban, hogy a világegyetem ragyogása az isteni, abszolút lét visszfénye. Korábban mindezt olyan igazságként ismerték fel, mely túl van az általános, az individuális kategóriáin, s az egyetemesség, az univerzalitás körébe tartozik, nem elmúló, nem pillanatnyi, hanem mindörökre igaz marad. A kötet szerzői nem ritkán a régmúltból hozott példákkal élnek, hogy bizonyos értékeket, például a vallások által közvetített természetszemlélet főbb jellemzőit bemutassák; így kell tenniük, mert ott találkoznak a szóban forgó ideák alkalmazásaival. Sophie Latour tanulmánya Assisi Szent Ferenc munkaéthoszáról és természethez való viszonyáról vagy Ananda Coomaraswamy „Mi a civilizáció?” című írása éppen ezen a módon, az ökológiailag fenntartható szemléletmód ma is különösen fontos aspektusainak és mélységeinek megértéséhez adnak kulcsgondolatokat az olvasóknak.

   A környezettudatosság és a fenntarthatóság ma sok esetben pusztán a haszonelvűségen alapul: azért érdemes valamit tenni, mert a legtágabb értelemben vett anyagi szempontból hasznos, azért fontos a környezettudatosság, mert így lassabban merülnek ki az energiaforrások, mert a „természeti tőkével” így jobban lehet gazdálkodni. Rutilio Sermonti, Friedrich Romig vagy Othmar Spann egyértelművé teszik, éppen ez a szemlélet – melyet tehát ma a környezetvédelemben is általánossá próbálnak tenni – okozta és okozza a legnagyobb környezetrombolást. Othmar Spann, az univerzalizmus iskolateremtő alakja, „A gazdaság átka és áldása” című írásában gazdasági vonatkozásokban olyan perspektívákat tár elénk, amelyek meghaladják ezt a pusztító irányulást és ezzel együtt arra a gazdaságmodellre hívja fel a figyelmet, amely a legteljesebb mértékben összhangban van a természettel és az ember szellemi és fizikai igényeivel.

    Az Ars Naturae szerkesztői gondot fordítottak arra, hogy semmiképpen ne menjünk el amellett: bármely területen, ahol az ember képességeiről, lehetőségeiről, természetének kimunkálásáról van szó – és ez alól a környezetvédelem sem kivétel –, kulcsfontosságú szerepet játszik a nevelés. A Környezeti nevelés rovatban Marian Heitger, a jeles német neveléstudós a mai pedagógia eredményességéről szólva azt írja, „A természet védelme, életképes természeti környezet ápolása és fenntartása már nem biztosítható, hiszen a gondolkozás nincs abban a helyzetben, hogy kihatással legyen a jövőre, ahogy az emberek felelősségtudata sem ébredt fel, és nem vált kellően érzékennyé, és nem kérdeztek rá a saját belátáson alapuló kötelességre.” (256. o.) Igazi eredményekhez olyan (környezeti) nevelés szükséges, amely nem zárja az embert egy pusztán materiális világba, egy világba, ahol az elsődleges cél szükségleteink kielégítése. Mint ahogy Kotogán Róbert tanulmányából kiderül, a környezeti nevelést – különösen hatékonyságát – tekintve Magyarországon meglehetősen rossz a helyzet, de nem megoldhatatlan: szigorúan meghatározott alapelvekkel, következetes magatartással jó eredményeket érhetnénk el. Ehhez Horváth Róbert és Koncz Zsuzsa tanulmánya is nélkülözhetetlen szemléletbeli alapelveket fogalmaz meg.

   Az ökológiai válság megoldására tett erőfeszítéseink megalapozásához érdemes megfontolnunk Seyyed Hossein Nasr szavait: „paradigmaváltásra van szükségünk, de a paradigmának a platóni, nem pedig a kuhni értelmében. Egy ilyen váltásnak lehetővé kellene tennie egy olyan világnézetet, amelyben a természeti rend tradicionális értelemben vett vallásos felfogása a természet különböző, így például a kvantitatív dimenzióin is alapuló tudományok mellett ugyancsak autentikusként elismert, mindezt pedig egy metafizikai teljességben véve, ahol a tudás minden módozata azon hierarchia részeként válna elfogadottá, amely a legmagasabb tudás, a Valóság tudománya, vagyis a scientia sacra felé vezet.” (102–103. o.)

   A dolgok jelenlegi állása szerint nem tehetjük meg, hogy nem fordítunk intenzív figyelmet környezetünkre, s önmagunkra. Mindemellett az Ars Naturae folyóirat ezen bemutatkozó számával azt is jelzi számunkra, hogy az odafigyelés akkor lehet teljes, ha tisztában vagyunk önmagunk, s a dolgok végső lényegével, amely a különböző hagyományok szerint magával az Igazsággal, a mindenséget kormányzó ideák Alkotójával azonos.

 

Kilény Zsigmond
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.