A hazai cigányság festő klasszikusa helyett a posztumusz díjat könnyezve vette át Botos Zoltán, a régi barát és patrónus, akinek talán része volt abban is, hogy ma élvezhetjük Balázs János művészetét, de abban biztosan döntő szerepe volt, hogy jobban megismerhetjük Balázs Jánost, mint művészt és mint embert.Egy ritka embert, aki nem ismerte a pénz értékét. Egy egyszerű embert, aki „csak” alkotott és akinek igazi értéke – sajnos, mint ez gyakorta megesik -  halála után  mutatkozik meg igazán. 

„Cigány méltósággal”

Memento Balázs János naiv festőművész emlékére

Kellemes szeptember végi délután gyülekeztünk Salgótarján, Nógrádi Történeti Múzeumában.
     Az előtérben egy megkapó színhatású festményről  idős cigány férfi  – kissé rémült, kissé szomorú, kissé melankolikus  - portréja hívogatott.

     A festmény alatt a név: Balázs János  1905-1977.

     A kép látványa szinte sugallta, hogy mi vár ránk, hogy  kit ismerhetünk meg abban a portréfilmben, amelynek premierjére, első közönség előtti bemutatójára érkeztünk,  de amit láttunk, amit megtudtunk Balázs Jánosról, arra – bevallom – nem számítottunk.
     Hiszen tudtuk, hogy a filmben Balázs Jánosról lesz szó, az életében naiv festőként emlegetett különleges emberről, aki festészetében  és verseiben mágikus hatással jelenítette meg a lelkében kavargó világot: a cigány mesék misztikus elemeinek és a cigánysors valóságának keveredését.
     Hiszen Balázs János életének jelentős részével, képeinek színes reprodukcióival, a művészetéről, verseiről készült tanulmányokkal már megismerkedhettünk abból a csodálatos kivitelű könyvből is, amely a KIESEL BACH Galéria segítségével és több magángyűjtő támogatásával jelent meg, s aminek szöveges részébe bele vannak építve a művészről még életében készült írások illetve interjúk.
     Ám a remek szerkesztésű kiadvány sem sejttette előre azt a hatást, amit a portréfilm kiváltott belőlünk.
     Az a dokumentum jellegű film, amely különleges a maga nemében az által is, hogy utolsó kockáinak vágását szinte még az előadás előtti néhány órában fejezték be az alkotók és  Kőszegi Edit rendező.
    De mit is tudhattunk meg ebből az alkotásból Balázs Jánosról, egy egyszerű, törékeny pici emberről, aki mégis belső erőt, méltóságot tudott átsugározni? 

    A választ a filmben megszólaltatott Botos Zoltán festőművész visszaemlékezésének felidézése adja meg.
    Szemén és arcmimikáján látható, hogy a gyermekkorában megismert Balázs János „bácsival” történt beszélgetések, szorossá vált barátságuk emlékét őszintén, szinte friss élményként őrzi a mai napig. 
     Elmesélte, hogy  gyermekkorában az ő édesapja rendszeresen hordta  „János bácsinak”  a könyveket, aki annak ellenére, hogy mindössze 2 osztályt végzett, olvasni tökéletesen megtanult - amit családja akkor nem nézett jó szemmel -  és tudásszomja kielégíthetetlen volt.
     Az 1944-es hadifogság után- szinte árnyéka volt önmagának, de tovább alkotott.
     Salgótarján  Pécskő dombi cigánytelepén,  kis putrijában csaknem remete életet élt. 

     Mindenhez értett  ami számára fontos volt, de csak a saját magányában érezte jól magát. Kevés embert engedett közel magához, inkább csak a gyerekeket, akik csodálták különös világát.
     Szobája falán 10-20 filléres rajzlapokon képek voltak, de Zoli igyekezett minél több festéket, vásznat vinni öreg barátjának és biztatni-biztatni a festészetre!  
     Balázs János pedig háromlábú kis székén, akár az ingjére is festett vászon helyett.
     Verseit egy  ládában tartotta, de a szegénység sorsára jutott jó részük. Édesanyja ezekkel a versekkel fűtött…
   
      A filmből is kitűnik: különös és különleges belső világ sugárzik Balázs János verseiből, festményeiből. Hihetetlen színvilága, a képeken az első látásra akár érthetetlennek is tűnő rendetlen-rendezettsége mégis az egész világot láttatják.
      Az Ő egész világát, annak minden szépségével és nyomorával, viharaival és mégis lendületes erejével. „Homorú tükröt kaptam örökül”- vallotta egykor önmagáról Balázs János.
      Bár,  1971-ben felfedezték és ekkor igen gyors felfutás történt életében- 1972-ben  már dokumentumfilmet is bemutattak róla a Magyar televízióban,- néhány éven belül pedig több európai országban is rendeztek képeiből kiállítást, de ezzel a hirtelen ismertséggel nem tudott mit kezdeni.
       Halála után több mint három évtizeddel, idén szeptember 19-én, a Magyar Tudományos Akadémia,  a „Magyar Örökség” díjára érdemesítette Balázs Jánost. Azt a hajdani „naiv
festőt”, aki ma már az egyetemes művészet önálló képzőművésze.
       A hazai cigányság festő klasszikusa helyett a posztumusz díjat könnyezve vette át Botos Zoltán, a régi barát és patrónus, akinek talán része volt abban is, hogy ma élvezhetjük Balázs János művészetét, de abban biztosan döntő szerepe volt, hogy jobban megismerhetjük Balázs Jánost, mint művészt és mint embert.
     Egy ritka embert, aki nem ismerte a pénz értékét. Egy egyszerű embert, aki „ csak” alkotott és akinek igazi értéke – sajnos, mint ez gyakorta megesik -  halála után  mutatkozik meg igazán. „Nem a világnak, hanem önmagamnak festek” – mondta egyszer Balázs János.
 
     A film lepergett, vége lett, de a közönség még percekig ült néma csendben. Mégis szinte hallani lehetett a gondolatokat, azt a közös gondolatot, hogy magában mindenki fejet hajt Balázs János, a festőművész és Balázs János, az EMBER emléke előtt!

Kép és szöveg: Zéti Melinda

Kőszegi Edit a film rendezője, dr. Szirácsik Éva múzeumigazgató, Einspach Gábor művészettörténész, Szuhay Péter társszerkesztő