„Megvallom, fokozott elvárással álltam e könyvbemutató elé. Bár pár éve volt alkalmam olvasni Laura legkorábbi verseit, különösebb hatással nem bírtak reám; valami volt bennük, de még korántsem éreztem bennük érintve magam. Esett, mi esett, azóta eltelt pár év, s tegnapi nap folyamán valamiképp azt kezdtem érezni, e véleményem markánsan megváltozik. Megérzésem helyes volt.” – Iancu Laura könyvbemutatójáról és új könyvéről Hegyi Botos Attila írt, Szőcs Tekla pedig fotóriportot készített az Irodalmi Jelen olvasóközönségének.
 

A halál és a lányka

(Iancu Laura: névtelen nap)

Könyvbemutató: Új Színház, 2009-11-11 18. 00

Mottók:

„S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.”
Nietzsche

„Eli, Eli! Lama sabachthani?”
Zsolt. 22.

Schubert: Death and the Maiden (part 1)

1.
A bemutató

Már maga várakozás is. Figyelmes közönség gyűlt össze a stúdiószínpad széksorain, Márta István fölvezetője spontánnak és érzékenynek; pátosza ízlésesnek bizonyult.
Ruttkay Laura (filigrán termet s lelkesség), versolvasásai bemutató elején s végén kellő nyomatékkal vonták meg kötetnek vonalát, ám egyúttal azt is tudomásul kellett vennem, színészi tehetség ide-oda (s ezért mea maxima culpa, tényleg nem felolvasón múlt!), e versek kevéssé felolvasásukkor, mind inkább magános órák magunkban morzsolgatásakor fejtik ki maradéktalanul zamatukat.

Pécsi Györgyinek, az est moderátorának bevezetője, miként ő maga is, erős, kemény, magával ragadó, sodró lendületű volt. Tartott ez hozzávetőlegesen a második interjú-kérdésig… aztán Laura (mit nekem lámpaláz!) elementáris föllépése, értve ezt filozófiai összeszedettségre, s emberi érzékenységre, figyelmességre egyaránt, mindent lesöpört színpadon. S ez az erő úgy izzott lankadatlan esten át, hogy neki megfelelni már csak a közönség soraiból színpadra hívott Sebestyén Márta által énekelt Szent István himnusz tudott.
Abban a pillanatban éreztem beteljesülni estet, égő-markoló torkomban, melyen ernyeszteni már csak a színházi büfében való üldögélés, s magányosan hazabandukolás tudott.

2.
A költő és kötete
(kicsit másként)
 

Nem tudni, melyik pillanatban kezdődött. Eredő pillanatra inkább léteznek kérdések, mint válaszok. Azok is (ha!) újabb, korábbi pillanatok. Egyebet nem tehetvén, válasszunk hát önkényesen – kezdjük talán a tagadásnál. Pontosabban a „nem egészen ez”-nél. A hiánynál. Mikor fölszakad tágasságnak és távolságnak érzete, mikor rádöbben a lélek, horizonton túl létezik valami, mely felé mozgás által, a kifelé által egyre befelébb haladhat. A távolodó közeledésnél, mikor orr csillószőrein végighullámoz gyanták elvesző illata, s nyelv bimbóin valami acélos, fémes, véres íz: halhatatlan és halott jelenlét.
Aztán az indulás, a dacosan kiejtett, s a kimondani nem tudott, bennrekedt szavak. Távolodó gyermekkor falvai, templomtornyok, egy asszony törődött mozdulata.
Halad, halad tovább. S mindenütt újabb kérdések, elébb tompák, majd egyre sikoltóbbak, egyre élesebbek, akár a szike. Köldökzsinór, párkák. Mi messziről világosnak tetszett, már többnyire alaktalan homály… tárgyakat kutatnak vak, remegő ujjak. Végül egy falat tapintanak, s dermesztő kilincset. Belép, s eszméletét veszítve padlóra roskad. Mögötte sarokvas nyikordulása, becsapódó ajtó. Aztán… csend. Iszonyú, iszonyú némaság.

Mikor fölébred, görcsös asztalt tapint keze. Testén hollófekete selyem, s a teremben mi fölviláglik, csak kézelőinek fodrai; egy-egy skarlátszín folt. S mennyezettől padlókig a tükrök, melyben megpillantja magát.
Fölismeri;
már tudja, hol kezdődik e történet, lélek sötét éjszakájában, Psyché palotájának keresztgerendái alatt. Megérkezett.
Aztán visszaül. Jegyezni kezd, mindarról, mi tükrön innen látszik. Ám sorok között továbbra is egyet kutat, az ablakot. A felfokozott koncentráció egyre növekvő öngyilkos, s vádló köröket ír; egyre jobban dübörög az agy, halántékban szív-pumpálta vér. Végül kiserken egy csepp a papírra, ujjbegyével fölemeli, ajkán szétmorzsolja.
Jólesik az íz.
Hangosan szól: nem berendezkedni mulandó világba. S még: cibálhatom magam, akár önfeláldozásig, Őt csak akkor láthatom, ha a Ő Maga közelít. Ökle görcsben, testén a selyem tengerárként zubog. Így ír tovább, ki az Öröklét világban létét nem érzi, ám hogy is érezhetné, hisz nincs benne, valahol félúton, feneketlen kútban, hová rekednek halandók fájdalmai. Hovatovább azt öleli át, miért életet, örömet magától taszított. „Ens a se” múlandóságot. Veszítettséget. Halált.
Kezében a toll lassan elme éles kaszájává válik, egyre pontosabb mozdulatokkal suhint, az élre koncentrál. De nem látja kasza fokát, él végén résnek ívét, mely a kaszálékot rendbe simítja. Vág, de nem rendet vág. Hiába selyem, el nem simít elengedetlen gyász. Csak a keserűt érzi, élvezi, ízleli; szájba veszi a gyantát, görcsösen harapdálja – orrához nem emeli. El nem engedi belőle fakadó illatot. Hogy éteri, könnyű, békülő áldás legyen.
Kit vár, örök szerelmese fehér lenben odakünn várakozik. Csak nézi, szomorún nézi dacosan összeszorított öklöket, sápadt arcot, s ébenszín ruhát. Az el nem engedett vért. Hekaté egyetlen arcát háromból.
Néz, néz a befele tükörnek tűnő ablakon, s vár, vár, egyre vár.

Szöveg: Hegyi Botos Attila - Fotók: Szőcs Tekla

Kapcsolódó:

Iancu Laura újabb versei