Ugrás a tartalomra

Csepcsányi Éva: Egy pedofil naplója

Ezért vonzanak a kislányok. Előttük nem kell macsónak lenni, megértik az érzékeny lelket és olyan tiszták. A nők úgy tizenhat éves korukban megromlanak. Mennyire gyűlölöm, gyűlölöm a sok magakellető ribancot, mást se akarnak, mint elnyelni a férfit, legszívesebben kifeszítenének egy gigantikus vaginát, hogy hulljon bele, ragadjon bele az összes kan.

Csepcsányi Éva

Egy pedofil naplójából

 
 
1991. 02. 13.
Hanna nem vágta ki a hisztit, amikor arra kértem, borotválja le az egész fanszőrzetét. Olyan vékonyka és fejletlen volt, hogy egy pillanatra lelkiismeret-furdalást éreztem, de aztán megnyugtatott a tudat, hogy elmúlt tizenhat, többször láttam saját szememmel a diákigazolványát.
 
 
1991. 05. 21.
Mikor kezdődhetett ez az egész őrület, miért lettem pont én ilyen? Ezerszer föltettem magamban ezeket a kérdéseket. Sokáig nem akartam emlékezni arra a borzasztó esetre Icu nénivel. Tizenkét éves voltam. Évekkel később mondtam el mindezt a gyóntatómnak. Szégyelltem magam, mert ő is ismerte Icu nénit meg az egész családot.
Jó lenne kilépni az egészből, testet cserélni, agyat cserélni, átírni a múltat, egy másik asszony kölykeként születni meg, és nem egy brutális alkoholista apa ágyékából. De annyian jönnek ettől sokkal trébb családból, ott van például a Jenő, akinek az apja a szeme láttára ölte meg az anyját, s most mégis egy sikeres vállalat vezetője, pedig, mondják a szakemberek, az ilyenek öngyilkosok lesznek.
Vagy a Heni. Persze őt inkább nem számolom, mert nő. Félelmetes mit ki nem bírnak, bele gondolni is ijesztő, hogy azon a ponton, amikor mi feladjuk, összetörünk és meghalunk, ők valami titkos tartalékból egy új élet fölépítéséhez és a traumák túléléséhez elegendő erőt szednek elő. Hogy honnan, nem tudom, lehet, összefügg a mozdulatlan petesejttel vagy a menstruációval.
 
 
1991. 05. 23.
Megint túl sokat agyalok. Hiába próbáltam őket utánozni, egyszerűen nem tagadhatom meg magamat teljesen. Ezért vonzanak a kislányok. Előttük nem kell macsónak lenni, megértik az érzékeny lelket és olyan tiszták. A nők úgy tizenhat éves korukban megromlanak. Mennyire gyűlölöm, gyűlölöm a sok magakellető ribancot, mást se akarnak, mint elnyelni a férfit, legszívesebben kifeszítenének egy gigantikus vaginát, hogy hulljon bele, ragadjon bele az összes kan.
Mert nem vagyunk nekik más, csak kanok, akiktől azt várják, töltsék be azt az űrt, ami bennük van. Persze a Teremtés könyvét nem olvassák, csak a férfi-fogó tippekkel teli lapjaikat. Már most fölfordul a gyomrom, ahogy rájuk gondolok! Annyira átlátszóak, hogy alig bírom elviselni, szétfolynak a kezem alatt, csupa domb meg háj meg nedvek, merő romlottság az összes! Én átlátok a taktikáikon. Ismerem az összes fogásukat, ahogy álságos módon behálózzák a férfit, azért, hogy tartsa el őket, meg fizesse a szolárium bérletüket.
Kerülöm őket, nem akarok úgy járni, mint pár éve azzal a kurvával. Még jó, hogy meg nem öltem, nem tudom, mi lett volna, ha nincs ott Norbi.
De jó lenne, ha minden nő kislány maradna, úgy kilenc-tíz éves, amikor még őszinte, törékeny, tiszta, és nem fondorlatból és csábításból él, és nincs tudatában saját ellenállhatatlan szépségének. Hogy megbélyegeznek, és éppen ők! Éppen ők! Pedig én sem állat vagyok, nem vagyok torz szörnyeteg vagy őrült! Vagy az vagyok? Torzabb vagyok-e vagy aberráltabb, mint ez az egész szánalmas világ? Nem tarthat már sokáig, ha Isten nem tesz semmit, saját fekáliájában pusztul el a föld.
Egyszerűen tisztaságra vágyom, egy kedves kislányra, akivel eljátszhatok, beszélgethetek, akit simogathatok. De félek is magamtól, mert ha egyszer a közelébe kerülök, nincs megállás, hiába próbálok uralkodni magamon, fölizgat a szűz test illata, az áttetsző, fehér hajlatok, a szőke pihécskék ott a puha kis hason.
Ahogy írom ezeket a sorokat, már föl is áll, majd szétvet a kín! Lehet, hogy az ördög markában vagyok, és egyenes út vezet majd a kárhozatra. Beszélnem kéne már az atyával. De nem merem fölkeresni.
 
 
1991. 06. 28.
Innen a hátsó szobából legalább nem látom Lilikét! A libegő vörös copfját és formás kis lábait. De mégsem menekülhetek tőle egészen, múltkor, ahogy misén ment ki előttem áldozni kék szoknyácskában! Persze ő mit sem sejt a szenvedéseimből, amikor bevág elém azzal az angyali mosolyával! A kis buta!
És próbáltam nem oda nézni, hiába fohászkodtam, hiába gondoltam a legszentebb dolgokra! Ez a legborzasztóbb az egészben! Hiába térdelek addig, míg el nem zsibbad a lábam, semmit sem használ.
 
 
1991.07.02.
Pedig azon a kis cigánylányon kívül senkim sem volt, azt pedig már rég kurvának adták úgyis, nem én voltam neki az első, a kis bestiának! És ahelyett, hogy oltotta volna bennem a poklot, tovább szította. Lassan nem merek már elmenni egy iskola vagy játszótér mellett, misére se a Lilis eset után. Úgy érzem, mindenki belelát szennyes gondolataimba, nem tudok az emberek szemébe nézni.
Anyám is megmondta, hogy a bűnösök kárhozatra jutnak. Hiába ismételte el ezerszer Mihály atya, hogy nem úgy van, hogy az Irgalom sokkal nagyobb, és az ember utasíthatja csak el megtévedt és megátalkodott akarattal a Legfőbb Jót (ahogy most leírom ezeket a sorokat, egy pillanatra mintha enyhülne a fejemben a nyomás, de mégsem tudom hinni!)
Hányszor meggyóntam már Mihály atyának, azt mondta, forduljak orvoshoz, és a legszigorúbb önfegyelemmel uralkodjak gondolataimon, még a tekintetemnek is kérlelhetetlen akaraterővel parancsoljak. Mondta, úgy tekintsek a kislányokra, mint testvéreimre, húgaimra, gyermekeimre és hogy forduljak Máriához, aki maga a megtestesült Tisztaság. Megtettem. Óh, ha Mihály atya értene, ha megértené ezt a tüzet!
 
 
1991. 07. 05.
Időnként úgy érzem, mégis Kálvinnak van igaza, s léteznek eleve kárhozatra rendelt lelkek, s én egy vagyok ezek közül. Már a versírást is abbahagytam, hogy ne korbácsolják föl telhetetlen ösztöneimet és buja képekkel se zaklassanak a feltörő sorok. Pedig hogy szerettem szonettbe önteni a huncut, nagy szemű kislányok bájait! Amikor letettem a tollat, tényleg nyugtom volt pár napig. Aztán még rosszabb lett, megint csak Lilit bámultam, Mihály atya azt tanácsolta, mondjak el érte mindennap egy tized rózsafüzért, mintha csak az édes testvéremért mondanám. Már csak az éjjel rám törő álmok zaklatnak, de végre már csak heti háromszor hokizok. Ezt viszont muszáj, különben tényleg fölrobbannék. Még egy ilyen szerencsétlen barmot!
Bár ha nem lenne lelkiismeretem, mint annyi más embernek, ha nem kötne még bűneim ellenére is ilyen szoros kötelék Krisztushoz. Krisztus… Ez a szó! Égeti a szememet, ahogy ránézek, égeti a nyelvemet, ahogy elsuttogom és égeti a fülemet, még ha a magam nyamvadt hangján hallom is!
 
 
1991. 07. 14.
 Milyen egyszerű volt kisgyerekként nagymamánál ott a karácsonyfa előtt összetapasztott kezekkel imádkozni a mézes sütemény illatába süppedve, áhítatos szemmel bámulva a kis betlehemet. Akkor még bátran és testvéries cinkossággal tudtam Vele beszélni, sőt, akkor ott a jászolban Ő még kisebb volt, mint én, gügyögtem is hozzá, azt hittem úgy érti csak, mint a kisbabák.
 
 
1991. 07. 25.
Amikor apám borgőzös fejjel valahogy hazavetődött és elkezdte ütni anyámat, a kockás alatt szoborrá dermedve olyan bizalommal ismételgettem a Nevet, az Egyetlen Nevet, mert tudtam, ahogy csak egy kisfiú tudhatja, hogy amíg mondogatom, nem ölheti meg, nem öli meg! Aztán egyszer vége lett valahogy, mindig vége lett valahogy és én plafonra meresztett szemmel feküdtem reggelig mozdulatlanul. Azok az éjszakák! Hányszor behugyoztam, mert nem mertem kimenni, nehogy észrevegyen apám, nehogy eszébe jusson, hogy én is a világon vagyok.
Télen volt a legszarabb, az amúgy is hideg szobában a nedves plédbe csavarva virrasztottam, mint Ő az Olajfák hegyén. És akkor arra gondoltam, hogy pap leszek, és sokat imádkozom minden kisfiúért, hogy legyenek jó szüleik. Nevetséges naivság, de mégis ezerszer jobb volt, mint a kielégítetlenség és a bűntudat szorításában őrlődni így, mint egy féreg. Egészen addig volt normális életem, míg meg nem történt Icu nénivel. Visszagondolni is rossz, és nem volt senki, akinek elmondjam.
 
 
1991. 07. 29.
Tizenhét évesen már tudtam, hogy soha sem lesz normális kapcsolatom. Csak azért vállaltam el a szomszéd kislány felügyeletét, hogy játék közben megfoghassam, direkt leöntöttem a ruháját szörppel vagy tejjel, hogy át kelljen öltöztetni. Borzongtam önmagam mocskosságán, mégse tudtam ellene tenni semmit. Évekig nem mentem aztán misére, míg meg nem ismertem Mihály atyát. Azt hiszem, ő az egyetlen ember az életemben, aki meghallgat, próbál segíteni, aki ismer és részvéttel van irántam.
Egek, mi lenne, ha ő nem lenne mellettem? Talán utolsó szalmaszálként küldték onnan, felülről? Azt mondta, áldozat vagyok, pszicho-szexuálisan éretlen maradtam, s képtelen vagyok velem egyenrangú felnőtt nővel kapcsolatot létesíteni. Szó szerint ezt mondta.
 
 
1991. 08. 17.
Miért nem vonzanak a felnőtt nők? Próbáljak meg rendes nőhöz közeledni, azt javasolta Mihály atya. De én nem akarok, nem érti mégsem, hogy nem találok semmi vonzót bennük! Teljesen megijesztenek azok a tolakodó mellek, a nagy, puha seggük, a szőrök. Képtelenség. Persze velem lehet a baj, hisz férfiak milliói bolondulnak a nőkért. Ó, ha most Lilike itt lenne, úgy magamhoz ölelném, megcsókolnám a haját, a hajlékony kis nyakát.
 
 
1991. 09. 20.
Három napja tiszta vagyok, Mihály atyának is megígértem, hogy nem veszek több piát. Holnap töltöm be a huszonhetet. Ki gondolná, hogy ennyi mindenen túl vagyok már? Ki hinné, hogy a szenteltvíz tartó mellett szégyenlősen meghúzódó fekete hajú srác ilyen titkokat rejteget? Mit tennének az ájtatos öregasszonyok és a happy keresztény családok, ha tudnák rólam az igazságot? Kezet fognának vajon velem továbbra is? Vagy megpróbálnának börtönbe csukatni? Mihály atya kiállna mellettem? Zakatol a fejem, mi minden lehetett volna belőlem! Ki ez a roncs? Rajtam már Lilike sem segítene.
 
 
1991. 10. 08.
Föl kéne hívnom Mihályt. Vajon mikor fogja megunni a velem való bajlódást? Vagy elárul? De hát nem teheti, köti a gyónási titok! Megtiltotta, hogy a kis hittanosok közelébe menjek. Jó, nem megyek, nem megyek én már senkinek sem a közelébe, olyan vagyok hónapok óta, mint egy befalazott torzszülött, mint egy elkülönített vadállat. Ő mit gondolhat? Megvet? A gyermekek. A Szívéhez legközelebb állókat akarom bemocskolni. Hogy is bocsáthatná ezt meg nekem?
 
 
1991.10.10.
Minden tekintet, gondolat, álom-foszlány és szó egy nagy mérleg serpenyőjébe hullik bele, mi lendíthetné át? De ha ennyire biztos a kárhozatom, miért ne tennék meg mindent most már, ami kedvemre van? Csak pár lépés, egy ürüggyel ide hívom Lilit, és jön, hisz ismer, kedvel, szaladna rögtön… meddig tartana? Pár perc az egész! Szegény gyermek… Á, ki kellene törni. Valahogy kitörni, ki a fényre.
Ki lehet az ilyenkor? Türelmetlenül veri valaki az ajtót. Lili az! Dörömböl, nyissam ki, menjek vele a kertbe, keressük meg a labdát. Nem szabadna! Mintha már a koponyámban dörömbölne! Nem hagyja abba a kis hülye.
 
 
1991. 11.
Holnap Mihály atya elvisz valami szanatóriumba. Azt mondta, nemrég kapta vissza az egyház, és ott hozzám hasonlókat kezelnek. Zöld övezet, nagy park, mindennap szentmise, kiváló orvosok… Beleegyeztem. Talán jót fog tenni. Tíz óra. Reggel hatra jön értem.
 
 
Búcsúlevél
Kedves Mihály atya!
Amire olvassa ezeket a sorokat, én már Isten ítélőszéke előtt fogok állni. Nem bírtam tovább, nem tudtam volna elviselni azt a megaláztatást. Nem segített volna a kezelés se rajtam. Maga volt nekem az egyetlen barátom. Köszönök mindent. Tudom, nem lehetek túl szép látvány itt himbálódzva kidülledt szemekkel… Mondjon el értem néhány misét, számítok magára.
Búcsúzik öntől mindörökre:
T. L.

 

 

CSEPCSÁNYI ÉVA - 1985 júlus 12-én született Egerben. Ott is érettségizett a Dobó István Gimnáziumban. Hittanár-nevelő diplomát, gyógypedagógiai asszisztens végzettséget szereztett 2008-ban az egri EKF-n. 2008 óta a Spanyolnátha tehetséggondozó műhelyének, a KO műhelynek tagja. Eddig a Políszban, Ezredvégben, Spanyolnáthában, Újlenyomatban, dokk-on jelentek meg versei. Jelenleg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola gyermek-és családvédő és teológia (MA) és az egri EKF magyar (BA) szakos hallgatója, Budakeszin él, másfél éve ír főleg verseket, de prózát is.

Kapcsolódó: Csepcsányi Éva prózája az Irodalmi Jelenen.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.