Ugrás a tartalomra

Ady, a sír, a nők

1919. január 27-én halt meg a Liget Szanatóriumban, 42 évesen. Temetése január 29-én volt. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.

 

 

Ady, a sír, a nők

Ady temetése, Müllner János fotója 

 

Egyes költőkkel, azok létével, hosszával, távolságaival kapcsolatban akadnak kétkedő pillanatok, Adynál soha. Egyes költőknél gyorsan kibukik a pitiánerség, a személyes ügyek szánalmas tárgykezelése, Adynál soha. Még pénzkereső, szinte egy kaptafára készült tárcáit olvasva is – ha van energiánk és időnk átkapcsolni a fordítógépet a kilencszázas évek elejének szó- és fogalomhasználatára – menetel, masíroz, végzi a dolgát, megrendít, elgondoltat.
   Költészete frissebb, áttételesebb a legvadabb izmustekerő/újhullámos kortársnál. Élete és életműve abból áll, hogy időnként – olvasóit elkedvetlenítve – a politika lerágja, ettől el-elpihen néhány évre, azután egy új tanárcsapat, kiadói csapat életre kelti, ő pedig érkezik, szívesen érkezik, lovát ugratja, mi meg bámulunk, hogy Ady nem öregedett egy percet sem, könnyedebb, mint valaha. Ady zsil, Ady zsiv, Ady búgyet zsity.

Brüll Adél   Annyira érdekes, a mindenkori restauráció annyira ösztönszerűen zsenialitásából fakadó, hogy ilyenkor még az is belefér, hogy a paripa oldaltáskáiból nők potyogjanak ki, nőcik és démonok, és ők is levegőhöz jutnak. Szép mondat, mondhatni, de nem igaz. Ady része a nők, lényegi adalékanyag a konstrukcióban, ahol tehát Adynak levegő jut, juttat a nőciknek, a démonoknak.
   No hát. Nem Ady, hanem a nők. A nők, akik Adyt akarták, de nagyon. A többféle nőneműek. Merthogy – talán nem titok – a nőneműek sokfélék, ha nem is derül ki mindig. Most csak két hasábra kapjuk szét, nincs több osztható terünk. (Benedek Istvánnál is hasonlóképpen szerepel, ha nem így szerepelne, nem merném a számra venni a szexuális zaklatások korában ilyen egyértelműen.)
   Tehát a nők, akik az irodalom mellett, alatt (és oldalvást) mozognak. Az egyik hasábban sorolnak azon kis női csukák, akik „általában” tervelik az írót. Ez azt jelenti, mindegy, rövid vagy görbe, szőke vagy vegetariánus, csak író (költő) legyen. Az iparkodó fajtán, mielőtt megöregedne, megfordul a fél kortárs irodalom. Azután jönnek a visszaemlékezések, a memoárok, hízik a bankszámla. Aki nem válogat, aki könyékig a zsákban minden mobil napon, nem elemez indokolatlanul, tövön kapja a macskát, bármi akad a kezébe (fiatalíró, klasszikusmagyaríró), akár havonta lenyúl egy suhanót az írókocsma előtti parkban. Más narkós, vagy labdarúgófan, ő magyaríróra hajt. Ott akkor oszt annyi az éjszakai magyarirodalomalkotásnak. Veszedelmes viszonyok. A fenti régió nem kellemetlen eredetileg, de mégis.
   A másik hasáb irodalmi nője kiszúr magának egy írót, (legutóbb Tanner Ilonka volt hasonló tárgyban babitsi példázatunk állítmánya), és ott van minden pillanatban, amikor ott kell lennie, rezgeti, amit rezget, ringatja, amit ringat, billegteti, amit billegtet, hogy behálózhassa, elhelyezhesse az írót valami vágyott, elrekesztő helyre. Ettől kezdve az író nem az olvasóé, nem a nemzeté – hoppá, ha nagy íróról beszélünk -, hanem a nő része, amíg. Ez szép így, nincs ezzel semmi gond. 
Ady és Csinszka   E két vonalra (és a kettő közé illesztett harmadikra) mozdul rá Benedek István. Szépen, türelmesen építgetve a kötetet, az ismert benedeki apparátus valamennyi jól bevált elemét működtetve. Lírikus betétek, izgalmak, intim betétek, rafinált elhallgatások. A mindenkori sztori végét maga előtt görgeti, mint a hókotró, azzal indítja a következő fejezetet. Türelmes, alapos, nyugodt és részrehajló. A két nőt – Brüll Adél, Boncza Berta – a legritkábban kezeli líratörténeti adalékként. Ezek bizony nagyon is húsból valók. Húsból és húsból. És a hús nem hülyül. A hús akar, követel, kér. Bizonyos élethelyzeten túlkerülve már nem, vagy csak alig irodalom. A legenda persze tovább hülyül, kohol és hamisít. Benedek István sorra levagdossa ezeket a koronként továbbfejlődő indákat.

   Egy harmadik nő is a sorban, Dénes Zsófia, de ő másik kategória. Benedek István nem sokra becsüli, mondván végighazudozza az életét. Azt nem érteni pontosan, miért lepi meg ennyire, inkább lehet valami a háttérben, hiszen ismerünk ilyet, nem korfüggő a hazug irodalmi nő, a dolog része. Szegény Dénes Zsufa, aki élete utolsó százhetven évét, mint Ady-imitátor, Ady-szakértő, Ady-menyasszony nyomta le, Dénes ZsófiaLéda utáni pillanatban zúg be a konflisba, a hosszúra nyúlt Léda-harcok, az „Elbocsátó szép üzenet”-et követően. Benedek felidézi a legendát, amely szerint Zsufa Ady után mászik, párizsi körutat rendel a kocsistól, lenyomja a kallantyúkat, behúzza a függönyt, letépi Adyról az akadályt képező textíliát, és ad a Léda-bánatnak egy rettenetest. Csakhogy és de: Ady éppen egy ilyen textíliatépő némbertől menekül, aki a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb dolgokat műveli, aki két pohár bortól beindul, nincs előtte akadály, ha írótaghoz (és egyéb tagokhoz) kíván jutni. Ady mester éppen hogy nem kívánna kiszolgáltatott lenni. Csakhogy a kiszolgáltatottság nem előre tervelhető program. Mint tudjuk.
   Benedek István a Csinszkáig, a házassági cirkuszokig, a házasságig, a néhány remek év felidézését követő halálig tartó ívet rajzolja meg. Csinszka magányával zárja. 
   Csak néha mosolyodik el, miközben az ismert modorban előadja Ady-legendakört. Ha pletyka is, ha pletykagyűjtemény is, végső soron Csinszka pártján áll mindenkivel szemben. A finom megtévesztések, durva, legendává váló hazugságok, baráti viccnek indult hamisításokkal szemben.
   *
   Soha nem volt kétséges, hogy páratlanul defektes országban élünk. Minden nap új bizonyíték. Egy fantasztikusan mesélő író, orvos, tudománytörténész, egy stiliszta a legjobbak közül, aki ahelyett, hogy élete utolsó évtizedében a hiány felől nézve is határtalan tudását a tényirodalom és a szépirodalom mentén bevégezné, nekilát hazát menteni Pálffy G. István és hasonló szájleolvasó hazamentők oldalán. Az 1991-ben lezárt Ady szerelmei vélhetőleg az utolsó nagyobb vállalkozás Benedek István életében. Ezen van miért sajnálkozni, mert a két televíziós sorozatán túl praktikusan irodalomtörténeti munkáit befejezi, nem marad ideje. És közben a haza sincs megmentve. Legalábbis úgy tűnik.
   A könyv megveendő. Akinek Ady poétikai jelene legalább egy jó napot szerzett, ugyanígy szerezhet élete valósága is. Adathegyek, a teljes polgári körkép (aki gyorsan polgárrá akarna válni, mondjuk rá, a választásokig, számára tankönyvként is kondicionálható). Ha amennyiben akár tíz százalékát megjegyezzük mindannak, amit Benedek István háttérinformációként felvonultat Magyarország egyik legragyogóbb történelmi időszakából, akkor is felével okosabbak leszünk a korábbinál. Persze, ha nem voltunk korábban is nagyon okosak. Irodalom- és/vagy kult-történészek pl.

Onagy Zoltán

 

Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága
Magyar Könyvklub

 

Kapcsolódó:

Léda asszony

A démoni angyal: Csinszka

Dénes Zsófia, a szerelmes írónő

Ady és a szifilisz

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.