Ugrás a tartalomra

Stefitársas

Voltak most napok, hogy nem volt itthon édesapa. Azt mondta a Himnusz miatt, amit ünnepeltek Szatmárcsekén, ahol ott volt a népmeséim képre álmodója, Jankovics Marcell bácsi és ahonnan hozott beszélgetéseket is vele apa. (Néha megismerem már a rádióban, ha ő beszél, talán ehhez kellenek ezek a dolgok.)

 

 

Számolgatni és alkalmazkodni nehezen tudó Barátaim!

 

Én már régen tudom, hogy nem vagyok egyedül. Már akkor tudtam, amikor egyig sem tudtam számolni, de magamat már számon tartottam és talán anyát is, aki etetett, etetett és vígasztalt is minden etetéssel, sőt gyógyított is, és jobb kedvre derített. Talán ezért ciciltem olyan elszántan két éves koromon is egy kicsikét még túl is. Nekem persze ez túl kevés volt, még ciciltem volna, de nem lehetett. Fel kellett nőnöm az asztalig legalább és az étvágyammal nincs is baj, a vihar csak akkor tör ki, ha a tejfölt (ami kedvencem) az apa papucsába ejtem egy egész kanállal és jut a nadrágjára is. Vagy akkor van baj, ha reggel, délben, este és közben is tésztát szeretnék enni. Édesanya ilyenkor nagyon elszomorodik. Aztán itt van apa, aki azt hiszi, hogy nagyon jópofa dolog elkapkodni a tányéromról a legjobb falatokat, csak azért, mert éppen elnézelődöm az időt, nem eszem, csak játszom az ennivalóval. Ám, ha édesapa kér tőlem abból, ami nekem nem is kell már, nem tudom azt mondani neki, hogy igen. Illetve egy esetben: igen, irigy vagyok. Nehezen tudok lemondani arról, amit elém raktak a tányérra. Gyengeség lenne?

 

És akkor ugye van nekem egy remek unokatestvérem Hanich Johanna, aki ráadásul (most bonyolult dolgok jönnek) Krisztike és Bandika keresztszüleim gyermeke, de közben Kriszti Édesanya testvére is. Ez már nehéz ügy, ahogy nagyapával és nagymamával is nagyon jó játszani, de hogy ők lennének édesanya szülei?! Ez valahogy még nem teljesen érthető. Mindegy, én azért nagyon szeretem őket és a telefonban már azt mondtam nagyapának, hogy „nem lenne kedved hozzánk jönni?”. És nagyapa jön. És előtte nagymama is, aki olyan krumpli lángost tud csinálni, de olyat!

Johannával nagyon jó volt addig, amíg nem tudott még fölállni, járni, vagy csak kapaszkodott elszántan az asztal szélébe, mert addig fújhattam a furulyáját, ráülhettem a háromkerekű biciklijére, forgathattam a könyveit. Mondtam neki, hogy édes Johannám, kölcsön adnád ezt a könyvet nekem? És mivel nem tudott még beszélni, hát a hallgatást beleegyezésnek vettem. Mostanában viszont már áll és jár és az én vonatommal akar játszani és szétszedné a síneket, csendesen, viszont nagyon elszántan. És ő is állandóan azzal akar játszani, amivel én szeretnék. Illetve ahogy nyúl valamiért én úgy érzem, hogy nekem is az válik nélkülözhetetlenné. Ti értitek ezt? Ráadásul jobb esetben kinevetnek a szüleim, rosszabb esetben rám szólnak, hogy ne nyávogjak, ne legyek irigy, és örüljek, hogy unokatestvérem van és nemcsak távol Nyíregyházán. Olyan jó szeretni Johannát, csak ez a dolog a fölállással és, hogy már mond egy-két szót, és visít, és nem hagyja magát. Nektek nem furcsa?

 

A Csillagszeműeknél megkérdezte az óvó néni, hogy mi szeretnék lenni farsangkor? Még nem tudom mi az a farsang, de rávágtam, hogy bohóc! Talán azért, mert amikor édesapa reggel, óvodába indulás előtt (az én kitárt karral jelzett kérésemre) ölébe vett, majd végre nem volt szőrős, tehát meg is pusziltam, belecsíptem két oldalról az arcába, kedvesen és megmondtam neki, amit éreztem:

Édesapa, te egy bohóc vagy! Kissé talán meghökkent, de nem bánta, magához szorított, lekísért és aztán átadott anyának, hogy szánkóval nekivághassunk az óvodába vezető útnak.

 

Voltak most napok, hogy nem volt itthon édesapa. Azt mondta a Himnusz miatt, amit ünnepeltek Szatmárcsekén, ahol ott volt a népmeséim képre álmodója, Jankovics Marcell bácsi és ahonnan hozott beszélgetéseket is vele apa. (Néha megismerem már a rádióban, ha ő beszél, talán ehhez kellenek ezek a dolgok.) Aztán Vállajon volt egy Papp Tibor bácsi nevezetű költővel, akit nem ismerek még, de onnan nemcsak beszélgetéseket hozhatott, mert olyan kolbász, hurka került az asztalra azóta többször is, hogy csak, na! Aztán a Hanich keresztapámmal csak nézegették a képeket, hogy így forrázzák a malacot, úgy húzzák föl a gerendára, így bontják, és hogy azok is svábok, de ezt még nem igazán értem, de jó lehet! A mesében ugyan a kismalac forrázza le a farkast, de a farkast apa nem emlegette. Csak azokat az embereket, akiket nagyon megszeretett Vállajon.

 

A lelkesedése nem hagyott alább, ma egy igazi bohócsapkát is hozott nekem, meg egy szalamandra bábocskát, ami állítólag gyík és a nevét már majdnem ki tudom mondani: hogy szalamandra.

De a számológép is nagyon tetszett, amit kaptam, mert a golyóknak nemcsak úgy lehet szólni, hogy egy-kettő-három-öt, hanem úgyis, hogy sárga, piros, zöld, kék.   

És van olyan golyó, hogy arra apa azt mondta, hogy natúr színű. Vagy fa színű. Ez a legérdekesebb, mert a fa ma ilyen, holnap olyan.

Ezen még gondolkozom majd álmomban, amikor Napot, holdat, csillagot álmodok, legalábbis mindig ezt mesélem…

 

Aludjatok jól, álmodjatok testközelben égi testeteket.

Ölel benneteket a Csillagszemű Stefánia Irma

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.