Piroska, mi van a kosaradban? – Beszámoló a harmadik alkalommal megrendezett Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválról

Helyszíni

Piroska megérkezik a határhoz, a vámvizsgálatra azonban nem jelenik meg a farkas, hogy megkérdezze, mi van a kosárban, sőt az állomásfőnök a körülményes átszállást szemlélve még cinkosságot is vállal velünk, mikor kedélyesen megkér minket: „ha lehet, kicsit gyorsabban csempésszék át azt a kultúrát!” – Molnár H. Magor beszámolója

 

 

 

Piroska, mi van a kosaradban?

 

Beszámoló a harmadik alkalommal megrendezett Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválról

 

   Dezső egy fiatal, izgága, tacskó- és rottweiler-keverék kutya. Gazdája, Orcsik Roland konzekvensen tagadja, hogy Kosztolányi után nevezte volna el. Ehhez képest Dezsőke díszvendéggé lépteti elő magát az idei Sínbusz Fesztiválon, a fiúkkal pacsizik, a lányoknak pitizik, rohangál, csahol, dörgölőzik, majd egyre türelmetlenebb vakkantásokkal jelzi: indulna most már Szabadkára.

   Erre azonban még egy órácskát várnia kell, hiszen a programok hagyományosan a szegedi nagyállomás restijének teraszán kezdődnek, ahol a fesztiválra megalakult, HANDS UP! nevű, balkán népzenét játszó formáció pompás játékával veszi kezdetét a móka. Egy korsó sörrel a kezemben vigyorgok, pedig még bele sem kortyoltam.

A HANDS UP! – Dulics Tímea, Rákai Isván és Szvetnyik Margit
 

   Kezdődnek a felolvasások, Danyi Zoltán Tranzit című novellája „egybelöttyenő időket” említ: „a frissen hullott hó meg az izzó levelek illata, ahogy beúszik a nyitva hagyott ablak résén”. Löttyennek már a világbajnok szilvapálinkák is, alig veszem észre, mekkora médiaérdeklődés kíséri a fesztivált: vannak itt német és olasz dokumentumfilmesek, tévések, itt az MTI, az internetes és a nyomtatott sajtó. A Magyar Rádió riportere, látván kezemben a kölcsönbe kapott laposüveget mosolyogva megkérdezi, hogy nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy duhajkodásba csap át a program. Nagyon remélem, hogy fennáll – mi más lenne az irodalom és a műélvezet, ha nem egyfajta „duhajkodás”? A szervezők is azt mondják, hogy eseménnyé, happeninggé kell tenni az irodalmat, hiszen mindig is az volt. Ezt sugallja a „fesztivál” kategóriája is: „gyere, lazíts, ismerkedjél, ökörködjél, kulturáltan szórakozzál, érzed jól magad stb.!”

   Sorban állok a restiben egy következő sörért, a biztonsági videó képernyője éppen a terasz azon részletét mutatja, ahol az események zajlanak, ezt már tavaly is elégedetten konstatáltam. Így került most képernyőre Lázár Bence András, a hangfalaknak köszönhetően még azt is hallom, mit olvas, visszaérnék lefotózni őt is, ám a sörre váró sor annyira hosszú előttem, „hogy így belőlem kihasad az utolsó remény is”.

 

Lázár Bence András: „belőlem így mi marad”
 

   Krusovszky Dénes Elromlani milyen című kötetéből olvas, a negyedik ciklus első négy versét. „Mi a közös bennem és ebben a puszta falból kimeredő rozsdás csőben?” – teszi fel „nem szűnő” kérdését, majd megállapítja, hogy „akkor sincs nagy különbség, ha inkább az a másik vagyok, aki részegen próbál hazatalálni, és útközben egy vasrudat cipel”. A rozsdás cső vasrúdra cserélődik, a puszta fal pedig a lírai beszélőre: „Kiáll belőlem egy tárgy.” Nem csoda hát, hogyha ilyetén fogalmazza meg kívánságait: „legalább hadd cseréljem el ezt a testet valami olcsóbbra”. „Persze, ez sem ilyen egyszerű”, „úgy látszik, ehhez még lassú a bőröm”.

 

Krusovszky Dénes olvas, a néni elmereng: elromlani milyen

 

   Dezső kutya álma teljesülni látszik, lassacskán vonatra szállunk. Hiába járt le a nyáron az útlevelem, Szerbiába most már személyi igazolvánnyal is be lehet lépni. Az „ezüstnyíl” ugyanakkor már nem suhanhat be a szegedi állomásra, a sinobusz – műszaki állapota miatt – ki van tiltva az uniós országokból (a szerbek nyilaitól ments meg…, vagy valami ilyesmi). Sebaj, itt van nekünk „Piroska”, a magyar szerelvény, a határig majd ő cipeli magával a csempészárut.

   A HANDS UP! a vonaton is brillírozik. A kultúra mellett a szerintem vámköteles négy rekesz sör és néhány liter rövid ital is felkerül a fedélzetre. Itt is kattognak a fényképezőgépek, villannak a vakuk, forog a film, Piroska – úgyszólván – tömve van.

 

Balogh Endre fényképezi a fotósokat és fordítvaközépen Kollár Árpád
 

   A határig Szilasi László olvas Szentek hárfája című regényéből, egyik kezében szöveg, másikban megafon: „egyszerre próbált meg csőre tölteni és célra tartani”. Sikerült. Az MTI-nek is sikerült meginterjúvolni őt, már itthon nézem a videót, Szilasi éppen arról beszél, hogy a magyar kultúra nyugat felé fordulása-fordítása közben megesik, hogy elfelejtjük: a szorosan egymás mellett élőkben talán több a közös pont – mikor megjelenik alatta a felirat: „Darvasi László, József Attila-díjas költő”. Valamit nagyon tudnak az MTI-nél, két nap múlva Szilasit ugyanis valóban díjazzák; igaz, nem Darvasi László Gasztronómiai Díjat kap, hanem Rotary Irodalmit, de annyi baj legyen.

 

Szilasi mosolyog, van min
 

   Piroska megérkezik a határhoz, a vámvizsgálatra azonban nem jelenik meg a farkas, hogy megkérdezze, mi van a kosárban, sőt az állomásfőnök a körülményes átszállást szemlélve még cinkosságot is vállal velünk, mikor kedélyesen megkér minket: „ha lehet, kicsit gyorsabban csempésszék át azt a kultúrát!”

   Szabadkáig Beszédes István és Térey János olvasnak, ahogy hallom, bár a szerelvény végébe szorultam, ahol rendesen megy a duma, ahová már csak alig hallatszik el a kiabátor, s ahol Dezső, az abszolút szoba- és sínbusztiszta eb csodálkozva figyeli, hogy ki a bátor, pontosabban bátortalan: költők és prózaírók, kritikusok és műfordítók felváltva nem mernek kipisilni a mozgó vonatból. Hecceljük egymást, röhögünk egymáson, tízen iszunk egy doboz sört, nem hiába, fesztivál ez, a javából.

   Az efféle fesztiválhangulat miatt nem érzem magam túlzottan rosszul azért, hogy a szabadkai vasútállomáson, a sínbuszról leszállva szinte azonnal a buszpálya felé veszem az irányt: sajnos még ma vissza kell érjek Szegedre. Ugyan számba veszem, hogy mi mindenről maradok így le, ám furcsa módon mégis elégedett vagyok, mintha egy apró dózisban megkaptam volna az egészet. Talán erről is szól a sínbusz-túra: darabjaiban átcsempészni, részleteiben transzparálni valamiféle teljességet. Hogy ne legyen hiányérzetem akkor sem, ha idő előtt meghúzom a vészféket.

Molnár H. Magor

Kommentek elrejtése, megjelenítése