A MAGYAR NÉPDALHOZ - Orbán Ottó verse

Vers és Valóság

Sokat beszélek a mesterségről.
Egy szavam sincs a mesterségről.
Ha a mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta.
A mesterség a kulcs a zárhoz.
Kinyitom az ajtót, beömlik a szobába az ég.
S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja,
egy izgága madár csapong.
A mesterség kit érdekel?
(A mesterségről) 

Sváby Lajos festménye

 

 

 

ORBÁN OTTÓ

 

 

 

A MAGYAR NÉPDALHOZ

 

 

Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több a kevesebb, mint művészet,

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét,

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kúműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen, sem jövendő
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.

Forrás: Orbán Ottó - A költészet hatalma, Versek a mindenségről s a mesterségről.
Kortárs Könyvkiadó, 1994

 

 

 

Semmi által sem megy a világ elébb: „És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat. / Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme. / Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat / Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe." És ha mindig „ott rohadunk a régi körben", ahogy Orbán egyik legcsodálatosabb versében írja (A magyar népdalhoz), ha a személyes halál és a kozmikus apokalipszis mindig kéz a kézben járnak, mint Vörösmartynál, akkor a költő szerepének, a pusztulást kétségbeesetten regisztráló dalnok pozíciójának állandóságát sem veszélyezteti semmi.
(Vári György: A megtalát szerep, Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka)

Forrás: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=39

 

Orbán Ottó

(1936–2002)

Budapesten született 1936. május 20-án. Költő, műfordító, esszéista. Kisgyermekként veszíti el édesapját a II. világháború legvégén. 1945 után félárvaként a Sztehló Gábor vezette intézetben nevelkedik. Érettségi vizsgát 1954-ben tesz, majd többszöri próbálkozást követően 1956-ban veszik fel az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár szakára. Betegsége miatt csak három szemesztert végez el, 1958-ban kórházba kerül, s később már nem folytatja tanulmányait, diplomát nem szerez. Ettől kezdve szabadfoglalkozású író.
1981 és 1991 között a Kortárs irodalmi folyóirat rovatvezetője, 1991-től 1998-ig főmunkatársa. 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa. Első tanulmányútján Indiában jár 1968-ban, 1976-ban pedig az International Writing Program (Iowa) keretében az Amerikai Egyesült Államokban. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a Minnesotai Egyetem (Minneapolis) meghívott tanára.
Már egészen fiatalon, diákkorában kezd verseket írni, hamarosan „csodagyerekként” tartják számon. Első kötete huszonnégy éves korában jelenik meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Lírája a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. Műfordítói tevékenysége kivételesen széles körű, fő területei az angol–amerikai és a spanyol nyelvű költészet, de az ókortól napjainkig a legváltozatosabb nyelvekből fordít.
Tagja volt a Magyar Írók Szövetségének (1962), a Magyar P. E. N. Clubnak (1964; ugyanitt 1989-től alelnök), a MÚOSZ-nak (1982) és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának (1993).
2002. május 26-án, hatvanhat éves korában hunyt el.

Fontosabb díjak, elismerések:

1973, 1985 – József Attila-díj
1974 – Graves-díj
1983, 1984 – az Európa Könyvkiadó Nívódíja
1986, 1994 – Az Év Könyve-jutalom
1986 – Déry Tibor-jutalom
1987 – Radnóti Miklós-díj
1990 – Babits Mihály-díj
1990 – Weöres Sándor-díj
1992 – Kossuth-díj
1992 – Alföld-nívódíj
1992 – Kortárs-különdíj
1993 – az IRAT Alapítvány Nívódíja
1997 – a MAOE életműdíja
1997 – a Soros Alapítvány Életműdíja
1997 – Pro Literatura-

 Forrás: http://pim.hu/object.82353ACC-58F0-41B4-9CC7-4364A632E414.ivy

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése