Ugrás a tartalomra

Terék Anna versei

autóba ültünk mind az öten,
a tengerre indultunk
hajnalban. izgulós nyári
utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,
a csomagtartóra kötöttük életünket,
a ruhák közé hajtogatta anyám
a törölközőinket.
Terék Anna versei

 

 

 

Terék Anna versei

 

 

török levelek

Mehmetnek

 

a leveleit várom.
a kelleténél korábban kelek fel,
szoknyát húzok, a fülem mögé
fésülöm a hajam,
és ülök a konyhában,
míg kihűl a kávé,
a leveleit várom.

 

minden nap, egész délelőtt,
kikészítve a vajkés, hogy
majd felbontsam a leveleket,
amik azt mesélik:
Isztambulban most esik,
s a házak faláról úgy csorog
le a víz, mint kézzel mosott
ingekből, ha csavarom,
mert nincsen centrifuga.

 

amikben ő rámszól:
Annácska, ne cigarettázz,
ha a lépcsőn lépdelsz felfelé.
különben is, ki tudja 
mi van a tüdődben már.
szokj át valami másik
rossz szokásra.
Isztambulban fütyül
a szél magában,
a nők ma kék ruhába öltöztek,
hajuk a hátuk mögött lebeg,
minden kanyarban sikítanak
az autókerekek,
dajkálja a délután a meleget,
büdösek a szegényemberek,
gyalog járnak át a hídon mind.
Annácska, a cigarettát, ha lehet
most nyomd el, míg olvasod ezt
a levelet.

Isztambulban a pékek
ma összeütötték tenyerüket,
porzott a liszt a deszkákra,
száraz hóesés,
belegyúrták a hajnalt a kenyérbe,
s az egyik eladó puha arcképe
sírástól püffedt szemekkel
panaszkodott.
szobámban a pókok, ronda szürke
hálókat szőnek és terveket,
hogyan takarják majd be a legyeket,
ha oda találnának szállni.
csipketerítőket lógatnak ablakomra,
nincs aki lemossa.
Annácskám,
csak azt a cigarettát...

ha nézem a horizontot,
a házak fölött látni,
egy másik városban is
esik az eső,
itthon elfogyott a kávé,
foltos minden lepedő,
s elhasznált ingeimből
egy kis halmot csináltam.
mosni kéne kézzel,
lebarnult két kézzel,
felkaromat egész nyáron
nem érte nap,
s tenyerem fölött,
a karóra alatt,
világosabb a bőr.

 

s képzeld azt írja
Julia Kristeva,
hogy a nő testében varázs
a fogantatás,
folyadékok találnak egymásba
ömleni, s a sejtosztódásból
magzat gyökerezik, rejtett
kényszer a gyermekáldás.
és ma a boltban,
annyira hiányoztál, hogy
tenyeremet egy másik nő
melléhez nyomtam,
rám mosolygott, de ne sírj,
abjektivizál így is a bűntudat,
az újságok címlapján,
akár Kristeva, jót mulat
egy túlfizetett filmsztár.

 

Annácska, elmondhatom,
a hiányodba itt belebolondulok
helyben,
érzem egész nap az illatodat,
és régi szagokat, amiket elfelejteni
sem tudok, nem hogy felismerni.
én nem tudok mitkezdeni
se veled, se a hiányoddal.
éjjel ha felébredek, s letúrom
az átizzadt lepedőt magamról,
rád gondolok, akár a buszon,
míg egy másik nő kezét fogom,
akár az étteremben,
ha nézem, a penész hogyeszi szét
a konyhaajtó szélét.
csak azt a cigarettát...

 

ócska bádog csatornákban szűköl az eső,
halványan csúszik föld alá a nap,
mindjárt felkapcsolom a villanyt,
a függönyt a nyitott ablakra húzom
és magamra pizsamámat.
jaj, ha itt lennél,
már megszólalni sem tudnék,
csak nézném
a furcsa, zöld szemeidet,
te kimoshatnád
a halomba dobált
ingeimet, csavarnád
két kézzel a lavór felett
és úgy folyna belőlük a víz,
mint az eső a házak falain
Isztambulban.

 

írná a levélben és a végére valamit,
ami hasonlít arra, hogy szeret.
csukott szemmel is látom, hogyan
teszi a kávéfoltos papírokat borítékba,
megy, gyűrött rövid nadrágjában a
postára, feladja nekem leveleit,
hogy estig legyen mit várni,
újramelegíteni a kávét,
hogy pocsék íze legyen,
összekócolódott hajjal,
szoknyámat levéve
a kelleténél később feküdjek le.
s alsóneműben
–  feltéve, hogy a szerelmet
tisztelni lehet –
elszívjak egy cigarettát.

 

 

utoljára Dubrovnikban

(tengervers)

 

autóba ültünk mind az öten,
a tengerre indultunk
hajnalban. izgulós nyári
utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,
a csomagtartóra kötöttük életünket,
a ruhák közé hajtogatta anyám
a törölközőinket.
vigyorgó várakozással
járkáltunk nővéremmel
a szobában körbe-körbe,
anyánk arca egészen elfeketedett
az idegességtől, mert egy
bőröndbe nem fértünk be.
emlékszem, pizsamában vitt le
apám hajnalban,
és úgy tett az autó hátsó ülésére.
félig nyitva volt a szemem,
néztem a tömbházak
szürke körvonalát,
az antennák közt ült a reggel,
hóna alatt szunyókáló
galambokkal.
nővéremmel fejünket
a középen ülő nagymama
ölébe hajtottuk,
széles combjain újra elaludtunk,
szendvicses zacskókkal zörgött
anyám, apám
morgott, elforgatta a kulcsot.

 

ablaknak nyomtam az orrom
lefelé a szerpentineken.
kezemben reszketett a
karéj májas kenyér.
a nagymama imádkozott
minden félórában,
hogy el ne aludjon apám.
messzire csúszott az út
szélén a sok fa,
átrepülték az eget
a felhők, a horizontra
siklottak a madarak,
már párolgott a reggel,
a hegyek ölében
szaladtak a kecskék,
egy-egy kanyarból már
látni lehetett a partot,
kiabáltam előre:
hahó! mellettünk a tenger!
anya, mindjárt odaérünk,
el ne engedd a kezem!

 

apám borostája kinőtt,
mire leértünk a tengerre.
nekem begöndörödött
a hajam,
anyám már olyan fáradt volt,
hogy elaludni sem akart,
s ott álltunk mind az öten
a tenger szélén,
néztünk bele a nyugtalan vízbe,
néztünk mereven, de
nem láttuk benne magunkat.

 

a nagymamám akkor látott
tengert először életében,
és ettől csak hallgatni tudott.
szedegette a partra mosott
kagylókat,
nem mert a napba nézni,
szívta teli tüdőre a
sós
levegőt és később, már otthon,
sosem beszélt a tengerről,
nem emlegette egyszer sem.
a nagymama szeme pont
olyan szinű volt, mint a
tengervíz
és ugyanolyan
sós könnyeket sírt
minden emlékére.
nézte ő is a végtelent,
a tengerkék szemeivel,
azt hittem hogy
szomorú lett tőle,
pedig csak
csodálkozott.

 

és barnított bennünket a nap,
a parton apám feküdt a hasán,
anyám minden vizes
hajszála az arcára tapadt.
lobogott a körém tekert
törölköző,
apám mondta,
hogy itt a szélnek
saját neve van,
féltettem magamat a széltől,
hátha kifújja belőlem
a lelkemet, a sirályokat is
messze vitte,
csapkodta kövekhez
a hullámokat, kagylókat
mosott ki vízzel a partra,
én apám háta mögé ültem,
hátha úgy meg tud védeni
ettől, kihúzta magát,
fújta a szakállát a Bora,
mögötte suttogtam:
apa nézd: a tenger!
milyen közel jönnek a hullámok
el ne engedd a kezem!

 

beleszerettem a parton egy fiúba
mondta a nővérem, hogy
amit érzek, az biztos szerelem
én örömmel elhittem, mert
csak azt tudtam róla, hogy az
mindig örökké tart,
mondtam is, hogy végre már valami.
vártam, hogy húzódjon az idő,
néztem a hegyoldalra épített
fogfehér házakat,
bennük akartam lakni,
és néztem a fényeket, ha
kificamodott estéken sétálni mentünk,
és én annyira el voltam
foglalva önmagammal, hogy
nem vettem észre semmit.
tőlem darabokra eshetett az ország,
szakadhatott a szerelem
a szüleim között, a nagyanyám
sírhatott a párnájára esténként,
múlhatott kényelmében az idő
és öregedhettek az emberek,
nem volt időm nézni,
hogy megy tönkre lassan
minden, amit egy gyerek
óvatosan felépíthet.

 

 

Terék Anna így vall magáról: „Születtem ’84-ben, Topolyán (Vajdaság). Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karán végeztem idén, viselkedéselemző szakon. Most felvételizek mester szakra, pszichológiára. Első önálló kötetem 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címen. Folyamatosan publikálok vajdasági folyóiratokban: Symposion, Híd, kARTon, Kilátó, (verset, novellát, kritikát).”

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.