Ugrás a tartalomra

A legutolsó magyartanár feljegyzései

Dreff Jánosnak

Mivel kötöd le a diákokat, kérdezi a kolléga, aki még (horribile dictu!) tanáregyéniségnek tart, és nem csak annak tulajdonítja az óráim iránti érdeklődést, hogy a diáklányok néha kávézni hívnak. Kötéllel, válaszolom, mert amellett, hogy vagánynak szeretnék tűnni, minél hamarabb lezárnám a vitát. Ne viccelj, nyaggat továbbra is. Na, jó, néha véletlenül lehúzva hagyom a sliccemet. Eloldalog, pedig ez, kivételesen nem poén és nem bosszantás.

Lehúzva felejtett sliccem a magyar közoktatás állapotát is tükrözi. Van mögötte valami, de kihasználatlanul marad.  Pedig a tanár mögötti ember érdekesebb, magamra vonatkozóan így értettem, az olvasó meg félre. Mert a szöveghez a tanáron át vezet az út, ám ő csak akkor töltheti be közvetítő szerepét, ha egyéniség. Lehet, például, tudása miatt nagyra becsült kultuszfigura. (Nem lehet.) A fegyelem császára. (Koronát nem kap, csak csöndet.) Vagy akár játszhatja az idiótát, akire odafigyelnek. (Ez az egyetlen járható út.)

Szóval négy éve színészkedem – jól játszom a hülyét. Egy lány, akit a szakképzőből száműztek a szakközépbe, pincérlány helyett most újságírónak tanul. Érettségi után sem akar tegezni, mert azt mondja: tisztel, vagy ilyesmi. Komolyan vette bennem az idiótát, aki megetette vele az irodalmat. (Jászay Mari-díjas tanbá’.) Meg a másik tizenkét lánynak, akiknek egy része divattervező. Akár egy magyartanár. Mert dizájnernek kell lennem, pr-menedzsernek, aki eladja a Barátok közt epizódjaival Shakespeare műveit, a Twiligth-tal a romantikát, Ferenczi Györggyel vagy a Pamut együttes feldolgozásával Petőfi verseit.  Az ember tragédiájába és a határozókba pedig csakis a Belga klipjeivel vághatok bele. 

Ez napi átlag ötször negyvenöt perc stand up comedyt és rendezői munkát jelent, ahol nem szabad sokat pofáznom és irányítanom, mert megunnak, és akkor nem nevetnek a szájukba rágott poénokon, melyeket ősrégi, a kamaszkornál sokkal komolyabb betegségekben szenvedő írók, költők már átnyújtottak az emberiségnek (hadd rágódjanak rajt’). Szóval rá kell vezetnem őket sajátnak tűnő csattanóikra, vagy arra bírnom egyiküket-másikukat, hogy jobbat találjanak ki helyettem. Néha sikerül is, és büszkék magukra. Ezért úgy kell dolgoznom, mintha ott se lennék – se a sliccem, se a tanári asztal mögött.

Úgy kell működnöm („mukodnom” - Pákó), hogy a kölök, mikor már nem lesz kölök, a YouTube nyomán a könyvre is rákeressen („ráguglizzon”), és azt mondja: megnézem már, milyen ez a Száz év magány, mert makogott valamit az a kultúridióta, amikor a feladatot adta: mire is gondolnánk a kivégzőosztag előtt, ha lestoppolhatnánk az időt.  Tényleg, mire is gondolok, gondolom, mikor éppen ezt gondolom. Leginkább arra, hogy túl sok terméket (értsd: kultúrkincs) kell eladnom egy nap alatt. Egy kis Homéroszt vegyenek, ropogós hexameterekkel, gyilkos szerelemmel és sírig tartó barátsággal! Egy kis Zrínyit vegyenek, kiváló harci szellem, önfeláldozás, szultáni halál! Ki a fenét érdekel – szól közbe a gyerek, és teljesen igaza van! De amikor rákérdezek, hogy ismeri-e az Eredetet (Inception), amelyben Leonardo DiCaprio játszik, merészen bólogat. Na látod, ott sem történik más, mint incepció: az Isten kérésére Alektó fúria elülteti a gondolatot a török szultán fejében, hogy támadja meg a magyarokat. Jövő hétre egyoldalas összehasonlító elemzés. Bevállalom. Bevállalja. És már el is adtam Zrínyit (két Zrínyit egyszerre!) egy kis hollywood-i jutalékért (sem). Adyval már könnyebb dolgom lesz, menedzseli magát – hála a Léda-sztorinak!

Másrészt meg arra gondolok – még a Száz év magány utáni száz óra távlatából –, hogy gyakran igenis kivégzőosztag előtt állok, legyen az egy TV-shop reklámnak nevezett tanóra (ócsó a magyar kultúra, az állam finanszírozza Önnek, használja ki), ahol a Toldi estéjét kell rátukmálnom az olvasóra (nézd, a saját sírját ássa, hehe), ahelyett, hogy a Híd-avatás kísértethistóriájából forgatnának horrort. Mondom ezt úgy, hogy papíron Arany Jánosból doktorálok, és közel sem tisztelem oly mélyen a hídról a folyóba ugró öngyilkosokat, mint az idős Toldit, és azt, amikor Magyarország határát három tenger mosta. De ha így folytatjuk, belefulladunk az óceánnyi tengerbe (igen, képzavar!), a Toldi-előzményekbe, a mértnemolvastadelnemisolyanhosszú ellenérvelésbe, bele az Anjou-korba, a lovagi magatartásba, a humorba, ami nem Győzike-féle csattanó. Mert amíg az öreg Toldinak az őt körberöhögő várnéppel kellett viaskodnia, nekem, huszonévesen is maradi tanárnak, digitális csatornák és széles képernyőjű plazmatévék tömkelegével, iPhone-ok hadával, a 3G-korszakkal, a közösségi portálok nyújtotta soha-sem-volt magánnyal, az MP3-lejátszókkal és a videómegosztókkal. És akkor nem viaskodom, szövetségesemmé teszem mindahányat! Írd fel a facebookra kedvenc Arany-idézetedet, vagy készíts egy slideshow-t a Híd-avatáshoz, esetleg videóklipet a Letészem a lantot című vershez.

Szóval, ha bárki megkérdezi, akár suttogva is, vagy elneveti magát valahol a közelben, a tanári szoba csendjében is könnyelműen válaszolok a kérdésre, hogy mivel kötöm le a diákokat. Leginkább azzal, hogy feláldozom saját, nem létező egyéniségemet, és identitásom hulláján keresztül talán átszivárog valami a nyomtatott kultúrából a digitalizált világ képernyők és fülhallgatók mögötti zajába.

A tárca ötlete Dreff János/Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései (Kalligram, 2010) című regénye alapján született.


A leadben található képet Sultanus Beatus ötlete alapján Takács Tibor készítette.

Kapcsolódó anyag:

Fűzfa Balázs recenziója Dreff János/Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései című regényéről

Boldog Zoltán interjúja a szerzővel

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.