Ugrás a tartalomra

Sötétkapu 2.

A lakás üres, bátyám nincs. Az asztalon vászonban kenyér, a polcon kisbödönben zsír. A sparhelt még langyos, rajta mosófazékban langyos víz, a szobai vaskályha lobog, mintha éppen most rakta volna meg valaki. De üzenet semmi. Nem üzengetünk, mit üzengessünk. Mindig tudtuk, a másik merre, mi felé, minek. Most nem. Másnap árulta el, tudta, hogy hazamegyünk, látott bennünket a városban csatangolni, miután a kollégisták hazaszállingóztak. Ha Anna nem indult időben, hová mehetne éjszakára?

 

Onagy Zoltán

Sötétkapu 2.

 
3. Szólt a rádió
 
Szólt a rádió a Petőfi körről. Huszonharmadikáról. A munkásszállókról tóduló emberek fürtökben az ajtó előtti lépcsőkön, Budapest, Budapest, te csodás, gondolja a férfi.
Én közben asztalost kerestem, aki összeüt valami olcsó nagy ágyat, mert csak hét nap maradt bátyám költözéséig. Ágyát félrehúzzuk a szoba másik sarkába, amikor hazavonatozik megnézni, miként vagyunk, legyen hol aludnia. Szalmazsákot kerestem az új nagy ágyba, mert a hat drága lószőr matrac árát, amekkorára az ágyat terveztem, annyi pénzt égen, földön nem lehet összeszedni.
Asztalos sincs, varrónő sincs, aki zsákvászonból megvarrná a szalmazsákot: Budapest és Budapest! Hogy mi van Pesten. "Jönnek az amerikaiak!"
Amikor berobban egy-egy új hír, új rémhír, a rádióhallgató ember beáll a várakozó tömegbe, elkiabálja mondókáját, rohan vissza, le ne maradjon a következőről. Másutt kirakva az ablakpárkányra a rádió. A nép alatta, a járdáról issza az igét. Bennem meg nő az elkeseredés, hogy második napja nem találok asztalost. Nem és nem. Nincs és nincs egy ekkora városban.
A boldogság várt két év bujkálás, bokrok, szúnyogos Duna-part, elhagyott temetősarkok és a vágyakozással töltött éjszakák után. A boldogságommal nem törődött senki. Majd én, gondolja a férfi, és én törődtem vele.
Anna lelép az iskolából. A tanítás megszűnt. Kicsit megszűnt, kicsit nem. Reggel be, mutatta magát, aztán lelépett. Megbeszéltük, hol, mikor találkozunk. Minden helyszín Budapest, mindenütt a rádió. Tanár beszélgetett a diákkal, a másik tanárral Budapestről, a rádióról. Minden érdekelné, minden, ami Budapest.
Mondom rosszkedvűen, gondolja a férfi, az istenke áldjon meg, fontos dolgunk van, már csak hét nap, és átemellek a küszöbön, az ölemben viszlek a szobába.
Jól van, nyugodj meg, néz mosolyogva, minden rendeződik. Minden rendben lesz, meglátod.
Mindig mosolygott, gondolja a férfi. Mindig nyugtatott.
És ha két nappal később lesz nagyágyunk? Akkor mi van, kérdezte mosolyogva.
Csakhogy nem akartam késést, egy perc késést sem akartam. Nem, hogy két nap múlva, gondolja a férfi, azt akartam, hogy a bejárati ajtó előtt ölembe vegyem, és az új nagyágyra fektessem. Két éven át minden álom netovábbja. Egy rendes nap egy rendes ágyban, saját lepedőn, saját lavórban mosakoddva, saját törölközővel törölközve, saját papucsba lépve. Saját ágyban beszélgetni hanyatt fekve. A huszonötös konyhai lámpa ég, ne legyen vaksötét a szobában, hogy lássam Annát.
 
 
 
4. Buszok, vonatok
 
Nem járnak a buszok. Úgy emlékszem, azonnal nem járnak a buszok, a vonatok, gondolja férfi. Sztrájk? Vagy mi? Véget ért a tanítás az iskolákban, az utakon nem járt semmi, csak katonai teherautók, dzsipek.
A kollégisták gyalog indulnak a környező településekre. Itt, előttünk, a dorogi úton. Meg a dobogókőin. Meg a visegrádin, a Duna mellett. Csoportokban. A kollégiumi tanárok összeterelik az egy irányba tartókat, csapatban indítják útnak őket a biztonság kedvéért.
Csakhogy Anna velem, gondolja a férfi. Nem indulhatott Csabára valamelyik transzporttal. Amikor végül kiderült a zűrzavarban, hogy a kollégisták hazamentek, késő. Nem indulhat egyedül. A tanárok figyeltek pedig. De nem eléggé. Hazazavarták a gyerekeket, ha tüntetés lesz, ne legyenek már itt. A diákok biztonsága érdekében. Nem fogtam fel, csak később. Mi az, hogy a diákok biztonsága.
A pesti tanárok is hazaindultak gyalog.
A kollégium nincs zárva, de egyetlen villany nem ég egyetlen szobában, amikor felértünk, gondolja a férfi.
Most mi lesz?, kérdezi Anna rémülten. Benézel, hogy mi van?
Nem nézek sehová. Hazamegyünk.
És hazamentünk, gondolja a férfi. Végig a néma, sötét kisvároson. Összesen három lámpa ég a nagyobb elágazásokban. Talán öt. Mindenki a lövöldözésekről beszélt, de mi egész nap csendben, mint a kútban. Néma, fenyegető csend, amit csak néha szakított meg egy-egy üvöltő rádióhang. A katonákat Pestre vezényelték. Nincs, ki lövöldözzön.
Megyünk a járdán, fogjuk egymás kezét. Hűvös van. Anna keze hideg. Arca is hideg. Átfagyott az átmeneti kabátkában. Odabújik, úgy lépkedünk a sötétben.
A lakás üres, bátyám nincs. Az asztalon vászonban kenyér, a polcon kisbödönben zsír. A sparhelt még langyos, rajta mosófazékban langyos víz, a szobai vaskályha lobog, mintha éppen most rakta volna meg valaki. De üzenet semmi. Nem üzengetünk, mit üzengessünk. Mindig tudtuk, a másik merre, mi felé, minek. Most nem. Másnap árulta el, tudta, hogy hazamegyünk, látott bennünket a városban csatangolni, miután a kollégisták hazaszállingóztak. Ha Anna nem indult időben, hová mehetne éjszakára? 
 
Kapcsolódó interjú:
Kritika a kötetről:  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.