Ugrás a tartalomra

Mérték – Idő: 1 - 0 (Részeredmény-hirdetés Mirtse Zsuzsa Idő és mérték című verseskötete kapcsán)

Töprengek Mirtse Zsuzsa kötetén. Ahhoz ugyanis, hogy rossz olvasmányként éljem meg, túl jó, hiszen megannyi szellemes ötlet, jó vers, szép sor foglaltatik benne, kár lenne egy (vagy két) csalódott szóval, igazságtalanul letudni a vele való foglalatoskodást. Más részről gyengeségei olyannyira kiugróak, tudatosabb, szigorúbb szerkesztéssel, kevésbé megengedő válogatással, szűkebb merítéssel olyan könnyűszerrel kikerülhető, mégis, elemi fontosságú problémák ezek, amelyek megléte az Idő és mérték olvasása során megakadályoz abban, hogy teljességgel pozitívan nyilatkozzak a könyvről. – Nyerges Gábor Ádám kritikus eredményhirdetése

 

 

 

Mérték–Idő: 1–0

 

Részeredmény-hirdetés Mirtse Zsuzsa Idő és mérték című verseskötete kapcsán

 

   Mirtse Zsuzsa Idő és mérték – Szabálytalan versek című debütáló verseskötetének címe és alcíme külön-külön és együtt még fokozottabban a formára irányítja az olvasó figyelmét. Joggal, hiszen a versek nagyobb részt rímelnek, strófákba rendeződnek, formailag amolyan régivágású szövegeket eredményezve. Szép gesztus, rokonszenves hozzáállás egyrészt a rímek, klasszikus formák tisztelete és előnyben részesítése, másrészt nagyfokú költői magabiztosságot, formaérzéket feltételez és igényel. Ez részben -–  illetve helyesebb így fogalmazni -–  helyenként megtalálható a szövegekben.

   Az ember (azaz inkább a recenzens) –  első olvasáskor –­ önkéntelenül is folyton a rímeket nézi: vajon mennyire sikerültek. Hogy messzebb ne menjünk, keressünk egy kiemelt helyet, a nyitóverset (Poliamoria): laktakablak (jó), kissé[virra]dok tél (nem igazán). Kettőből egy.  Ami a verselést illeti, nagyjából ez az arány jellemzi az egész kötetet. Ami jó, nagyon jó. Ami kevésbé, emiatt még inkább zavaróan hat a jobb rész(ek) mellett.

   Mirtse Zsuzsa lírájának amúgy is mintha a szokatlanság, a hagyomány(ok)tól, a bevettől való eltérés állna jobban, természetesebben. Csak elfogult olvasói szertelenséggel, a teljesség igénye nélkül, milyen jó sorok, szellemes ötletek például az ilyenek, mint: „Úgy nyitom meg őket, mint az ablakot / egy régi szobán, megtörténtünk sorra." (Napjátékok, naplevelek); „Már megint nem jól figyeltél rám. / Rángattam a fejed simogatás helyett" (Sosemvolt ágyak); „Hajam hajadban nő folyóként tovább" (Ölelő természetem); „ettől rossz a kedvem, vagy mástól, / talán tőled, a bőröm érdes, ujjak, / keresgélő térdek, elhagylak, ha kéred" (Befelé nyíló ajtók).

   Ilyen helyeken mutatkozik meg igazán Mirtse Zsuzsa költészetének igazi ereje, az egyediség, a valamit újféleképpen láttatás (és hát amúgy is, nem valami ilyesmi a költészet maga?) pillanataiban. Bár nyilván nem lehet egyenes összefüggést találni a vershossz- és színvonal közt, mégis a jobban sikerültek szembetűnően a rövidebbek közül kerülnek ki. Ennek az oka több helyütt is érdekesen induló szövegek túlmagyarázásában rejlik (Holdalatt, Menüett szárazlábon, Szekrény-tangó). A kontrasztok és színvonalbeli szélsőértékek különbsége azonban még így is zavaróan nagy.

   Az olyan, lényegében semmitmondó versek, mint A boltív alatt, Megtart, A híd éneke, Seholhelyem, Játék semmiből sem tartalmilag, sem lírai megformáltságukban nem hatnak egyedinek, azonban ez még a kisebbik gond velük, sokkal fontosabb, hogy e költemények gyakran közhelyfutamokba torkollanak (pl.: „...nem jó ez már egyikünknek sem. Hagyjuk ki most az éjszakát."; "Miközben jól elhasználódunk, / csendben vége lesz a nyárnak. // Volt jobb is, több is, mégsem kell már, / s nem tudtam meg, hogy mivégre?"A boltív alatt; "A tél mindkettőnknek fáj" - Te már ott vagyok...)

   Az imént idézettek (és sok hozzájuk hasonló szöveghely) már akkor is szemet szúrnának a korábban kiemelt kiváló sorok, ügyes megoldások mellett (leggyakrabban egyazon versen belül váltakoztatva, törve meg állandóan a színvonalt), ha pusztán a magyar lírahagyományban számítanának elcsépelt kifejezésnek. A „Volt jobb is, több is, mégsem kell már" és társai azonban már egy közepes, romantikus tévéfilm forgatókönyvében is a kétséges sorok közt lennének, az ember talán még privát társalgásban is igyekszik kerülni az effajta bosszantó közhelyeket.

   Mirtse Zsuzsa

Töprengek Mirtse Zsuzsa kötetén. Ahhoz ugyanis, hogy rossz olvasmányként éljem meg, túl jó, hiszen megannyi szellemes ötlet, jó vers, szép sor foglaltatik benne, kár lenne egy (vagy két) csalódott szóval, igazságtalanul letudni a vele való foglalatoskodást. Más részről gyengeségei olyannyira kiugróak, tudatosabb, szigorúbb szerkesztéssel, kevésbé megengedő válogatással, szűkebb merítéssel olyan könnyűszerrel kikerülhető, mégis elemi fontosságú problémák ezek, amelyek megléte az Idő és mérték olvasása során megakadályoz abban, hogy teljességgel pozitívan nyilatkozzam a könyvről. Hogy Mirtse Zsuzsa amúgy tud nagyon izgalmasan és figyelemreméltó módon írni, nem is kérdéses. Hogy következő kötetére esetleg tanácsos lenne több szerkesztői munkát fordítani, számomra legalábbis ugyanilyen kevéssé kérdés.

   A nagy költőelődöket megszólító (továbbíró?, velük párbeszélő?) Sosemvolt levelek ciklus, illetve a szinte függeléknyi rövidségű, kötetzáró (ám a kötetegészhez érdemileg nem sokat hozzátevő, rezignált hangulató haikukból álló) Tizenhét kocka verscsokor töményebb szerkezete, sűrűbb, eltaláltabb megoldásai szülhetik a gyanút, miszerint a kötet több mint felét kitevő Poliamoria nem pusztán vegyes színvonalú, hanem túlméretezett is. Nem pusztán a könyvbéli arányok megoszlása miatt érezhetjük így, hanem mintha Mirtse Zsuzsa, bármily központi szerepet is szán lírájában a szerelmi vonulatnak, a különböző kapcsolati viszontagságok feldolgozása mintha nem nyújtana neki kellő változatossággal szolgáló poétikai terepet. E versek közül sok egy kaptafára megy ugyanis, és bár magánéleti tematikájukhoz igazodó személyes hangvételük pár (de sajnos nem elég) helyütt áldásosan gátat szab a giccs felé történő stiláris elmozdulásnak, több ízben túl közvetlenül is hatnak. Az olvasó helyenként már-már úgy érezheti, minden különösebb költői megfontolás, poétikai töltet nélkül, kéretlenül kapta a pofájába a lírai én magánjellegű szerelmi történeteinek kisebb-nagyobb részleteit, anélkül, hogy ennek bármiféle lényeges esztétikai hatását érezte volna.

   Amennyi fenntartásunk lehet az első ciklussal szemben, olyan érdekesnek, izgalmasnak hat vele ellentétben a második. Mirtse Zsuzsa ugyanis, mikor költőelődöket idéz meg, elsősorban nem rájuk koncentrál. Nem téved az önkényes és felesleges agyon-intertextualizálás ingoványos terepére, s elsősorban nem is kultuszok és irodalmi legendák felől közelít. Személyes, bensőséges olvasói viszonyát fedi fel azon költőkkel, akiket (olvasóként és e verseiben immáron szerzőjükként is) maga konstruál újra, személyiségüket saját igényeinek megfelelően alakít(gat)va. Így jelenik meg az Idő és mérték lapjain többek közt Mirtse saját, különbejáratú Ahmatovája, József Attilája, Hölderlinje, Juhász Gyulája, Janus Pannoniusa, Vajda Jánosa, Szimonidésze.

   A színvonal sajnos itt is némiképp vegyes, azonban maga a versek alaphelyzete, amennyiben mintha szerencsésebben látszik passzolni Mirtse Zsuzsa költői kvalitásaihoz, mint a korábban említett szerelmi/magánéleti szál, erőteljesebben is hat. Pláne, mert a lírai én természetesen a költőelődök életrehívásakor is valójában továbbra is magát igyekszik meghatározni/megérteni. Finomabb a módszer, kevésbé direkt az életrajz(szerű) lírai napló dokumentumjellege, több benne a bölcs analizálás, énkeresés, meg merem kockáztatni, hogy még az én (természetesen szigorúan csak eseti) meglelése is. „Gyakran emlékszem rosszul / velem kapcsolatban mindenre", írja Mirtse szellemes, mégsem szellemeskedő nyelvi kifejezőképességéből ismét izgalmas lehetőségeket felmutatva olvasója előtt, józsefattilás versében (Úszó héjak).

    Még egy ékes példáját idézném, hogyan épít Mirtse Zsuzsa ambivalens módon úgymond idegen, mástól kölcsönzött költői elemekből, ha úgy tetszik, személyesebb, intimebb (a hitelesség látszatát ügyesebben keltő?) szövegeket, mint mikor –­ ahogy a fülszöveg mondja – épp „versekben él": "plakát van, de nincs magány / szögeid körmeim alatt égnek / minden villanyomat lekapcsolnám / ha majd te jössz, kopogj, kérlek." (Négysoros párbeszéd)

   Maga a könyv is tetszetős a külcsín, a kivitelezés tekintetében. Visszafogott eleganciájához, a versek elvont, rezignált szomorúságához, a tartalmilag leginkább kapcsolati problémákat, szakításokat, boldog(abb) és szomorú(bb) szerelmek történetét boncolgató művekhez kiválóan illeszkednek Szondi György nyugalmat és harmóniát sugárzó természetképei. Külön rokonszenves vonás Mirtse szerénysége, visszahúzódó szerzői alkata is, mely, ha másban nem, már az első és hátsó belső borítókon található fotók méretében is megmutatkozik: az ember egy pillanatra zavarba is jön, látván, hogy a szerzőről készült portré nagyjából fele akkora, mint az illusztrátoré.

   Amiért mégis kissé csalódtam e könyvben, leginkább az, hogy a szellemesen választott cím alapján olvasói előfeltevésem az volt, hogy majd miután végigértem rajta, sokat fogok még töprengeni miatta. Ez részben beigazolódott, sajnálatos, hogy pont a mérték tekintetében csalódva. Nevezetesen ahelyett, hogy a verseken töprenghetnék, inkább a kötet elnagyolt mértékeinek, a versek mennyiség/minőség arányának, megoszlásának, kidolgozásának kapcsán ad sok gondolkodnivalót Mirtse Zsuzsa e gyűjteménye. Amennyiben elfogadjuk inkább reményteljes felcsigázásként, egy majdani következő, átgondoltabb kötet előzeteseként az Idő és mértéket, a cím másik fele, az idő talán majd minden mostani kötekvő kétkedésünkre választ ad, s aggodalmainkat feleslegessé is teszi.

Nyerges Gábor Ádám

Mirtse Zsuzsa: Idő és mérték –  Szabálytalan versek. Napkút Kiadó, 2010, 93 old., 1490 ft

 

Kapcsolódó anyag:

Mirtse Zsuzsa honlapja

Mirtse Zsuzsa blogja

Mirtse Zsuzsa versei
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.