Ugrás a tartalomra

Kéktúra - Kisgyón, Csőpuszta

Egy családi ház udvarán keresztül lehet bemenni, azt hiszem száz vagy kétszáz forintért, de cserébe nézhetsz régi kovácsműhelyt az udvaron, a gazda pedig kezedbe nyomja a kulcsot, hogy hátul a kert fölött bemehetsz a régi szélmalomba, ha szeretnél. Hatalmas kulcs egy picike ajtóhoz, aztán csak ámulsz és bámulsz, hogy az ember mit ki nem talál még akkor is, ha nincsenek világmegváltó szerszámai. Ezeknek a malmoknak például olyan teteje volt, hogy mindenestül el lehetett forgatni egy sínen, a széliránynak megfelelően. Ráadásul az egyik talán még ma is működőképes lenne, csak ki volt szépen peckelve a kereke.

 

Kéktúra - 57.

Előzők:  

 

04. Kisgyón

Ez volt a kötelező eltévedés nagy napja. Bakonykútiból hamar a Burok-völgybe értünk, ahol ilyenkor a legszerencsésebb kirándulni, mert amíg nincs lomb, addig egész szépen lelátni a fák között. Fotózni nem volt értelme, de nézelődni nagyon is. Utána viszont nagy, tévesztős puszta jön. Ügyelj a jelzésekre, mert könnyen elbámészkodik az ember, és egyszer csak azon kapja magát, hogy se közel, se távol nincs még egy fa se, nem hogy kék jel. Utóbb kiderült, hogy vagy másfél kilométerre elkóboroltunk a saját ösvényünktől, aztán szétváltunk az utat keresni, és jó félóra múlva találkoztunk csak újra, egy fél erdő meg egy jó nagy darab föld után. Idegőrlő dolog, de legalább szép volt az erdő, aztán később a kilátás a dombtetőről, és az időjárás is szerencsésen alakult. Hétvégére ugyanis esővel riogattak, de végül nem lett belőle semmi. Sőt! Mire a Kisgyón Természetbarát Telep udvarán lepakoltunk az ebédhez, már úgy tűzött a nap, hogy végül vetkőzés és egy kisebb napégés lett belőle.
Nem tudom, miféle hely ez, de teli volt mindenféle emberekkel a legkülönbözőbb korosztályokból. Egy nagy ház, körülötte hatalmas udvar, előtte nagy tavaszi rendrakás zajlott az úton, a kertben, de mintha százával sertepertélt volna a sok ember a babáktól a nyugdíjasig. 

Nem is keltettünk nagy feltűnést azzal, hogy bementünk az udvarba, ettünk, aztán egy óra múlva kimentünk. A bejáratnál van a pecsét, itt is nyalóka- fajta.

05. Csőszpuszta

Bementünk az erdőbe, aztán Csőszpusztáig ki se jöttünk onnét. Közben leginkább a domborzat változott: néhány rövid szakasztól eltekintve fölfelé mentünk egész végig, bár a keserves rész legalább olyan ritka volt, mint a lefelé tartó. Fura egy hely, mintha egy időutazáson venne részt az ember: találsz itt az előző rendszerből származó emlékművet, egy erdei kápolnát (ez a kakukktojás), aztán nagy sokára egy magára hagyott kicsi erdészházat, ami szintén öregebbnek néz ki húsz évesnél, de nem rom, csak kísértettanya. Ide a valaha látott legnagyobb medvehagymáson át vezetett az út, én legalábbis nem vagyok ilyen több kilométer hosszú telephez szokva. A Hamuháztól aztán (az előbb emlegetett kísértetlak) egész hamar Csőszpusztára értünk. Közben szemerkélt kicsit az eső, hogy a tévének is igaza legyen, de egyébként békés, csendes erdei délutánunk volt. Csak az egyetlen utcára beérve tévedtünk el. De mivel mindössze két ház állt rajta, a műútra visszatérvén már nem volt nehéz kiválasztani a barlangkutató állomást. Alba Regia a neve, és ő a mai szállásunk. Nem semmi hely volt, mondhatom. Réka intézte, aki szintén barlangászik olykor, így "leadtam neki a drótot", ő pedig beprotezsált minket egy éjszakára. Mielőtt azonban ránk esteledett volna, lepakoltunk, és bementünk szépen Tésre, mert nem érhet úgy véget az Út, hogy ne lássam a szélmalmokat. 

A többiek sem tiltakoztak, de jó nagy kitérő, ezért is mentünk még aznap. Ahogy ez lenni szokott: megéri. Egy családi ház udvarán keresztül lehet bemenni, azt hiszem száz vagy kétszáz forintért, de cserébe nézhetsz régi kovácsműhelyt az udvaron, a gazda pedig kezedbe nyomja a kulcsot, hogy hátul a kert fölött bemehetsz a régi szélmalomba, ha szeretnél. Hatalmas kulcs egy picike ajtóhoz, aztán csak ámulsz és bámulsz, hogy az ember mit ki nem talál még akkor is, ha nincsenek világmegváltó szerszámai. Ezeknek a malmoknak például olyan teteje volt, hogy mindenestül el lehetett forgatni egy sínen, a széliránynak megfelelően. Ráadásul az egyik talán még ma is működőképes lenne, csak ki volt szépen peckelve a kereke. Azt hiszem, '79-ben még működött, legalábbis a Másfél millió lépésben forgott az a kerék. Onnan néztem ki magamnak, és most igen elégedetten indultam vissza a szállásra, mert miként múlt nyáron a cserepeskői barlangszállás, most Nyugat-Magyarországon ez a malom volt a nagy úti-álmom.
Este Pipi bácsi (az Alba Regia-béli gazdánk) "helyivel" kínált, aztán tartott nekünk egy rögtönzött tárlatvezetést az egyik szobában berendezett barlangos kiállításon, majd jöttek az izmos barlangos fiúk, és a mai történésekről meséltek mindenféle szikla-leszakadós történeteket. Pici, kopott, agyonhasznált házikó volt, egyik szobájában a koszos holmik, másikban kopott, nem valami tiszta bútorok: hosszú vacsorázó asztal, mellette három darab emeletes vaságy szorosan összezsúfolva. Ha „élére vasalt” körülményekhez szoktál, közelébe se menj ennek a háznak. De annyi bizonyos: ezzel az éjszakával lett teljes az Út. Azt hiszem, majdnem mindenből kaptam ízelítőt, ami csak érdekel ebből az országból. Elképesztő hangulata volt a háznak, és úgy húzott magával, hogy szeretni vagy utálni lehet, de ha betetted ide a lábad, akkor nem tudsz szenvtelenül kimenni belőle.

Pipi bácsi mért még vagy két kör pálinkát, az izmos fiúknak pedig paprikás krumplit is, Réka főzött zacskós levest, és szépen megvacsoráztunk a hosszú asztalnál. Ezután végeláthatatlan sztorizásban folytatódott az este, a hetvenes évektől a mai a napig. Tízkor feküdtünk le mindannyian, de annyi újdonság ért, hogy azt hittem, már két óra is elmúlt.

Előzők:  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.