Ugrás a tartalomra

MaSzat - Móra Ferenc

Akkor is a nagyok között volna a helye, ha csak rövid írásait írja. De már közvetlenül az első világháború után jelentkezett egy regénnyel, A festő halálával (későbbi címe: Négy apának egy lánya). Ha felületesen olvasom, humoros regény; ha megértem: tragikus társadalom- és lélekrajz. Írni és szerkeszteni tudása itt már teljes fegyverzetével jelentkezik. És azután megírja főművét, az Ének a búzamezőkről-t, a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált, hősök nélküli hőskölteményét, a legszebb magyar regények egyikét (1927). De adós volt még a nagy történelmi regénnyel. Sokáig készült rá, végre 1932-ben megjelent az Aranykoporsó, amely egy lírai szerelmi történet köré felvetít egy szükségképpen elmúló, hanyatló erejű társadalmat. Ez a regény a haldokló ókor látomása a haldokló polgári világból tekintve. Volt egy kisregénye, a Hannibál föltámasztása, amely oly erőteljesen pellengérezi ki az egész Horthy-korszakot, hogy szerkesztő barátai lebeszélték a közlésről: ebből már nem kellemetlensége, hanem baja származik. El is tette jobb időkre. Csak a felszabadulás után (tizenöt évvel az író halála után) jelent meg. Jelentékeny írás, odatartozik írója főművei közé. (Hegedüs Géza)

 

"A Szabó Ernő által alakított Hannibál egy koros, meggyötört, kiégett öregember benyomását kelti, de valójában Hannibál egy fiatal, maximum harmincéves férfi, aki derűs és életerős, annak ellenére is, hogy elveszítette fél karját."  (Vészits Andrea)

Kiss Manyi és Szabó Ernő Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjében

 

 

 

 

 

MÓRA FERENC

 

 

HANNIBÁL FÖLTÁMASZTÁSA

 

 

Első rész
 

 

 

1)

Ahogy a magyar határon leszedtek bennünket a vonatról, a nyakába ugrottam az első fináncnak és akkorát cuppantottam a képére jobbról-balról, hogy beletántorodott. Ugyan nem tudom, finánc volt-e, éntőlem lehetett fegyőr, postás, tűzoltó, akármilyen fegyvernem, a színes posztón akkor se igen tudtam eligazodni, amikor magam is azt hordtam.
Dia kerekre nyitotta álmosan hunyorgó szemét:
- Testvéred talán? - kérdezte oroszul.
- Hogyne volna testvérem, hiszen magyar ember - feleltem neki én is oroszul. Mert akkor még kevés volt a magyar tudománya ahhoz, hogy a magunk nyelvén értethettem volna meg vele, micsoda förgeteges öröm lehet az, amely egy magyar emberrel még a fináncot is megcsókoltatja.
- Ó, te szegény ember - simogatta meg Dia gyöngéden a bal karom helyét. (Mert a bal karom ott maradt a taganrogi kórházban. Éppen a Dia apja vágta le. Odahozta Diát az ágyamhoz, elmagyarázta neki, hogy mikor kell levenni a kötést, és ránkparancsolt, hogy csókoljuk meg egymást előtte is, ha már a háta mögött egymásra akadtunk. Azt mondta, igen okosan tettük, mert így mégiscsak lesz kettőnknek három keze, s az több, mint külön az egy meg a kettő.)
Ha nekem csak a ruhámhoz ér is Diának a keze, mindjárt zúgni kezd a vér a halántékomban. Magamhoz szorítottam a simogató karját, megkerestem az ujjammal az ütőerét - ugyan nem kellett keresni, egyszerre odataláltam a prémkesztyű alatt lüktető halk folyóra - és együtt skandáltam a vére ütemével:
Hoc erat in votis...
Mögöttem a háború, előttem a béke, a karomon a világ legdrágább asszonya, a csizmámban hír, dicsőség, akadémiai levelező-tagság és talán a hetedik fizetési osztály is! Ugye meg lehet érteni, hogy egy rokkant klasszika-filológusnak Horatius szaladt ki a száján élete legboldogabb pillanatában?
A finánc azonban nem volt hajlandó megérteni.
Kirántotta a karomat a Diáéból és valami silbakos bódé felé lódított.
- Ne beszéljenek itt zsidóul!
- De kedves szemlész úr - próbáltam felokosítani -, hát nem ismer rá, hogy ez diákul van? Mondja, maga sohase volt minisztráns gyerek?
- Jó, jó - tessékelt tovább a könyökével -, ismerjük már az ilyesmit. Majd, ha a vizsgálat meg­volt, akkor virginálhatnak, ahogy akarnak, de azt nem engedhetem, hogy előre összebeszél­jenek. Na, haladjunk csak befelé!
Csöndes megadással ballagtam a bódé felé, amelynek ajtaját egy csillagos finánc támogatta. Csak a küszöbről fordultam hátra:
- Hát a feleségem?
- Aztat is viszi az illetékes - nyugtatott meg a mérges finánc.
Az illetékes, aki egy másik bódé felé terelte Diát, egy marcona öreg némber volt. Az orosz népmesékben baba jagodiná-nak hívták az ilyent. (Magyarul is meg tudnám mondani, de hatósági személyről nem akarok tiszteletlenül nyilatkozni.) Szegény asszonykám, kergetett galamb módjára pihegett új honfitársnője előtt. Odakiáltottam, hogy felbátorítsam:
- Csak férfiasan, Profimova!
Úgy tett, ahogy vártam: mosolyogva intett vissza. Ha meg akartam nevettetni, csak a vezetéknevén kellett szólítanom. Sokat öltem vele, hogy milyen furcsa etimológiája van az orosz neveknek. Valahol azt olvastam, hogy Turgenyev »tevebőr«-t jelentett eredetileg és Dosztojevszkij »sapka leffentyű«, mások szerint »üstborító«. Mit tudhatom én most már, mit mondok neki, mikor Profimovának hívom? Azt jelenti-e az, hogy »macskafarkinca«, vagy azt, hogy »medvetalpacska«. Akár az egyiket teszi, akár a másikat, én ilyen csúnyát nem mondok, csak annak, aki rosszat tesz, például, teafőzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás helyett, vagy Ciceróval támasztja föl az asztal lábát.
Mindig csak ilyen komoly vonatkozásban szólítottam a családi nevén, különben Diának hívtam, mert Lidia Alexajevna volt a keresztneve és otthon Lidovkának hívták.
Én a Diát jobban szeretem. Abban benne ragyog az egész Olimposz és azt hiszem, hogy négyszemközt Horatius is Diának hívta a maga Lidiáját.
Sajnos, a bódéban megint meggyőződtem róla, hogy hazámban nem nagy becsülete van a klasszikus kultúrának.
- Mennyi pénze van készletben? - kérdezte tőlem a csillagos pénzügyőr.
Őszintén szólva jólesett ez a kérdés. Nem lehet az olyan vesznitért ország, ahol a hivatalos nyelv ilyen szépen megmaradt a maga régi integritásában.
- Nincsen nekem barátom egy megveszekedett garasom se. Százötvenhat korona negyvenhat fillér tiszti lénung volt nálam, mikor hadifogságba estem, azt őrizetbe vették Perekopban, kaptam róla írást is.
- De az írása megvan róla?
- Nincs.
- Akkor ez irányú bejelentése nem vétetik figyelembe. Egy darabig imponálóan harsogott a toll a papíron, aztán következett a punktum saliens.
- Tiltott írások, propagandanyomtatványok, izgató röplapok vannak önnél?
- Azok sincsenek.
- János, motozni!
Nem vagyok csiklandós, nyugodtan álltam, hogy János kicsipcsicsókázza magát rajtam. Csakhogy a vakvarjúcska még hátra volt.
- Vetkőztesse le!
Csak most jutott eszembe, hogy micsoda kincseken járok én a csizmámban. Odaléptem az asztalhoz önkéntes vallomástételre:
- Kérem, előadom én úgyis, ami nálam van. Tessék elhinni, nincsen semmi aktualitásuk.
- Majd elválik! - intett a csillagos ember, és a csillagtalan János gyakorlott kézzel lekapta a csizmáimat. A bélés közül kiszedegette az apósom receptpapírjain írt jegyzeteimet és mint gyanús objektumokat előállította őket az asztalon.
- Persze, muszka betűk - villant föl diadalmasan a hivatalos ember szeme, ahogy felemelte az egyik kutyanyelvet.
- Nem úgy, könyörgöm, lábbal tetszik fölfelé tartani.
- Mindegy az, muszka írás ez, akármerről nézem. Engem nem tesz bolonddá az úr, gyermekkoromban Zomborban is ilyenek voltak a Mitetszik boltosnak a siltjén.
A dolog csak annyiban lepett meg, hogy az én írásomat rendesen török írásnak szokták nézni, orosznak még nem mondta senki se. Hidegvérrel felhúztam a csizmáimat és elmagyaráztam a fináncnak, hogy az újkori klasszika-filológia legnagyobb szenzációjában turkál. Egy kaffai karaita templom padlásán régi római pergameneket találtam, amiket valószínűleg az arabok hurcoltak el az alexandriai könyvtárból. Az egyik pergamen Hannibál haláláról szól, akiről eddig úgy tudtuk, hogy arra a vidékre menekült Prusias királyhoz Bithiniába és ott mérgezte meg magát, mikor a rómaiak a kiadatását követelték. Ebből a pergamenből azonban, amit én szó szerint lemásoltam, az derült ki, hogy Hannibál tulajdonképpen egy karthágói forradalom­nak esett áldozatul, mikor az arisztokraták kérelmére új alapokra akarta fektetni az adó­rendszert. Tehát tévedett Viegand kollégám, mikor húsz évvel ezelőtt a Fekete-tenger partján Hannibál sírját vélte megtalálni, ellenben közel járt az igazsághoz Dodge kollégám, aki már a kilencvenes években azt sejtette, hogy Hannibál felett nem Scipió aratott győzelmet, hanem a forradalom.
Éppen a karthágói adórendszer igazságtalanságait akartam kifejteni, mikor vizsgám elnöke nagyot ásított:
- Ez a hely nem arra való, hogy itt forradalmi propagandaelőadást tartson és én különben se vettem részt a forradalomban. Az öregapámnak meséljen ilyeneket az úr, ne nekem.
- De ember... - csaptam össze a kezem. - Hát magának ez mese? Hát maga sose tanult Hannibálról?
- Maga mer engem vallatni? - nézett rám szigorúan. - Hát, ha tudni akarja, igenis hallottam Hanni Pálról. Benne van a kislányom emlékkönyvében is, hogy - »Ki önmagának ellen áll, nagyobb vitéz, mint Hanni Pál.«
Nem beszéltem már én semmit, csak azt kérdeztem, hogy ezek után szabad-e elajánlanom magamat?
Azt felelték, hogy sose volt jó az a nagy sietség. Itt a barakkban várjam meg szép nyugodtan, míg folyamatba tett ügyem elintéződik.
- Mikorra várhatom, ezt?
- Kell neki két hét, mert komplikált az ügy. Örüljön neki az úr, mert addig az állam kosztolja.
- Hát a feleségemmel mi lesz addig?
- Ne tessék félni, az is a mi vendégünk lesz.
- De legalább összezárják velem?
- No még csak az kellene - nevetett össze a csillagos János a csillagtalannal. - Hát minek tetszik nézni a vesztegzárt? Ő a női barakkban lesz, vagy az is lehet, hogy már ott is van, az nem mihozzánk tartozik. Mi csak jelentést teszünk a felsőbb hatóságnak.
Öthetes házasok voltunk és ebből öt órát se töltöttünk egymástól külön Diával. És most a hazai nászút azzal kezdődik, hogy elválasztanak bennünket, két hétre, asztaltól és ágytól. Sose voltam káromkodós ember, legföljebb azt szoktam mondani, ha nagyon megharagítanak, amit az öreg Neptunus az Aeneisben: Quos ego... Most azonban kiszaladt a számon, amit a Zlota-Lipánál tanultam, a polyák testvérektől:
- Jaszna sztrela gladova!
Ami magyarul nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy üssön meg benneteket a magos mennykő.
- János, hozza csak vissza a jegyzőkönyvet!
Persze, hogy be kellett venni a gyanús ténykörülmények közé azt is, milyen gyanúsan károm­kodtam.

 

 

2)

Ha jól utánagondolok, be kell ismernem, hogy a legnagyobb jótevőm mégiscsak az volt nekem, aki ezt a kéthetes karantént kitalálta. Soha életemben nem voltam akkora úr, és nyilván nem is leszek többet. Kvártély, koszt kifogástalan, mikor először kaptuk a gulyás­levest, belecsordult a kanálba a könnyem - és a társaságban se volt kivetnivaló ember. Orvosok, ügyvédek, tanárok hamar összemelegedtünk és csak annyiban volt közöttünk pártkülönbség, hogy az egyik felekezet alsós-párti volt, a másik felekezet durák-párti. Én természetesen durák-párti voltam, mert szerény véleményem szerint ez jobban megfelel a klasszika-filológus elmélyedésre hajlamos pszichéjének.
Hamarosan kiderült, hogy a Jánosok nem olyan kutya-hitű emberek ám, mint amilyeneknek hivatalosan mutatják magukat. Más az, amikor rubrikás papírokat töltenek ki a felsőbb hatóság használatára, és más az, ha nem az előírásos szemükkel néznek körül a világban, hanem az istenteremtette szemükkel. Például az a csillagos János, aki oly kevés megértést tanúsított Hannibál adóreformjaival szemben, aminőt legfeljebb természetrajz-professzorban vagy filozó­fusokban tételeztem volna fel, pár nap múlva a tulajdon gyíklesője hegyébe nyársalt sült kukoricával ütött oldalba.
- No - nevetett hozzá - szereti-e a csemegét?
Ha lotofagoszok asztaláról csent gyümölcs lett volna, nem haraphattam volna mohóbban bele! Mégis csak a mi földünknek az édessége pattogott ebben ki. Hát még ha Diával osztozhatnék rajta. Úgy, ahogy minden falaton osztozni szoktunk: most én harapok, most te harapsz...
Kétfelé törtem a kukoricacsövet és fölágaskodtam a kerítésre, így át lehetett látni a női barakk udvarára és egyszer már át is telegrafáltam Diának. Kétszázszor nyitottam szét és csuktam össze a tenyeremet, ami ezer csókot jelent a világ minden nyelvénél. Gondoltam, meg­pró­bá­lom a fél kukoricacsövet áthajítani neki. Könnyebb lesz ez sokkal, mint mikor kukorica­gránátot hajigáltam, ette volna meg, aki kitalálta.
Elkeseredve kushadtam vissza, mert a terepviszonyok nagyon kedvezőtlenre fordultak. Két kötél volt az akácokhoz kötve a barakkok közt húzódó töltésen és azokon mindenféle fehér vásznak száradtak. Még egyszer felkapaszkodtam, hogy ha már Diát nem láthatom, legalább azt találgassam, melyik lehet az övé, az asszonyi himmi-hummi közül. De aztán megint csak visszatottyantam, mert Polyphemos legyen az, aki ekkora fehér nyájban egy bárányt ki tud választani.
Kedvetlenül rágcsáltam a csutkát, mikor rámszól valaki:
- Édes-e, uram, édes-e?
Hát János volt, nem a csillagos, hanem a taszigálós János.
Micsoda konfidencia ez? Feleljek, ne feleljek neki?
De olyan bizodalmasan mosolygott rám a becsületes barna szemével, hogy muszáj volt emberséggel felelnem.
- Tudnék én ennél édesebbet is, fiam.
- Teszem azt, például ezt-e? - nyújt felém egy lapulevélbe takart valamit.
Hát a valami egy fél cső sültkukorica volt. Nézek Jánosra, int a lapulevélre, hogy azt nézzem csak. Nézem a lapulevelet, hát számok vannak belevakarva: 1001.
Már erre megint csak meg kellett ölelgetnem a félkarommal a taszigáló Jánost.
- A feleségem? Ember, a feleségem küldte?
- Csakis - bólintott János -, kóstolja no, édesebb-e ez?
Egy kicsit megszégyelltem magamat. Kukoricámnak a vékonyabb végét tettem el Diának, ő meg az övének a vastagabb végét küldte el nekem. Lemondás, asszony a neved. Igaz, hogy beleharapott, de azt csak azért tette, hogy a fogacskája helyét benne hagyja. Persze hogy ott folytattam az istenek lakomáját, ahol az ő szája érintette. Két szerelmes szív a kukorica­csutkán is megtalálja egymást.
- De én tudok ám édesebbet, ennél is - kacsintott János a kerítés felé.
- Az elébb, hogy eljövök a női barakk előtt, látom, hogy nyitva van az ajtó. Hát ez mért van nyitva, kérdem attól a fehércselédtől, aki ott ácsingózik. Azt mondja, nyitva felejtette a Mari néni. Hát hol a Mari néni? Azt mondja, bement a faluba egy guriga selyemcérnáért. Hát aztán kinek kell az a selyemcérna itten? Azt mondja, őneki. Akkor nézek jobban a szemébe, hát látom, hogy ez meg az úrnak a menyecskéje. Az ám, azt mondja, ő az, és nagyon meg­köszönné, ha ezt a konfektet elhoznám az úrnak. Hát mért ne vinném, mondom, csak el ne csellengjen ám az asszonyság messzire innen az ajtótul. Nem ő, azt mondja, csak vigyáz itten a ruhákra, míg vissza nem ér a Mari néni. No, pedig abba beletelik egy fertályóra is. Hű, a teremtésit neki, a barakk tehene belement az eklézsia herésibe.
Nagyon kellemesen lepett meg, hogy János így szívén viseli az eklézsia érdekeit. Még inkább az, hogy futtában ő is nyitva felejtette a mi ajtónkat.
- Látod, kedves, ilyen emberek a magyarok! - mondtam büszkén Diának, ahogy a pimpimpárés fűben az ölébe hajtottam a fejemet a fehér vászonsátorban.
Attól fogva János olyan találékony pártfogónk volt, hogy nem győztem csodálni az invencióját. Meg is kérdeztem tőle, hogy milyen katona volt a háborúban.
- A vezérkarban voltam én kérem, mint afféle teddide-teddoda pucer.
Persze az volt a baj, hogy János volt a pucer a teddide-teddoda emberek között.
Egy hét múlva annyira összebarátkoztunk, hogy János már tekintetes úrnak szólított és megmutatta a Rózsi arcképét. Szép, nagydarab lány volt Rózsi, a széle-hossza egy fajtából, és nagy testi erőre vallottak a betűi is, amikkel dedikálta a képet: »Lajcsikámnak«.
- Nini, hiszen magát Jánosnak hívják - néztem rá értetlenül a pátrónusunkra.
- Hiszen éppen ez az én bánatom, hogy nem én vagyok a Lajcsi. Kollégám a Lajcsi és ő levelezte mostanában a Rózsit, holott azelőtt engem levelezett a Rózsi. Húsvétkor bújt bele az ördög a leányba, mikor szabadságon voltam Pesten és megismertettem vele a kollégát. Lássa a képet is a Lajcsinak ajánlotta, pedig nekem ígérte.
- Hogy kerül akkor magához?
- Úgy, hogy Lajcsi kihajította a ládájából. Neki már nem kell, se testének, se lelkének, mert itten veszi el a papgazdasszony leányát, azzal két tehén is jár.
- Akkor hát a kutya se sánta fiam. Lajcsié a két tehén, magáé az egy Rózsi, ez csak tiszta munka?
- Az ám, ha azt tudhatnám, hogy ő mi szándékban van.
- Hát mért nem kérdezi meg tőle? Nem látszik maga olyan szégyenlős embernek.
- Nem is az van abban uram, hanem karácsonyig nem lesz szabadságom. Az pedig nagy idő az olyan fehércselédnél, akin úgy kap a szem, mint a Rózsin.
- Nono, dehát a levél mire való?
János elfanyarodott mosollyal vakarta meg a fületövét:
- Hiszen, ha én írástudó volnék, akkor én sokra vittem volna a háborúban. (No, János nem sokra vitte ott egy írástudó se.) Még tán könyvet is írnék róla a maradékaimnak, hadd tudják meg, hogy ki fia-csikaja volt az ősük. (Jól van János, ezt hívják a kitanult emberek memoár­nak. Csakhogy ahhoz meg végképp nem kell írástudás.) Dehát nem tudok én egyéb írást, csak a nagy betűket a silteken, azokat is csak a nagykőrösi piacon. De látja, már a pesti silteket nem tudom elolvasni.
- Hát ez már baj, János.
- Az a baj, tudja, hogy a Lajcsi már nem levelezi a Rózsit. Mert azelőtt ha írt neki, engemet is mindig beleírt a levélbe, de mióta fölhagyott vele, azóta nem vagyok nyilvántartásban a Rózsinál. Azt se tudja élek-e, halok-e?
Cyrano jutott eszembe és fölbiztattam Jánost, hogy ha levélpapírt szerez, írok én az ő nevében olyan levelet a józsefvárosi Roxánnak, hogy összeszalad rá az egész Óriás utca. Nem próbál­tam még ugyan ezt a mesterséget, de ha az embernek a Liber Heroidum volt a szakvizsgái dolgozata, akkor csak tud szerkeszteni egy szívszaggató szerelmes levelet.
Szép rózsás, rozmaringos, vadgalambos levélpapírt szerzett János, de mi volt az ahhoz képest, amit én beleraktam a botanikából meg az ornitológiából. Mikor elolvastam Jánosnak, nem győzte az orrát törölgetni.
- Halhatatlan szép, valóságos vőfélyköszöntő. Ha márványkőből volna annak a nőnek a szíve, akkor is meglágyulna tőle.
Nem olyan nőnek látszott Rózsi a képen, mint aki márványkövet hord a szíve helyén. De azért mégis meglepett a levelem eredménye. Válasz ugyan nem jött rá, de harmadnapra megjött Rózsi Pestről, akkora kosárral, mintha a hadtáp géniuszát akarná szimbolizálni. Nekünk is jutott belőle olyan libacomb, hogy a régi jó háborús világban megjárta volna buzogánynak. Már akkor tudtam annyit a hazai közállapotokról, hogy aki ilyenekkel dokumentálja a szerelmét, az vagy kanonokok testi jólétéről gondoskodik, vagy bankigazgatókéról.
Meg is kérdeztem Rózsit, hogy van-e jó helye.
- Ó, igen kérem, áldott jó nagyságám van, egész nap a szomszédban ül a kávémérésben és lesi az urat, hogy mikor hozzák haza agyonverve.
- Hát micsoda az úr?
- Plakátragasztó, kérem. Élhetős foglalkozás az nagyon, alig győzi, csakhogy hol a turulisták verik fejbe, hol az ébredők, mert hogy azonos nemzetiségű szegény.
Hát ez micsoda új színfolt lehet Magyarország etnográfiai térképén? Ránéztem Jánosra és János egy kicsit megzavarodva mosolygott rám egy mandulás pitéből szerkesztett pajzs mögül.
- Rózsika azt gondolta, hogy szintén izraelitának tetszik lenni. Ámbár utóvégre az is csak istenteremtése.
De a torkához is kapott János rögtön, ahogy ezt kimondta, mert megakadt rajta a pite. Így veri meg az isten, aki nem szívéből beszél, hanem konjunktúrázik. Az is megijeszthette azonban a derék fiút, hogy rosszkor konjunktúrázott. Nem jó, ha valaki meghallja az ilyen meg­gondolatlan nyilatkozatot, és különösen nem jó, ha felsőbb hatóság hallja meg. Márpedig most egy valóságos felsőhatóság lába alatt ropogott a homok. Mert van ám a homoknak is magához való esze és tudja, mikor zizzenjen, mikor roppanjon. Kitapasztalta ezt az én fülem már a fogolytáborokban.
A felsőbb hatóság különben ezúttal valami biztos volt - később rájöttem, hogy honfitársaim közül azok, akiknek más címük nincs, vagy biztosok, vagy elnökök -, aki mindenféle írásokat szedett elő a táskájából. Egy részüket aláíratta velem és visszarakta, más részüket ő írta alá és ideadta nekem, hogy jól eltegyem őket és vigyázzak rájuk, mert azokra még sokszor lesz szükségem. Tudniillik azokkal igazolhatom, hogy minket itt megmostak izsóppal és fehérebbek lettünk, mint a hó.
Most pedig obsit, amerre a nap süt, kitelt a koszt, kvártély, világítás.
- Hova állítsuk ki az utazási igazolványt?
- Pesti tanár vagyok, oda megyünk. Nem tetszik tudni, megvan-e még az Egyetemes Philológia Közlöny?
- Nem, azzal igazán nem szolgálhatok - nézett rám úgy, ahogy udvarias ember szokott nézni a nem egészen épelméjű emberre, aki nem tudja, mit beszél.
Pedig nagyon tudtam én, mit beszélek. Hannibál halálát akartam előhozni. Hadd lássa a hivatalos ember, hogy a krími tatárok közt is a haza dicsőségén dolgoztam én.
Hirtelen a homlokomhoz kaptam. Ó, én mafla! Hát nem majd itt felejtettem a jegyzeteimet!
- Kérem, biztos úr, éntőlem itt elszedtek az alantas közegek bizonyos tudományos jegyzeteket...
- Igen. Állítólag tudományos jegyzeteket. Pardon, tanár úr, ez csak a tényálladékot feltüntető jegyzőkönyv kifejezése, eszem ágában sincs kételkedni önben.
- Köszönöm szépen. És a jegyzetek?
- Azok felterjesztettek a felsőbb hatóságokhoz, de nyugtát tetszett róluk kapni, ott van azok közt az írások közt, amiket átadtam önnek. Tessék rá vigyázni, mert annak ellenében fognak visszaszármaztatni az irományai.
Dia tipegő lábai alatt muzsikált a homok, és asszonykám piros szája a nagy hadvezér komor árnya felett megsemmisítő győzelmet aratott.
- Mehetmük?
Sohase hallotta hírét a Halotti Beszédnek a drága, de idegenek előtt, ha zavarba jött, mindig úgy ragozott, mint a legrégibb magyar nyelvemlék. Azt hiszem ez a legragyogóbb érv amellett, hogy a Halotti Beszédet olyan tisztelendő magiszter hagyta ránk örökbe, aki nem lótejen nevelkedett, hanem méhsörön.
A biztos úr, amint Diát meglátta, a jobb kezével negyed ívben emelte meg a kalapját, a bal kezével pedig rántott egyet a mellénye alján. Nincs az a Hannibál, akit egy magyar vesztegzár-biztos így megtisztelne. Latiatuc feleim mic vogmuc...

 

 

3)

Utólag mindig kiderül, hogy a felsőbb hatóságoknak igazuk van. A közérdeket szolgálták akkor, mikor elszedték tőlem a krímiai jegyzeteket, amelyeknek hivatása volt megrázni az ókori történelem alapjait és alájuk temetni Mommsent és Ferrerót. Mi lett volna a históriai receptemből, ha nekem kellett volna gondjukat viselnem abban a tabáni kubikulumban, amelybe a Rózsi élelmessége beprotezsált bennünket, mint negyedrendű elkárhozottakat. (Már úgy értem, hogy albérlőket.)
A kubikulum egy földszintes háznak az udvari szobája alatt volt. Bezárni nem lehetett, csak becsukni, mert nem ajtaja volt, hanem teteje. Azt nappalra kitámasztottuk egy meszelőnyéllel, hogy levegőt raktározzunk bele éjszakára. Akkor persze le kellett csukni, ha másért nem, már csak azért is, mert erre tették be éjszakára a konyhából a Bierhuber úr vaságyát, aki menekült méhésztanító volt Torontálból és mint másodalbérlő bírta a szobát. (Az első albérlőt Tera­máminak hívtuk: abból élt, hogy másodalbérlőt tartott és kint hált a konyhán a sublótfiókban.)
A vaságy a Bierhuber úré volt, de nem ő hált benne, mert ő éjszaka aktuális politikai kérdésekkel foglalkozott a Tuhutum-Vérszövetségben. Az ágy Netumák bácsi testi kényelmét szolgálta, aki dohánybeváltó tiszt volt valahol Túrócban. Leromlott állapotában is másfél mázsát nyomott, integer korában kettőt is, azt hiszem tulajdonképpen ellensúly gyanánt alkalmazták az állami dohánymázsán. Akárhogy volt, nekünk csak hasznunkra volt, hogy a sors őt rendelte fölébünk. Először azért, mert megóvott bennünket a nagyvilági élet kísértéseitől. Se mozi, se kávéház minket este el nem csábíthatott, mert Netumák bácsi már esti harangszóra lepihentette fáradt testét, tehát nekünk úgy kellett igyekeznünk, hogy legalább öt perccel előbb már búcsút vegyünk a felvilágtól. Mert nem volt emberi hatalom, amelyik Netumák bácsit kimozdíthatta volna a vaságyból, ha egyszer megszállta. Egyszer esett meg velem, hogy két ifjú honfitársam igazoltatott az utcán, emiatt késtem három percet s az egész éjszakát az asztalon kellett végigkucorognom, mint Bierhuber úr szobájának legtöbb kényelmet nyújtó bútorán. Próbáltam én Netumák bácsit leemelni, de a klasszika-filológiai doktorátus nem képesít ekkora teherbírásra. Az keserített azonban legjobban, hogy még csak egy kis megnyugtató kopogást se bírtam szegény Diához lejuttatni; ahol Netumák bácsi hortyogott, ott semmi erőművi zaj nem érvényesülhetett. Mi volt ehhez képest, mikor Kronion egy szemöldökrántással megrázta a nagy Olimpost! Ha a titánoknak eszükbe jutott volna Netumák bácsit bevenni a bandába, nem kellett volna se Ossa, se Pelion, egy horkantással szétugrasztotta volna az egész isteni gyülekezetet!
De jó volt ez nekünk nagyon, hogy Netumák bácsi ilyen virtuóza volt a bőrhúzásnak éjszakáról éjszakára. Legalább nem kellett szégyellnünk magunkat, ha néha egy kicsit hangosabban viháncoltunk, mint illett volna. Mert bizony minekünk nagyon kinyílt a szemünk, ha a gyertyát eloltottuk, azt pedig igen hamar megcselekedtük. Egyrészt azért, mert nappalra is kellett, másrészt azért, hogy ne hárman osztozzunk azon az oxigénen, amelyikből kettőnknek is szűken jutott. Ámbár én azt hiszem, hogy ahol szerelem van jelen, ott a kémia megbukik. A szerelmesek olyanok, mint a virágok, nem fogyasztják az oxigént, hanem termik.
Mi legalább úgy éltünk a kubikulumban, mint a fehér egerek az üvegharang alatt az oxigénben, legalább ami a virgoncságot illeti. Attól nem kellett félnünk, hogy kárt teszünk valamiben, mert minden bútorunk egy láda volt, meg egy ágy. De egészen megfelelt az a mi szegény igényeinknek, ha pedig házi előadásokkal kárpótoltuk magunkat a színház és mozi helyett, díszleteknek is nagyszerűen beváltak. Az egyik volt Kréta, a másik Naxos, amikor Theseust és Ariadnét játszottunk, vagy Kolchis és Jolkos, ha Jázon és Medea került színre. A szín gyakran változott, s hogy a téma nagyjából ugyanaz maradt, azért a görög mitológia a felelős.
Heléna elrablása - mert az élet akkor is csupa rablásból állt, mikor még istenek jártak a földön, csakhogy akkor még nem volt különb rabolnivaló az asszonyoknál. Ezt a gonoszkás megjegyzést Dia tette, mert ha én tettem volna, akkor Dia egyszerre Dianát játszott volna. Különben őszinte örömet talált a hitregetanban, amelyet a leánygimnáziumokban mindenütt elnagyjázva tanítanak, holott sokkal jobban lekötné a növendékek érdeklődését, mint az accusativus cum infinitivo. Ezt nem elfogultságból mondom, mert én például az elemzést mindennek elébe teszem és a mitológiát csak mint segédtudományt kezeltem. Dia azonban, akinek semmiféle előiskolá­zottsága nem volt, ebben is mesternek tekintett.
A budai tudóstársaság dolga azt megállapítani, hogy királyokat temettek-e valaha a tabáni kubikulumba, vagy vakszemen ütött disznókereskedőket hajigáltak bele a néhai rác kocsmárosok. Én csak annyit mondhatok, hogy három hónapig az istenek űzték ott bohó játékaikat, abban az időben, mikor kint az utcákon is feléledt a klasszikus ókor. Ha például Cicero is feléledt volna és körülnézett volna a fórumon, lépten-nyomon találkozott volna Clodius és Milo ventosa plebs-ével s hálát adhatott volna a lareseknek, ha nem a Lánchídon találkozik velük, mert ott bizony megmártották volna a tógáját a vízben. Ugyan nem tudom, amilyen szélkakas volt az öreg, még tán Tuhutum is lehetett volna belőle.
Én magam különben nem sokat tudtam a felső világról, mert boldog infernómból csak olyankor kukkantottam ki, ha a családi láda érdekei úgy kívánták. (Tűzhelyet nem mondhatok, mert a kubikulum ezt az intézményt nem ismerte. Leginkább gyönge túrón, zöldpaprikán, sárgarépán és más ilyen cereáliákon éltünk, amiket a ládában tartogattunk.) Sokat ácsorogtam a hatósá­goknál is, amelyek addig lőcsöltek egymás nyakába, míg végre kineveztek tanárnak a régi iskolánkhoz, már a harmadik hónapban. Igaz, hogy latin tanár létemre rajztanítást osztottak rám, de ebbe hamar belebékültem, mert láttam, hogy nem én vagyok egyetlen olyan fia a hazának, aki abból él, amihez nem ért. Az volt a fő, hogy végre ki tudtam tölteni a bejelentő­lapon a »foglalkozás« rovatot.
Megvolt a munkám, és a nagy égzengés után, amit a háború jelentett, szerettem volna békességben élni. Megmondtam az iskolában, a kollégáknak is, hogy ne kapacitáljanak engem, se jobbra, se balra, nem veszek részt a kötélhúzásban, mert én anélkül is félkarú ember vagyok.
- Nono - figyelmeztettek jóakarattal -, baj lehet még ebből a nagy semlegességből! A történelemtanár is azért van felfüggesztve, mert semlegesen tanította a világháborút.
- Hát pedig én az apám lelkének se politizálok! - de persze nem ilyen kiabálva mondtam én ezt akkor, hanem csak úgy lento risu, ahogy Horatiustól tanultam. S igyekeztem mindenkinek igazat adni, hogy magam maradhassak, ami sikerült is, mert tudvalevőleg a klasszika-filológusok is nagy diplomaták, meg a rajztanárok is, hát még a klasszika-filológus-rajztanár!
A fizika professzor, aki a nehézkedési törvény értelmében mindig oda ült, ahol nagyobb volt a rakás, azt kérdezte egyszer tőlem, hogy mi az őszinte véleményem a numerus claususról. Okos törvénynek tartom-e, mit gondolok, meg fog-e maradni?
- Kérem, az én tudományom szerint a legokosabb törvényt a Caracalla idejében hozták, de azután mindjárt ez következik.
- Bravó! És hogy szól az a Caracalla-törvény?
- Elrendeli, hogy a római birodalomban az utakat mentől jobban el kell hanyagolni, mert mentől lassabban bírnak utazni az idegenek, annál többet költenek a birodalom határai között. És tetszik látni, a gyakorlatban, ez a törvény nálunk mai napig is érvényben van.
A logika tanára azt a ravasz kérdést adta fel, hogy tulajdonképpen ki az én ideálom a ma élő európai államfők közt? Tekintettel arra, hogy a bajuszkötő vége mindig kipipiskedett a kolléga szivarzsebéből, nem kellett a válaszért a fejemet törni.
- Vilmos császár.
- No ugyebár? Igazán örülök. Nekem is mindig ő volt az ideálom, mióta trónra lépett.
- Ó, nekem azóta ideálom, mióta nem folytatja a mesterséget.
Egyszer óra közben nagy vitát provokált a hittantanárunknak az az állítása, hogy korunk erkölcsi színvonalát semmi se emelné annyira, mintha újra alkalmazásba vennék az egyházi átok muzeális villámait. Némelyek lelkesen fölkarolták az eszmét, sőt szükségesnek tartották azt pótértekezlet elé vinni, mások ellenben határozottan tiszteletlenül nyilatkoztak róla. Én az asztal végén ültem a rajztáblámmal, amelyen az epiciklois szerkesztését próbálgattam.
Ez a görbe vonal, amelynek semmi egyéb rendeltetése nincs a világon, mint hogy tizennégyéves fiúk sírva fakadjanak miatta, sokkal jobban érdekel korunk erkölcsi szín­vonalánál, de éppen olyan kevéssé akart sikerülni, mint az. Különösen mikor az asztal verdesésére került a sor, ami erkölcsi problémák eldöntésének bevett eszköze ugyan, de az epiciklois szerkesztésének nincs éppen hasznára. Ott is akartam hagyni a zsinatot, de a hitoktató rám harsant:
- Kolléga, maga is adja bele az eszét! Mi a véleménye a szőnyegen forgó kérdésről? Lehet-e a mi korunkban az egyházi átoknak foganatját várni?
- Hogyne - ocsúdtam föl a cikloisok bűvköréből -, ahol megfogja az embereket, ott föltétlenül van foganatja. De például a medinaiakon nem fogott, mert mikor azok megharagították Mohamedet és látták a szentről, hogy most mindjárt átkozódik, akkor mind leguggoltak, hogy ne érje őket az átok.
Ez végét vetette a vitának, de végét vetette a hitoktató irántam való szimpátiájának is. Sose érdeklődött nálam aziránt többet, ami pedig állandóan foglalkoztatta, hogy turáni testvéreink közé tartoznak-e az arabok, vagy nem.
A magyar irodalom professzora volt az egyetlen kolléga, akit nemcsak hogy el nem idegenítettem magamtól, de még hálára is köteleztem. Mégpedig éppen akkor, amikor azért duruzsolt, hogy nem vagyok elég határozott.
- Azt mondja Propertius, csak a halottak határozottak - bújtam egy régi középiskolai tekintély háta mögé.
De hát korunkban minden tekintély megingott. A kolléga nyomban letromfolt.
- Azt is Proppernek hívták azelőtt! (Zajos derültség a ház minden oldalán.)
Okos ember, ha letiporják, kedvét keresi a győztesnek.
- Az bizony nem lehetetlen. Horatiusnál is érdekes dokumentumát találni annak, hogy már Rómában is megmagyarosították nevüket a zsidók. Ott van például a Judaeus Apella, az ötödik szatírában. Bizony az is Abelesz volt azelőtt.
- Nagyszerű, barátom! - kapta elő a noteszét. - Ha megengedi, ezt följegyzem magamnak. Vagy maga akarja megírni?
- Írja az ördög. Nem értek én ahhoz.
- Hát én megírom. Nagyszerű téma, akár vezércikknek, akár humoreszknek.
Nagyon melegen szorítottunk kezet. Én tán még jobban örültem, mint ő, mert jobb adni, mint kapni. Ki tudja, hátha olyan pályán indítottam el a kollégát, amely az irodalomtörténetbe ível!
Örömömben vettem az alagút szájánál egy szál pletykafüvet. Az a kilencedik fizetési osztály dísznövénye. Szaporodik, mint a parancsolat, és nem kell neki se föld, se cserép, csak egy pohár víz meg egy kis napocska. Annak pedig nem vagyunk szűkiben, mióta a kubikulumból a magasabb régiókba emelkedtünk.
Ez körülbelül összeesett a tanári kinevezésemmel. Mikor az megjelent a hivatalos lapban, Bierhuber úr kikerekített a kapuban és kért, hogy legyen szerencséje hozzám estére a »Három Dudás«-ban. (Más nevet mondott, de azt nem hozhatom nyilvánosságra, magasabb érdekből.) Egy kis ünneplés a hazáért meg nem árt.
Nagyon szépen megköszöntem a kedves figyelmet és őszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy én ezt nem tehetem.
- Ja, ja, Tehetem! - ragyogott fel a Bierhuber úr vérbeborult szeme. (Nem a vérszomj veendő gyanúba, hanem a sörszomj!) Én is Tehetem, te is Tehetem! Krisztigott, Bruder!
És akárhogy kapkodtam vissza a kezem, el nem eresztette addig, míg külön-külön végig nem ropogtatta minden percét az öt ujjamnak.
Ez a rituális ujjropogtatás érette föl velem ésszel, hogy alighanem a vérszövetség titkaiba vagyok belecsöppenőbe. A Töhötömöt torontáli vándorméhész dialektusban úgy mondják, hogy Tehetem, s Bierhuber testvér ezen az alapon gondolja, hogy én is olyan szittya táltos vagyok, mint ő. Elmagyaráztam neki, hogy szerény közpolgár vagyok én, nem ünneplésre való, s amúgy is nagy akadálya van annak, hogy én a testvérgyűlésen megjelenhessek. Tisztelet-becsület Töhötöm apánknak, de a Netumák bácsi százötven kilója se kutya ám!
A hun-ivadék rámvigyorodott és szamárfület mutatott. (Úgy látszik, ez is olyan jel volt, amiről a szövetség tagjai megismerték egymást.) Micsoda gondolat az a részemről, hogy engem akarnak ünnepelni? Ő, Anton Bierhuber lesz az est hőse, akit ma avatnak kánná, mert eddig csak mirza volt. Hetvenheten vannak a mirzák, és heten a kánok. Ő soron kívüli kán lesz, mert soron kívül szerzett rá érdemeket. Kidolgozta Magyarország szabaddátételének egyetlen keresztülvihető tervét. Pszt! Erről egy szót se, mert mindenütt kémek vannak! Tudom-e én, mi az: egy méh? Ja, ja eine Biene? De nem egy méh kell ide, hanem százezer, millió méh! Minden családba legalább egy kaptár. Ha jön az antant és megkérdi, hogy minek nekünk az a sok méh, azt mondjuk, hogy nemzeti eledelünk a mézes kenyér. Na, mi lesz ebből? Az lesz, hogy mikor minden családba be van vezetve a kaptár, akkor hajrá az ellenségnek! A méh, az szurony, repülőgép, az minden. Akinek az megcsípi az orrát, az kiszalad a világból. Akié a méh, azé a jövő! Biztosítva van a jövő háború győzelme. És nem kell hozzá más, csak egy energikus szakember, egy lelkes Bienenvater. Az csak megérdemli azt a rongyos kis napidíjat, mi? Majd estére a többi függő kérdéssel együtt megtárgyalják ezt a kánok, csak én is ott legyek. Legkésőbb nyolcra, mert akkor lesz a pajzsraemelés. Holnap ilyenkor pedig már a Duna-Tisza közén szervezi Anton Bierhuber a nemzet megméhesítését.
- És mi lesz a lakással? - kérdeztem dobogó szívvel. Belátom, cudarság volt ilyen csiri-biri dologra gondolni, mikor a hazám jövőjéről volt szó, de hát esendő az ember.
- Hja, asztad mék nem dutog - vont vállat a Bienenvater. - Arról gel kontoskottya a mótyor kormány.
- Én ezt a lakást értettem. A mienket.
- Esztet? - köpött a küszöbre a soron kívüli kán.
- Esztet itt hatyok neket, mint Tehetemnek. Egy patriót méltó a bárdfogásra.
De bizony, ezért lettem volna én akkora pátrióta is, mint Thonuzóba! Egy valóságos szobáért, amelynek igazi ajtaja van, és azt igazi kilinccsel lehet csukni, nyitni! Az ablakon reggel besüt a nap és este betartja a lámpást a hold! Mindjárt el is határoztam, hogy bővítjük a műsort, és színre hozzuk Endymiont és Diánát. Csakhogy olyan Endymiont, akit fel lehet ébreszteni, és olyan Diánát, aki ráakasztja az övét a hold sarlójára.
- Holtig hálás leszek, testvér. De van itt még egy megoldandó jogi kérdés. Hát Netumák hova menjen?
- Mid Netumák? Asz nem érszi a mi mótyor fáldallmung, etet ki gell dopni!
No a Netumák kidobásához sok mirza kell, gondoltam magamban. Majd szót értünk velük estére.
Dehát menni se kellett értük, mert alkonyatkor a helyünkbe jött két mirza. Igen, fő mirzák lehettek, mert nagyon keresztbe állt a szemük és különben is kegyetlen tatár nevük volt. Az egyiket Hirhágernek hívták, a másikat Vidrozsilnak. Megtört szívvel jelentették, hogy Anton Bierhuber nem fog többet hazajönni, mert elvitte a turulmadár. Délutáni sörözés közben lefordult a székről, már be is szállították a bonctani intézetbe. Őket azért küldte ki a szövetség, hogy az asztalfiából elvigyék az elhunyt hazafi politikai hagyatékát, amint azt az alap­szabályok előírják. El is vittek egy méhész-álarcot, meg egy proklamáció tervezetet, amely méhész­kerületek szervezésére hívta föl az Alföld hazafiasán gondolkodó népét.
Így dőlt sírba az új rendszerű háború győzelmének reménye, és így lettem én rövid úton másodalbérlője Tera mamának, aki a gyászeset alkalmából tízszeresre emelte a lakbért.
- Nézze, nagyságám - adta elő az indokolást a házi kincstárt kezelő Diának -, maguk meg úgy adják ki az alsó helyiséget az öreg tatának, ahogy akarják.
Egy kicsit felhődztem tőle, hogy az öreg tata nagyon a szívére fogja venni menekült társa halálát. De kiderült, hogy Észak és Dél közt nagy ellentétek lappangnak.
- Szerb spion volt ez a torontáli sváb, kérem - tért napirendre a nemzeti gyász felett Netumák bácsi és sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított aziránt a kérdés iránt, hogy hol fogja ő ezentúl kinyugodni a nap fáradalmait.
Felajánlottuk neki a kubikulumot, de Netumák bácsi ettől nagyon megijedt. Azt mondta, hogy először is nem felel meg a társadalmi állásának, másodszor nagyon nehéz bele lemenni, harmadszor, föl bírjuk-e őt onnan húzni reggelenként?
Tekintettel a kettőnk három kezére, ezt nem mertük vállalni és így Netumák bácsi kiesett az életközösségünkből. Egy hétig még föl-fölijedtünk rá éjszakánként, hogy nem halljuk-e horkolását, de az ember lassanként mindent megszokik, még azt is, hogy a felesége szíve dobogásán aludjon el Hephaistos fújtatója helyett.

 

Folytatása a második résszel: 2010. július 20.

Forrás: http://mek.niif.hu/05200/05283/05283.htm

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Móra Ferenc ásatáson

Kép forrása: mek.oszk.hu/02100/02185/html/img/5_173a.jpg

 

 

 

Móra Ferenc 1924-ben írta meg a Hannibál feltámasztásá-t, Supka Géza biztatására. A mű eredeti címe Szerelmi levelező lett volna, és egy latintanár történetét mesélte volna el, aki szerelmi levelezőirodát nyit. A könyv azonban, ahogy Móra írta, "nyúlt, nyúlt, nyúlt, s a közepén elszakadt". Az eredetileg tervezett regényből így tehát kettő lett végül, az első rész pedig a Szerelmi levelező helyett a Hannibál feltámasztása címet kapta.
A kisregény kalandos története azonban csak ekkor kezdődött, hiszen bár a cselekmény középpontjában látszólag egy fiatal latintanár áll, a könyv valójában a Horthy-rendszert karikírozta és gúnyolta ki. Móra tehát hiába küldte el a regény kéziratát a Világ akkori főszerkesztőjének, Feleky Gézának, a mű nem jelenhetett meg nyomtatásban. Feleky azt mondta az írónak, hogy a Hannibál feltámasztása elveszett, máig sem tudni, hogy ez valóban így történt-e, vagy egyszerűen az egykori főszerkesztő tudat alatti óvatosságáról volt szó.
Móra Ferenc mindenesetre abban a tudatban halt meg, hogy a kézirattal együtt a kisregény is elveszett, hiszen mint dédunokája, Vészits Andrea mondta: sosem készített másolatot, mindig fejben írt. Ezt támasztja alá, hogy az eredeti kéziratban is mindössze két javítás szerepel.
Az író halála után néhány hónappal, 1934-ben költözés közben Feleky végül mégis megtalálta a kéziratot, megjelentetésével azonban hiába próbálkozott. Több sikertelen kísérlet után végül a Móra család az író közeli barátjára, Roóz Rezsőre bízta a kisregényt.
Mikor 1944-ben azzal fenyegették Roózt, hogy elviszik a nyilasok, ő a kézirattal együtt menekült, így sikerült azt megmentenie. Ezek után valamilyen úton-módon sikerült visszajuttatnia a Hannibál feltámasztásá-t a Móra családhoz.
A regény végül 1949-ben jelenhetett meg először, a Magyar Nemzet közölte folytatásokban. A művet azonban erősen megcsonkították, ebből a kiadásból helyenként két-három bekezdésnyi részek is hiányoznak. Móra regénye erősen bírálta a Szovjetunióban uralkodó állapotokat, illetve a proletárdiktatúrát, de a könyvből a kisgazdákat érintő ironikus megjegyzéseket is kihúzták. A cenzúra néhol még az akkori viszonyok tükrében is teljesen indokolatlanul és önkényesen írta át a regényt, melyen végül mintegy 250 változtatást ejtettek.
Ezt a Magyar Nemzet-ben megjelent változatot használták fel, mikor 1955-ben végre könyv formájában is kiadták a Hannibál feltámasztásá-t. Az eredeti kézirat ekkorra azonban ismét elveszett, a köztudat végül tehát ez a cenzúrázott kiadást fogadta el eredetinek.
A kisregényből 1956-ban Fábri Zoltán filmet is rendezett, Hannibál tanár úr címmel. Móra Ferenc dédunokája azonban hangsúlyozta: a Szabó Ernő által alakított Hannibál egy koros, meggyötört, kiégett öregember benyomását kelti, de valójában Hannibál egy fiatal, maximum harmincéves férfi, aki derűs és életerős, annak ellenére is, hogy elveszítette fél karját.
Az eredeti kéziratot Vészits Andrea találta meg a Magyar Nemzet-ből származó újságkivágásokkal együtt, és a két változatot összevetve kiderült, hogy a közvélemény által ismert mű sok helyütt eltér az eredetitől.
Móra dédunokájának szorgalmazására végül a szerző születésének 125. évfordulóján, július 19-én, hétfőn jelent meg a Hannibál feltámasztása eredeti formájában, az Argumentum kiadó gondozásában.

Forrás: www.origo.hu/programajanlo/20040719megjelent.html

 

 

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. júl. 19. – Szeged, 1934. febr. 8.): író, újságíró, muzeológus. Szegényparaszt családból származott, atyja, ~- Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja, Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A bp.-i egy.-en földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy. évig tanított mint segédtanár a Vas vm.-i Felsőlövőn. Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913 – 19 közt főszerk.-je volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904- től a város Somogyi Könyvtárának és a Városi Múz.-nak őre. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múz. ig.-ja. Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt. Tagja volt a Petőfi (1915) és a Kisfaludy Társ.-nak (1931). Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elb. költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Bp., 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték. 1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók. – F. m. Rab ember fiai (Bp., 1909); Mindenki Jánoskája (Bp., 1911); Csilicsali Csalavári Csalavér (Bp., 1912); Filkó meg én (Bp., 1915); Kincskereső kis ködmön (Bp., 1918); Dióbél királyfi (Bp., 1922); A festő halála (r., Bp., 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg); Georgikon (elb., Bp., 1925); Nádihegedű (elb., Bp., 1927); Ének a búzamezőkről (r., Bp., 1927); Beszélgetés a ferdetoronnyal (elb., Bp., 1927); Véreim (elb., Bp., 1927); Sokféle (elb., Bp., 1927); Egy cár, akit várnak (elb., Bp., 1930); Aranykoporsó (történelmir r., Bp., 1932); Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi r., Bp., 1934); Utazás a földalatti Magyarországon (elb., Bp., 1935); Parasztjaim (elb., Bp., 1935); Dióbél királykisasszony (Bp., 1935); Napok, holdak elmúlt csillagok (elb., Bp., 1935); Válogatott elbeszélések (Bp., 1944); Válogatott ifjúsági művei (Bp., 1955); Összegyűjtött Művei (Bp., 1958); Memento (Bp., 1967). – Irod. Juhász Gyula: M. F. ezeregy élete (Literatura, 1927); Emlékkönyv M. F. 30 éves írói jubileumára (Bp., 1932); Illés Endre: A történelmi regény konjuktúrája (Nyugat, 1933); Goitein György: M. F. az író (Szeged, 1934); Kardos László: M. F. (Nyugat, 1935); Gál Ferike Jolán: M. F. (Bp., 1938); Tárnok László: A költő M. F. (Szeged 1942); Csongor Győző: M. F. munkássága (Szeged, 1954); D. Szemző Piroska: M. F. (Nagy magyar elbeszélők, Bp., 1955); Földes Anna: M. F. (Bp., 1958); Kosztolányi Dezső: M. F. (Írók, festők, tudósok, II., Bp., 1958); Móricz Zsigmond: M. F. (Irodalomról, művészetről, II., Bp., 1959); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Vajda László: M. F. útja (Szeged, 1962); Péter László: M. F. (Tiszatáj, 1964): Magyar László: M. F. élete (Bp., 1966).

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon

Kapcsolódó: Móra Ferenc

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.